–

Minden egy malaccal kezdődött...

Az idős urak értetlenül bámultak rám, amikor makacsul hajtogattam, hogy én csak újságíró vagyok. Láthatóan senki nem hitt nekem, és mind meg volt győződve, hogy ez nem más, mint egy szégyenlős kifogás... „Jó, jó, de azért jöjjön már táncolni” – állt fel az egyik határozottan, és addig nem tágít, amíg ki nem megyek vele a táncparkettre egy dal erejéig.

Mindez egy Lisdoonvarna nevű apró ír településen történt. Amikor az írországi körutamra készültem, véletlenül akadt meg a szemem az útikönyvben szereplő egyetlen mondaton, amely erről a kietlen fennsíkon fekvő településről szólt: minden év szeptemberében párválasztó fesztivált rendeznek itt. Szórakozottan beütöttem a keresőbe, hogy melyik hétvégére esik, és hitetlenkedve néztem, hogy bizony én pont akkor járok a környéken. Gyorsan megszületett az elhatározás, hogy ez megér egy kis kitérőt, és hamarosan ott találtam magam a mulatság kellős közepén.

A párválasztási kampány főhadiszállása egy kocsma különterme volt, ahol egy ősz, szakállas úr, Willy Dally rendezgette a hatalmas paksaméta papírkötegét. Willy Dally pályaválasztása úgy hatvan éve, 15 évesen dőlt el. A vasárnapi miséről hazafelé tartva azt vette észre, hogy egy fiatal barátja ugyanúgy elpirult, mint az ifjú hölgy, akivel egymásra tévedt a tekintetük. Mivel Willy Dally apja és nagyapja is hivatalos házasságközvetítő volt, több se kellett neki, azonnal akcióba lépett.

A lány apja épp egy malacot készült eladni, így aztán Willy Dally elment hozzá érdeklődni a barátjával. Végül nem malaccal, hanem a feleségül kért lány beleegyezésével tértek haza.

A hagyomány az hagyomány

Az intézményes párválasztás több száz éves hagyományra tekint vissza Írországban. Számos településen segítette a párok egymásra találását egy-egy rátermett házasságközvetítő, de ez a tradíció kizárólag itt él a mai napig. Ez a kis település ugyanis népszerű fürdőváros volt, ahova az ország minden részéből érkeztek a betegek, hogy gyógyfürdőt vegyenek és ivókúrát tartsanak. A mezőgazdasági munkásoknak év közben nemigen volt idejük udvarlásra. Amikor az aratás végén, szeptemberben végre eljöttek ide pihenni, összekötötték a kúrát azzal, hogy feleséget keressenek maguknak. A fürdőkomplexum a fogadóhelyiségbe zongorát telepített és zenés-táncos estékkel dobta fel a forgalmat. Néhány éve a fürdő bezárt, de a fesztivál már annyira beleivódott a köztudatba, hogy magától megy tovább – immáron 160 éve.

„Mindenki a szerelmet keresi” – lamentált Willy Dally, bár ez azért nem mindig volt így. 

A szüleitől megörökölt, madzaggal körbekötött vaskos paksaméta régi párkereső jegyzeteket is tartalmaz. Willy Dally nem hisz ugyanis az internetben, mindent papíron vezet, ahogy az ősei tették, és a nevek mellé firkantott személyes preferenciák bizony tükrözik a korszellemet. Míg manapság leginkább olyan kívánságokat diktálnak a kuncsaftok, hogy „szeressen utazni”, az apja és nagyapja idejében jóval szárazabbak voltak az elvárások – például hogy legyen a jelöltnek 12 tehene. Az idők szavát hallották meg a szervezők azzal is, hogy idén immár ötödször a fesztivált követő hétvégén egy külön mini-fesztivált tartanak kifejezetten melegek számára.

A szerző (jobbra) és a helyi "matchmakerek"

A tánctól kipirult párokkal beszélgetve hamar kiderült, hogy nemcsak párkeresők járnak a fesztiválra, hanem visszatérő vendégek is.

Vannak, akik hagyományt teremtettek maguknak azzal, hogy minden évben visszatérnek megismerkedésük helyszínére – immáron 47 éve. A három gyerekkel és hat unokával büszkélkedő pár annak idején még az egyik gyerekét is megkérte, változtassa meg tervezett esküvőjének időpontját, nehogy ki kelljen hagyniuk imádott fesztiváljukat.

Én sem úszom meg?

A már mintegy háromezer párt összeboronáló szakember nehezen adta fel, hogy nekem is nyisson egy adatlapot. Ahány új gazda tért be a fogadószobájába, annyiszor pislantott rám kérdően, hogy nem gondolom-e meg magam... Én viszont mindannyiszor udvariasan, de makacsul kitartottam, hogy csak kíváncsi riporter vagyok – így, férj nélkül.

És hogy mi volt számomra a legemlékezetesebb? Az, hogy a táncparketten nem volt olyan, hogy idős és fiatal. Nem volt olyan, hogy szép és csúnya, csinos és kövér. Nem voltak részegek, nem voltak tolakodók, és nem voltak hátsó szándékkal közeledők.

Semmi  nem volt kínos, és senkinek nem kellett zavarban érezni magát – ha egyedül jött, ha párral, ha öltönyben, ha mackófelsőben.

Mindettől hihetetlenül felszabadító, bájos és szívet melengető volt az egész, úgyhogy alig tudtam rávenni magam, hogy ne maradjak még pár napot, és egyáltalán folytassam az ír körutam. De remélem, egyszer visszatérek. Ha nem is egy új párért... hanem a kihagyhatatlan élményekért.

Kisgyörgy Éva

Tetszett? Akkor olvass mást is Évától a Travellina blogon (KATT IDE), vagy nemrég megjelent szuper könyvében (KATT IDE)!

 

A képek a szerző tulajdonában vannak