Steiner Kristóf: Még a mennyország sem tökéletes

–

Reggel 5:45 van.

Háromnegyed órával ezelőtt varázsütésre kinyílt a szemem, és legalább három gondolat suhant át az agyamon, mielőtt eszembe jutott volna: születésnapom van.

Olyan gondolatok, mint: „Ez melyik macska itt mellettem?” (Hatan vannak.) Aztán: „Idén úgy kéne majd megcsinálnom a zöldséges kertet, hogy legyen egy kis ösvény a veteményesek között.” Meg hogy: „Mi van, ha a visszatérő álmok valójában egy másik idősík részei, egy nagyon is valós dimenzióé, ahová mindig vissza kell térnem, mert feladatom, tanulnivalóm van ott (is).”

Ez utóbbit rögtön azzal a gondolattal nyugtáztam, hogy jobb, ha ezt nem mondogatom másoknak, mert azt fogják hinni, megőrültem – aztán ezt kiegészítettem azzal, hogy igazából nyugodtan gondolhatnak rólam, amit csak szeretnének. 

Éreztem, hogy nem lesz ebből már alvás.

Most pedig itt ülök egy csésze teával, amibe édeskömény-magokat, és egy gyógynövényt tettem a kertünkből, amit mi geraniumnak hívunk, és most rákerestem, mi a magyar neve. Úgy hívják, hogy gólyaorr. Ezen most hangosan felkuncogtam.

Közben a macskák egymás után ébredeznek. Aki meglátogat itt a konyhában, megcirógatom, és megkérdezem, hogy aludt. Egyik sem válaszol. Szerencsére, mert ha válaszolnának, az valószínűleg azt jelentené, hogy tényleg megőrültem. Mondjuk, ez a megőrülés egy elég szórakoztató formája volna. Megint röhögök. És veszek egy mély levegőt.

Elmondom, miről fogok most írni. Ezekről az eseménytelen pillanatokról. 

Amik persze telis-tele vannak eseményekkel.

Az utóbbi időben csupa olyasmiről írtam, amiről úgy éreztem: felrobbanok, ha nem írom ki magamból. Háborúról, társadalmi egyenlőtlenségről, mentális küzdelmekről. Viszont szépen-lassan, ahogy egyre többet és egyre árnyaltabban, ugyanakkor határozottabban írtam minderről, észrevettem, hogy „elfelejtettem” mesélni az élet (sohasem) egyszerű folyásáról, a hétköznapok meglepetéseiről és megéléseiről. Pedig majd’ minden nap történik valami, amiről néhány évvel ezelőtt még úgy éreztem: „Erről biztosan írnom kell.”

Úgyhogy most egy csokorba szedek – magamnak és neked, ha kéred – érzéseket, hangulatokat, pillanatokat, amik elindítottak bennem valamit. 

Két hónapja érkeztünk haza Mexikóból

Ide a télen hat főt számláló Agios Georgios faluba, a görögországi Methana félszigetén, amit több mint harminc alvó vulkán alkot. Nimi – a férjem – mindig azt mondja, hogy neki ez a kedvenc időszaka az évben. Amikor csak ketten vagyunk, és az a maroknyi csodálatos őrült, akik valamilyen oknál fogva ezt az életet választották maguknak. Az életünk ilyenkor arról szól, hogy megágyazunk az előttünk álló évnek. Felébresztjük, előkészítjük a kertet. Kifestjük, ami megkopott. Intézem az idei szerződéseket, Nimi regisztrálja a vendégeinket az elvonulásainkra, és visszatekintve a tavalyi tervekre, megtartunk, elengedünk projekteket, és persze újakat építünk. 

Emellett pedig minden nap főzünk – egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettünk étteremben ez alatt az idő alatt. Minden másnap kenyeret sütök, Nimi egészen elképesztő leveseket improvizál, nagyokat sétálunk kora délutánonként, ha ragyog a nap, ha fúj a szél. Ha pedig esik az eső, a bepárásodott ablaküvegek mögött az ágyban heverve, hat macska koszorújában nézünk filmet. És szinte minden nap jó korán ágyba bújunk. Igaza van Niminek. Tényleg varázslatos időszak ez, amihez fogható legközelebb akkor történik majd velünk, mikor jövőre visszatérünk Mexikóból. Az élet hamarosan baromira beindul, és bár mindig lesznek majd bensőséges óráink, ez a fajta személyes idill csak most valósulhat meg. 

December 19-e volt

Egy nappal korábban érkeztünk haza, miután másfél hónapot töltöttünk Oaxaca óceánpartja és dzsungele között, Zipolite faluban, ahol a digitális detox és lazítás, lassulás mellett egy elvonulást is tartottunk. Ahogy mindig, amikor utazunk, erre az időre ideköltözött hozzánk egy barátunk, hogy etesse, szeresse a macskagyerekeket. A kertről viszont senki sem gondoskodott – így hazaérve hatalmas susnyás fogadott. Úgy hatoltam át a tüskés bokrokon, mint a herceg a Csipkerózsikában, amikor próbálja megközelíteni az elátkozott kastélyt – hamarosan meg is érkeztem az én alvó hercegnőmhöz. A gyomok alatt ott piroslott a paradicsom. Én pedig megcsókoltam nyomban – olyan édes volt. 

Letérdeltem, hogy leszedjem a meglepetéstermést, közben pedig észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül: a karalábé, a csili, a kelkáposzta, a brokkoli mind-mind kitartóan virítottak a gaztengerben, sőt, egy sárgán ragyogó sütőtököt is találtam. Miközben széles, őszinte, és kissé önelégült mosollyal baktattam a bejárati ajtónk felé, és alig vártam, hogy megmutassam Niminek, mit kaptunk ajándékba a kertünktől,

azon merengtem, hogy bár olyan sokszor tűnik szélmalomharcnak az élet, igenis van a világon, amibe energiát fektetünk, aztán „önjáró" lesz. Ha nem várjuk el tőle, hogy örökre az maradjon. Mert ezt a gondoskodást, amit a kert nyújtott nekünk (szó szerint) csakis viszontgondoskodással lehet, kell meghálálni. 

Aztán néhány nappal később azt is megtapasztaltam, hogy néha a sors, vagy épp a saját szeretteink úgy gondoskodnak rólunk, hogy megértsük: nem mindig járunk jól vele, ha jót akarnak nekünk.

Valamikor hajnali négy óra körül egy cicergő hangra ébredtünk

Gyanakodva és kissé rémülten egymásra néztünk az ágyban fekve, majd körbetekintve láttuk, hogy a cicák mind egy sarokba gyűltek, és valamit, vagy valakit készülnek felszolgálni nekünk. Nem egyszer fordult elő, hogy „ajándékra” ébredtünk –vörösbegyre, gyíkra, mezei cickányra – egyszer még egy kígyó fejét is megkaptuk (és szerencsére sosem tudtuk meg, mi lett a testével), de ilyen még nem volt, hogy tetten értük őket. 

Nincsenek rá szavak, mennyire szeretem a macskáinkat, de ebben a pillanatban apai ösztönök lobbantak fel bennem, és tudtam: meg kell mentenem az áldozatot. A sarkot, ahol a kitervelt gyilkossági kísérlet zajlott, néhány faláda takarta – ezek mögött bujkált a cicergő lény. Nimi igyekezett lekötni a macsekokat, én elhúztam a dobozt, mögötte pedig egy hatalmas patkány remegett, mint a nyárfalevél. Mifelénk nincsenek csatornák, csak földutak, olajfa, citromligetek, és mezők, így őt nem érintette a patkányokkal kapcsolatos általános stigma. Igazából elképesztően cuki volt.

„Nimi, tereld el a cicák figyelmét!” – mondtam határozottan, majd megkezdtem a mentőakciót. 

Behoztam a kertből egy régi lábost, és sarokba szorítottam vele Briamot (ez lett a neve – a görögök sütőben sült lecsója után). „Ne félj, segíteni akarok. Itt nem maradhatsz! Állandó veszélynek volnál kitéve a macskák miatt, és bár nem akarok fajista lenni, de nagyon nehéz volna megmagyarázni másoknak, hogy együtt lakunk.”

Erre engedelmesen besétált a fazékba. Jó negyedórát gyalogoltam vele, mielőtt elengedtem, és esze ágában sem volt kiugrani a lábosból, így még alaposabban szemügyre vehettem. „Sajnálom” – mondtam, amikor szabadon engedtem, és beiszkolt a vadspárga bokrok közé. Hazafelé menet meg azon agyaltam, lehetett volna sokkal rosszabb is az élete, mondjuk ha csirkének születik egy keltetőüzemben. Ha viszont kutya lett volna, milyen jó dolga volna. 

Gondoltam én. Egészen addig, míg másnap reggel átmentünk Megalochori faluba, a Methana félsziget túloldalára, ahol a kis menedékházunk áll – itt fogadjuk az elvonulásainkra érkező vendégeket. Ideje volt megnézni, mennyi kárt tett a tél, amíg mi elvoltunk. Ám még mielőtt munkához láttunk volna, meg akartam látogatni a kedvenc grapefruitfámat a falu végén – a helyiek valahogy nincsenek oda a gyümölcséért, így ha én nem szedem le, rárohad. Az pedig igazán kár volna. Már szinte a számban éreztem az lédús, édes keserűségét, amikor Nimi felfigyelt egy mozgásban lévő fekete szemeteszsákra egy lomokkal megrakott konténer mellett. Ahogy közelebb léptünk, kétségbeesett nyüszögés társult a képhez. 

Feltépve a zsákot alig hittünk a szemünknek

Egy apró termetű, de láthatóan öregecske kutyus kászálódott ki belőle, majd szédelegve nekiindult, mi pedig követtük. Út közben meg-megállt, nehezen kapkodta a levegőt, és ha megcirógattuk, hálásan nyalogatta a kezünket. Aztán hazaérkezett, mi pedig kézzel-lábbal, de leginkább online fordítással elmagyaráztuk az aggodalomtól szinte kővé dermedt gazdinak, hol találtuk meg a kutyut. Mint elmondta, az elmúlt télen három másik kutyát tett el láb alól egy ismeretlen tettes.

Feljelentést tettünk a rendőrségen – ahonnan sosem kaptunk semmilyen visszajelzést, és néhány helyi barátot is értesítettünk, akik körbeplakátolták a falut, figyelmeztetve a háziállattartókat: óvakodjanak a gyilkostól. 

Nem tudtam elolvasni a görög betűkkel írt szöveget, de nekem azt jelentette: „Lám, még a mennyország sem tökéletes.”

A következő napok során nehezen aludtam el. Talán (túl) sokat agyaltam az érző lényeket illető felelősségemen. Bűntudat és harag, tettvágy és reményvesztettség között vergődtem, és nem segített, hogy éjszakánként, álmatlanul vagy háborúkról olvastam, vagy azon pörögtem, hogy szólalhatok fel úgy az embertelenség ellen, emberek és állatok védelmében, hogy nem válok propagandakatonává egy olyan rendszer mögött, amiben nem hiszek, és amely számára az én empátiám csupán a hatalomszerzés és -megtartás motorja. 

„Ki kell menned a szabadba. Szó szerint és metaforikusan is”

Mondta Vanessa, a terapeutám, amikor potyogó könnyekkel meséltem neki minderről. „Sokkold a szervezeted, frissítsd fel az agyad, programozd újra az értéseidet.”

Én pedig aznap délután lesétáltam a tengerpartra egy szál köntösben, és míg az elmém el volt foglalva a világ fájdalmával és a lények szenvedésével, ledobtam a köntöst, és egyenletes, sem nem gyors, sem nem lassú léptekkel begyalogoltam a 14 fokos vízbe, majd mikor már a mellkasomig ért, a víz alá buktam. A hideg olyan hatással volt rám, mint egy (n)agytakarítás. Körbeúsztam az öblöt, majd leheveredtem a kavicsokon. „Nem kéred a köntöst?” – kérdezte a kabátot és sapkát viselő Nimi. „Nem fázom” – feleltem.

És napok óta először végre nem remegtem. 

„Drága Methana Misfits!”

– így hívjuk magunkat: a szedett-vedett, a világ különböző szegleteiből ide érkezett önkéntes szakadárokat, akikben egy kívülálló számára talán semmi közös nincsen. Különbözőségeink mentén egyezünk. És mindig ott vagyunk egymásnak. „Szeretettel várunk titeket a házunk konyhájának ébredésére – két hónapos téli álma ezzel az összeröffenéssel véget ér. Hozd a saját üveg italodat, a lakomáról mi gondoskodunk.” Így szólt a meghívó az év első vacsorapartijára minálunk. Pár napra rá pedig ott ültünk a nagy fa asztal körül. És be nem állt a szánk. 

Török lencselevest, pásztor pitét, sült káposztát, humuszt, majd (nagyon) csokoládés muffint szolgáltunk fel, ők pedig azt a szokásos, szeretetteljes közösségi érzést és élményt, amit mindig, mikor együtt vagyunk. „Csodálatos volt. Csak azt bánom, hogy most nem táncoltunk” – írta Wendy késő este, mikor már mind a saját ágyunkban készülődtünk a tollasbálra. „Ez most ilyen, Wend. Annyi minden történt mindannyiunkkal. Betegségek, búcsúk, fizikai és lelki fájdalmak. Foglak én még megpörgetni, de ma este másképp volt szükségünk egymásra.” Félreraktam a telefont, lekapcsoltam a lámpát, megcsókoltam Nimit, lehunytam a szemem, és megígértem magamnak: lesz tánc. 

Következő héten egy ismerős dallam csendült fel a rádióban

Hegyezni kezdtem a fülemet, mint a macskáink, mikor hallják, hogy előkerül a macskaeledel. Ahogy betöltötte a fejemet, majd az egész lényemet a muzsika, olyan érzés fogott el, mintha virágok nyílnának a mellkasomban. „My Fair Lady!” – kiáltottam fel, és a satnya görögömmel is azonnal összeraktam az infót: egy athéni színházban műsorra tűzték a Mama kedvenc musicaljét. Amin minden alkalommal vinnyogva, sírva, fuldokolva nevetett. Amikor Eliza elkiáltja magát a lóversenyen: „Gyerünk Dover! Emeld azt a lottyadt segged!” Se szó se beszéd, már vásároltam is a jegyeinket, három napra rá pedig ott ültünk a harmadik sor bal szélén, és figyeltük, ahogy hangol a banda. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire izgatott. 

Felhangzott a nyitány, felment a függöny, megelevenedett a Covent Garden, én pedig a következő két és fél órában oda-vissza hánykolódtam a kuncorászás és hüppögés közt, alkalmanként hangosabban művelve mindkettőt, mint bárki más a színházban. Nimi odasúgta a finálé alatt, hogy egyformán szórakoztatta a „Ma éjjel táncolnék” görögül, és az én performanszom.

Az előadás után egy pici, de annál híresebb thai étterem előtt lakmároztunk az utcán. Nincs asztalfoglalás, és mindig óriási a sor, így ahelyett, hogy bebocsátásra vártunk volna, leültünk az ablak alá.

„Nem fogtok fázni?” – kérdezte a felszolgálófiú, de mi annyira bele voltunk melegedve a randinkba, hogy észre sem vettük: a sorban állók mind vacognak. Az est egy csicsás-csodás gay koktélbárban ért véget, ahol a mixerre bíztuk az alkoholmentes koktéljainkat, magunkat meg egymásra – és volt tánc! 

Dolgos napok, nyugalmas éjszakák, nagy beszélgetések, vagy száz új recept, még két merülés (magamba és a tengerbe), és egyszer csak eljött az idő, amikor tudtuk: menni kell. Az idei év erős alapjait lefektettük itthon. Két hónapot töltöttünk otthon, kettesben – azaz nyolcasban a hat macskával: Humusszal, Tahinivel, Arakkal, Gigantesszel, Dzsinnel, és Lángossal. Meg egy anyakovásszal, és egy kombucha scobyval.

A születésnapom másnapján megérkezik Mihai Poppins, a mi csudálatos cicaszitterünk, mi pedig újra felkerekedünk. Elvetettem a zöldségmagokat. Bepalackoztam nyolc üveg kombuchát. Elraktam két kimchit, kerti káposztával. És megírtam ezt, itt. Pont időben, még mielőtt Nimi kinyitotta volna a szemét, és reggeli rekedt hangján a hálószobából megkérdezte volna: „Hol vagy, birthday boy?” – „Itt vagyok” – felelem mosolyogva.

És tényleg. Itt vagyok.

Steiner Kristóf