„Teher alatt nő a pálma, de nem mindenki pálma” – Ember Márk az Elviszlekben

–

Nem a trauma teszi a művészt

Márk meglepő vallomással indítja a közös beszélgetést: míg ebben az autóban meglehetősen sok traumáról esett már szó, neki épp az okoz elakadást, hogy látszólag zökkenőmentes az élete. Bár ennek örülhetne is – ezt maga is jól tudja –, kamaszként sokáig küzdött a félelemmel, hogy sebek híján kevésé lesz majd hiteles és autentikus a színpadon. (Ezen a ponton megoszt egy hajmeresztő sztorit is arról, hogyan próbálta barátaival bepótolni ezeket a „kimaradt” élményeket, de ezt most nem lövöm le inkább.)

Mára viszont szerencsére átformálta magában ezt a gondolatot: már tudja, hogy a művészet értékét nem (csak) a fájdalomból lehet kinyerni – a fantázia és az empátia segítségével valójában bármilyen meg nem történt esemény előhívható.

„Nem kell embert ölnöd ahhoz, hogy gyilkost játssz. Ha bele tudok helyezkedni az érzékenységemmel ezekbe a helyzetekbe, az pótolhatja a kimaradt élményeket”

– mondja, hozzátéve: a gyilkos indulatot mindenki ismeri, csak épp ideális esetben ezt nem egy másik ember, hanem, mondjuk, egy zümmögő szúnyog váltja ki azt. De hiába más a tárgya, attól még a tapasztalat ugyanúgy felhasználható lesz a színpadon.

Teher alatt nő a pálma, de nem mindenki pálma

Mikor arról esik szó, hogyan maximalizálható egy művész teljesítménye, illetve miben különbözik a régi és az új színésziskola, Márk kifejti, hogy szerinte fontos megtalálni azokat a pedagógiai- és munkaeszközöket, amik illeszkednek az adott diák/kolléga személyiségéhez. Örömmel látja, hogy mára a színészetben is sokáig jelenlévő poroszos nevelés puhul, és egyre több tanár szembesül vele, hogy ugyanaz az út több módon is bejárható – és ideális esetben sérülésmentessé tehető.

„Mindig vannak más utak, mindig lehet finomítani eszközökön. [… ]

Én nem vagyok pálma. Ha rám dobod a terhet, nem növök általa, hanem elrohadok, mert gyengébb szárú virág vagyok”

– fejti ki, és azt is elmondja még: a mai napig hálával gondol egykori osztályvezetőjére, Máté Gáborra, aki nagyon érzékenyen reagált a diákjaiban felmerülő igényekre.

Nem csak akkor lehetsz jó a pályádon, ha az egész életed feláldozod érte

Sokáig tartotta magát a mondás, miszerint nincs beteg színész, csak halott. És noha könnyű romantizálni ezt a fajta elhivatottságot, ennél talán mégis fontosabb lenne, hogy bármilyen szakmáról is esik szó, – orvosról, pékről, színészről – az ember megvédhesse saját határait és egészségét, mondhasson nemet, találhasson könnyedséget a karrierében.

Márk ezen a téren (is) nagyon sokat tanult szüleitől: szerb édesanyja gyógypedagógus, magyar édesapja sebészorvos, esténként viszont mindketten hobbiszínészettel foglalkoznak. Példájuk több dologra is rávilágított: Márk általuk értette meg azt, hogy az ember úgy is komolyan veheti a munkáját, ha nem áldozza fel az egész életét, és ha megbocsátja magának az esetleges hibáit.

Hiszen míg az apja egy műtét után már nem tud javítani, neki mindig lesz lehetősége arra, hogy a következő előadáson jobban mondja el a szövegét.

Ha az embert hátrányosan megkülönböztetik, együttérzőbb lesz

Bár egy ideális világban nem sebzettség kellene ahhoz, hogy empatikusan kapcsolódhassunk egymáshoz, ez sajnos nem egy ideális világ. Ezt jól tudja Márk is, aki, míg Szerbiában magyarnak számított, addig Magyarországon szerbként kezelik, így sokszor érezte úgy, hogy valójában sehova sem tartozik.

„Nincsenek olyan fájdalmas történeteim, mint egy cigány vagy meleg embernek, de mégis ismerem azt az érzést, amikor valakivel éreztetik, hogy nem odavaló” – mondja, hozzátéve: talán részben ennek is köszönhető az, hogy érzékenyebbé vált a környezetére, és ha például a munkahelyén úgy érzi, egy kollégáját hátrányos megkülönböztetés éri, vagy nem méltó módon bánnak vele, ő biztosan kiáll érte. 

A szeretet legfőbb körforgása az, amikor a gyerek egy ponton visszaadhatja, amit otthonról hoz

Az e heti Elviszlek magammal egyik legfontosabb, ha nem A Legfontosabb pillanata, amikor a szülői örökségről esik szó. Ebbe most nem megyek bele hosszan, mert azt gondolom, a leírt szavaknál sokkal hatásosabbak az adásban elhangzó félszavak – vagy időnként talán épp a csendek – de egy mondatot mégiscsak kiemelnék:

„Apám, amikor megkapta az első fizetését, akkor meghívta az apját egy vacsorára, pedig nem volt olyan kapcsolatuk, mint nekünk. Végig ott volt a fejemben, hogy milyen szép lenne egyszer nekem is visszaadnom valamit”

– mondja Márk, aki végül egy hasonló gesztussal állt szülei elé első saját fizetésével. A tőlük kapott törődés, figyelem, szeretet pedig továbbgördül – legalábbis erre enged következtetni az, amikor romantikus kapcsolataiban is csak így tud működni: ha a világot felégetné a másik emberért.

Nézd meg a teljes adást:

Takács Dalma