–

A parentifikációról 

Ellopott gyermekkor: A parentifikáció jelensége – önfeláldozás gyerekkorban, felnőttkorban és a párkapcsolatokban címmel jelent meg Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus első könyve. Én pedig remélem, hogy a kötet nyomán olyan széleskörű diskurzus alakul majd ki a parentifikáció jelenségéről, mint ahogy anno Orvos-Tóth Noémi berobbantotta itthon a transzgenerációs traumákról való párbeszédet az Örökölt sors című könyvével. 

A parentifikáció magyarul talán legjobban „szülősítésként” fordítható: azt jelenti, hogy hiába vagyunk gyerekek, kis felnőttek lesznek belőlünk, mivel egyik vagy másik, olykor pedig mindkét szülőnk átvitt értelemben összezsugorodik. A szüleink összemennek (vagy eleve fel sem nőttek), mondjuk, súlyos függőség vagy hosszan tartó gyász következtében, mi meg igyekszünk megfelelni helyettük is, értük is, érzelmileg, fizikailag, idejekorán felnőtté érve ezáltal. 

No de hogy is jutottam el ehhez a könyvhöz? Egy szívemnek kedves ember javaslatára, aki a világért sem adná a számba, hogy rajtam is észleli a parentifikáltság jeleit, és távol álljon tőle mások konyhadiagnosztizálása. Azonban egy jó könyvet mindig lehet ajánlani másoknak, nemde?

Azt hiszem, én is parentifikált vagyok!

Kedves Bibók Bea, 

Olyan hosszú nálad a várólista, hogy elképzelhető, előbb olvasod ezt az írást, mint hogy eljussak a rendelődbe. Várjunk csak, tegezünk egyáltalán pszichológust?

Tehát olvastam az Ön parentifikációról szóló könyvét, és különösen azok a részek érintettek meg, ahol felsorolja, szép tételesen, milyen parentifikálódásra utaló jeleket vélt felfedezni szülősödött pácienseinél.

A legtöbbjük, ahogy maga is írta, óriási lendülettel és szenvedéllyel veti bele magát az élet sűrűjébe, rengeteg feladattal, projekttel, teendővel elhalmozva magát, amiket általában sikerrel véghez is visz.

Ha helyes az ok-okozati feltételezésem, ez azért lehet így, mert kora gyerekkortól kezdve megtanulják a paretifikálódott emberek, hogy magukra, és leginkább csak magukra számíthatnak, ezért már sokkal, de sokkal korábban önállósodnak, és lesz egyfajta eszközkészletük arra, hogy akár erőn felül is, de teljesíteni tudjanak.

Olyan szerepeket cipelnek, mint például váláskor a partnerhelyettes, vagy szülő a szülő helyett, ami miatt már nagyon korán olyan kihívások elé állítja ezeket a gyerekeket az élet, amivel csak sokkal később kéne normális esetben szembenézniük, megküzdeniük. Mivel azonban ez nem így van, megedződnek, átlépnek egy generációt gyakorlatilag, és saját maguk végzik el a szülőktől elvárható gondoskodó munkát. 

A könyvében említ egy bizonyos limonádét, ezen a példán keresztül szeretném szemléltetni saját feltételezett parentifikáltságomat. Amikor étterembe megyek, általában nem merek limonádét rendelni, pedig vágyom rá, különösen meleg időben, hűsítőként. Az ok talán banális, a minap asztaltársamat is mosolygásra késztette: egyszerűen nem bízom mások limonádékészítési készségiben. Túl sokszor jártam már úgy, hogy a várva várt italt túlcukrozták vagy túlszirupozták, esetleg mindkettő, és az enyhén savanykás szomjoltó nedű helyett, egy gejl löttyöt kellett szopogatnom, amit ráadásul megittam, persze hogy megittam, hiszen a tetejébe még túl is volt árazva. 

Kedves Bea, én úgy, de úgy vágyom már egy étteremben elfogyasztott finom limonádéra! De tudom, hogy amint egy rossz limonádé kerülne ismét elém, átélném az érzést, hogy rólam itt nem gondoskodnak igényeim szerint! És ennek az érzésnek, amennyiben van ráhatásom, nem engedek teret. Tehát nincs éttermi „üdcsi”, csupán a kontroll keserédes íze.

Biztosan szeretné megtudni egyik ülésünk alkalmával a történet nyomán, hogy honnan jön eme ősfájdalom, hogy nem gondoskodnak rólam úgy, ahogy szeretném, én pedig valami olyasmit felelnék, hogy egy túlkontrolláló anya és egy teljesítményorientált apa szerelemgyereke vagyok, de még ez a mondat is félig-meddig mókázva hagyná el a számat, hogy lehetőleg közben Önt se terheljem le túlságosan érzelmileg az információ feldolgozásával.

Egy parentifikált ember ugyanis senki terhére nem szeret lenni. Mi több! Igyekszik átvállalni mások terheit folyamatosan. Ezt is Öntől tudom. A parentifikált ember ott segít, ahol tud, hiszen ő az abszolút problémamegoldó, egyszerűen nem ismer lehetetlent, miközben saját szükségleteit nemhogy elhanyagolja, de leggyakrabban fel sem ismeri! Ez pedig abból a korai élményből eredhet, hogy nincs meg a felhőtlenség, a biztonság és a feltétel nélküli szeretet érzése, mert kiskorban is állandóan meg kellett dolgozni a szülők figyelméért, elismeréséért. Gyakran úgy, mint a versenyen a műnyúl után futó agaraknak, hogy soha nem volt nyugvópont, vagyis elég jó jegy, elég szépen összehajtott ingecske.

De önsajnálatra nincs idő! Ön is azt mondja, hogy a parentifikált emberek csupa jó dolgok birtoklói is, mert korán megtanulták az élet praktikus dolgait, illetve mások érzelmi monitorozásán keresztül magas a beleérző képességük, és az érzelmi rálátásuk mások szükségleteire. Ezek mind-mind alapkövei egy segítő szakmában való sikeres elhelyezkedésnek, vagy akár az üzleti életben egy empatikus és inspiráló vezetői működésnek. Ön így, ezekkel a szavakkal jellemzi ezt a létállapotot: szárnyalás, siker, flow-érzés, önátadás öröme, önfeláldozó szeretet, lelkesedés, hit.

És, kedves Bea, én hiszek magamban, legtöbbször rendíthetetlenül, és ami még ennél is fontosabb, másokban is, ennek pedig legnagyobb kedvezményezettje mindig az épp aktuális párom.

A mini szülő, amikor párkapcsolatra adja a fejét 

Mivel a parentifikált gyerek azt tanulta meg, hogy a figyelem állandóan rajta kívül helyezkedik el, legyen az az alkohol; egy beteg, gondozásra szoruló testvér; vagy az egyik szülő válás felett érzett fájdalma, ezért később felcseperedve is gyakran választ olyan partnereket, akikre aztán bőven ki lehet helyezni a figyelmet. 

Tudtam, hogy a párkapcsolatokról szóló fejezetek fognak igazán az elevenembe hasítani, mert azt még az ember csak-csak feldolgozza valahogy, hogy rosszul szerették gyerekként, na bumm, sokunkat, de amikor arról van szó, hogy ezt a rosszul szeretést már saját tulajdon akaratodból választod újra és újra? Azt hiszem, ezt mindannyiunknak fájdalmas beismerni. 

Kezdem akkor én. Eljutottam az önreflexió azon fokára, amikor önmagam számára is be merem ismerni, hogy szeretem a projekt-párkapcsolatokat. Ez hasonló, mint a projektautó: veszel egy húszéves leszakadt autót pár százezerért, mert jelenleg többre nem futja, de már nagyon szeretnél négy keréken gurulni, majd azzal nyugtatod magad, hogy mivel ez egy projektautó, nem kár érte, hogy szép lassan ráköltöd a vételárat vagy annak olykor többszörösét is. Hát ez ilyen „melós” autó, „kell vele foglalkozni”, hiszen az előző tulaj elhanyagolta meg tökömtuggya. 

Tehát racionalizálom azt az irracionális döntést, hogy ennyi pénzből akár vehettem volna kicsivel később egy kevésbé rossz állapotban lévő verdát, amivel nem kell állandóan a szerelőhöz futkosni. De mi van akkor, ha tulajdonképpen én szeretek a szerelőhöz futkosni?

Jó érzéssel tölt el, hogy kicsiny járgányom épp úgy nem tökéletes, mint én, de mindig van remény – egy újabb utángyártott olcsó kis alkatrész képében –, hogy igenis lesz ez még az utak réme! 

Kissé erős a párhuzam, de mégis. Általában nehéz kapcsolódásokat választok, emberekkel, akiknek erősen traumatizált gyerekkora van, ami gyakran jelentkezik felnőttkorban depresszió, szerfüggőség, általános lehangoltság, demotiváltság, önértékelési zavarok, és/vagy állandósul szorongás formájában. De hohó, egy magamfajta parentifikált ezt csupán egy újabb megoldandó kihívásnak tekinti, és szinte élvezettel veti bele magát partnere szükségleteinek kielégítésébe. Lel-ke-sen! Nincs az az alkatrész, amit ne tudnék beszerezni, akár a Távol-Keletről is, de meglesz!

Mondanom sem kell, mennyire el lehet ebben fáradni, és mennyire kizsigereli az ember magát a végére, bárhol legyen is az a pont, ahonnan tovább nem megy.  

Egyvalami hiányzik csak

Az önazonos élet. Ahogy a szülők összementek, vele együtt a gyerek saját igényei is, ezért aztán felnőttként is nagyon nehéz nem állandóan mások szükségleteit monitorozva, és annak kényszeresen megfelelve élni. 

Képzeljük el ismét, hogy hangyányi méretűek az elsődleges gondozóink, és állandóan attól rettegünk, nehogy rájuk lépjünk, a pici fülüknek túl hangosan beszélünk, esetleg egy tüsszentésünkkel gyilkos tornádóba sodorjuk őket. Micsoda stressz! Mennyi figyelem! 

Elképzelem, ahogy parányi kis anyukámat a tenyerembe veszem, és halkan suttogva beszélek hozzá, aztán ha tartós az állapota, veszek egy olyan kis babaházat, amiben zavartalanul élhet, védve az óriások világától.

Tudom, nagyon groteszk, de épp annyira, mint amikor a szerepek megfordulnak a valóságban is, egy szülő-gyermek viszonyban, és a szülősített ember felnőttként is úgy érzi, nincs joga egy sor különféle érzéshez, miért is lenne, hiszen korábban sem volt.  

„Anyaként illik utolsó leheletig küzdeni, aztán a feladatba diszkréten belehalni… De az igazság az, hogy nem kell!”

WMN Life – 2023. november 26. – ZKB

Bibók Bea számos gyakorlatot, asszertív mantrát rejtett el a könyv végén, amik segítenek az önazonossághoz vezető út kitaposásában, és addig is, amíg várok, hogy bekerüljek hozzá, ilyesmiket motyogok magam elé: „jogom van hozzá, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint a másik ember”.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Kathrin Ziegler

Wilson Luca