Itt az ősz, a nagy selejtezések időszaka 

Ilyenkor szoktam suttyomban pityeregni, ha a kezembe veszem a gyerekek kinőtt ruháit. 

Erre senki nem készített fel. Nem tudtam, hogy miközben arról fantáziálgatok, milyen jó lenne, ha önállóbbak, nagyobbak lennének, valahol mélyen majd visszasírom, amikor még igazán picik voltak. 

Pedig így van. 

Szerettem, amikor még ösztönből lehettem anya. Nem kellett ennyire tudatosnak lennem, nem kellett hatezer szempontot végiggondolni, nevelési elveken agyalni, elég hamar rájöttem, hogy ha sírtak, akkor miért teszik, és ennyi nagyjából elég is volt.

Nem ment ez azonnal, rögtön szülés után, dehogyis. Ezt muszáj vagyok leírni, mert anno, amikor a kisfiam született, azt hittem, azonnal éreznem kellene azt a mindent elsöprő, sokat emlegetett szeretettornádót, amit az anyáktól vár a világ. De erre nekem majdnem három hónapot kellett várnom. Tudom, van, akinél azonnal beindulnak ezek az érzések, van, akinél pár óra, pár nap elég. Másoknak hetekre van szükségük, vagy néhány hónap sem elegendő, mert nem feltétlenül automatikus ez, főleg, ha trauma, vagy depresszió (vagy a kettő együtt) hátráltatja az eufóriát, a kötődés kialakulását. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Viszont onnantól, hogy kialakul, az ösztönök is sokkal hangosabbak lesznek. És én tobzódtam az érzésben, hogy beszélem a kisbabám nyelvét, másodjára pedig, amikor a húga született, főleg, hiszen akkorra már rutinom is volt.

Szépen, idővel azt is megtanultam, hogy anyaként időről időre el kell engedni olyan dolgokat, amik addig a mindennapjaink részei voltak.

A két gyerekemet – leírni is durva – összesen hét évig szoptattam

A nagyobbat három, a kicsit négy évig. Nyilván egy idő után már nem a táplálkozás, inkább a komfort volt a lényeg, bár az utolsó pillanatig elég sok tejem volt. 

Amíg még javában szoptattam, azt hittem, biztos nagyon nehéz lesz abbahagyni, annyira megszoktam ezt az állapotot, még ha sokszor iszonyú emberpróbáló volt is. 

Gyakorlatilag meghatározta az identitásomat, hogy szoptatok, holott azért úgy másfél-két éves kor után már egyáltalán nem adtam be olyan könnyen a derekam, nem engedtem, hogy cibálják a felsőm, megszabtam a határokat. Nem bántam, hogy a nagyobb anno ihinek nevezte el a cicit (amit később a kicsi is eltanult), mert így soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy nyilvános helyen bármelyikük is azt ordítsa, hogy „cicit akarooook”, hanem szimplán csak annyit mondtak, hogy ihi. Elképzelni nem tudtam, hogy egyszer ennek is vége lesz. Pedig mára már a nagy szoptatósdi is csak egy kis anekdota lett.

Mindkettőjüknél én mondtam ki, hogy itt a vége. Nem volt különösebben nehéz, még másodjára sem, pedig akkor már azt is tudtam, hogy ez volt életem utolsó szoptatása, mert nem szeretnénk több gyereket. Lezártam azt a korszakot.

Mint ahogy a pelenkázásnak is vége már

Még mindig van egy-két mosható pelenkánk, azokba csomagolja a játék babáit a kicsi, de amúgy már mindegyiket eladtam, továbbajándékoztam. Tudom, sokan pezsgőt bontanak, amikor már nem kell többet pelenkázni, én valamiért mégis szerettem azt az időszakot.

A mosható pelus, mondjuk, fontos szerepet játszott ebben, mert, túlzás nélkül, minden egyes alkalommal szuper érzés öntött el, amikor azokba a puha, színes kis pelusokba hajtogattam a gyerekem, miközben belegondoltam, hogy nem ártok a környezetnek, hogy jót teszek a baba bőrének. Szerettem, ezek mindig jó hangulatú pillanatok voltak.

De elmúltak. 

Új szelek fújnak

És akkor ott vannak a ruháik. Nekem az a gyengém, amikor túlméretezett ruhákban vannak a gyerekek. Van valami pofátlanul cuki abban, amikor egy gyerekre nagy a ruha, főleg a pizsama, az esőnadrág és a kabát. Praktikusan se rossz, hogy tovább tudják hordani, de valahogy mindig kisebbnek látom őket, ha nagy rájuk a ruha, és ettől elolvadok.

De már ezt se nagyon lehet megtenni sajnos. Egy nagyobb ovis vagy iskolás gyereknél már kemény csatározások adódhatnak abból, hogy mi legyen az aznapi szett. És ez csak a kezdete annak, ami ránk vár, hiszen nem is olyan sokára őket is eléri a kamaszkor.

Csökken a mozgásterem, vagy legalábbis változik, átalakul, érzem. Ahogy én is alakulok, a gyerekekkel együtt.

Szóval, elkezdtem az őszi selejtezést

Bőgtem, mert ki kellett szanálnom a felsőt, amit már a nagy is hordott és a kisebbik egészen babakorától mostanáig viselte, eleinte ruhaként, most meg hosszú ujjú felsőként. De belátom, hogy már kicsi rá. Volt egy nadrág is, amit a nagy is hordott, és a kicsi is. Mára kinőtték mindketten. Emlékszem minden ruhadarabra, hogy kitől örököltük, kitől kaptuk, melyik turiban vettem. Ezekkel a holmikkal emlékek is kerültek az adományszatyorba. 

A ruhákkal megvagyok. Most jönnek a cipők.

És tudom, hogy van még valami, ami a szekrény mélyén várja, hogy bevetjük-e még valaha, vagy ebben a családban már megtette kötelességét. Ez pedig nem más, mint a hordozónk. 

Igazi fekete öves hordozós anyuka voltam,

imádtam a szabadságot, amit adott nekünk. 

Ha a babának rossz napja volt, fogzott, beteg volt, nem aludt éjjel, fájt valamije és egész nap rajtam akart lenni, nem volt akadálya. Magamra csatoltam, a hátamra kötöttem, mikor hogy, és tudtam takarítani, bevásárolni, jönni-menni, a tesót hintáztatni, vele játszani, vagy akár leülni, és meginni egy teát. 

Mindennap hordoztam. Hol kicsit, hol többet, és volt, hogy egész nap. Ezek voltak azok a napok, amikor ismételgettem magamnak, hogy ez is elmúlik egyszer. Mert fárasztó volt veszettül, persze. A hátam és a derekam se mindig viselte jól a terhelést. (Ezért nagyon fontos, hogy megfelelő hordozóeszközzel és helyesen hordozzunk!)

Én pedig gyakran elkövettem azt a hibát, hogy nem figyeltem magamra, és bár éreztem, hogy nem jól kötöttem magamra a gyerekem, mégsem állítottam át, mert már mélyen aludt, és nem akartam felébreszteni, örültem a nyuginak. A derekam közben elmormogott egy halk káromkodást, de meg se hallottam. 

Ilyen az, amikor anyák priorizálnak. Simán választják a kényelmetlen pózt, ha cserébe csend van, és nyugalom. 

Fájt, fájt, de nagyon jól emlékszem, hogy a hordozásnak rengeteg békés pillanatot köszönhetek. Emlékszem a varázslatra, amikor éktelen ordítás közepette magamra kötöttem a babát, és abban a pillanatban elhallgatott, lenyugodott a testközelségtől, a hordozó ölelésétől. 

Télen a hordozós kabátunkban jöttünk-mentünk, ha még otthon elaludt rajtam, csak magunkra kaptam a kabátot, a fejére húztam egy sapit, és már mehettünk is, megspóroltuk a kalimpáló baba overallba csomagolását is. Arról nem is beszélve, hogy a hordozással a nyilvános helyen szoptatást is simán meg tudtam oldani anélkül, hogy bárki bármit látott volna, sőt akár mozogni is tudtam közben, ami jól jött, amikor a nagytesó után kellett mennem. 

Utoljára nyár elején került elő a hordozónk

A férjem koncertjén voltunk, és a kicsi (igazából ő a kisebb, aki nem is annyira kicsi, lassan ötéves) már eléggé elfáradt a végére, és mert éreztem, hogy ez így lesz, bepakoltam a csatost a hátizsákomba. Magamra csatoltam, és pár percen belül éreztem, hogy megduplázta a súlyát, azaz elaludt. Veszettül nehéz volt, de valahol mélyen tudtam, hogy ez most egy különleges pillanat.

Lehet, hogy utoljára csinálom ezt. Talán utoljára élem át, milyen az, amikor megérzem a hátamon, ahogy szépen lassan egyre jobban elnehezül, míg aztán teljesen elengedi magát. Ilyenkor visszarepülök időben oda, amikor még baba volt. 

Ezt az egy nyár eleji alkalmat leszámítva a régen napi több órát használt hordozóról lassan kimondhatjuk: megtette kötelességét. Mehet. Ideje továbbadni. Más anyának, más babának.

Persze, tudom, minden korszaknak megvan és meg is lesz a szépsége, a nehézsége, ismételjük már unásig. 

A pici korból kinőve jönnek majd a nagy gyerekes kalandok, és tudom azt is, hogy abból is bőven lesz mit visszasírni évek múlva, főleg, amikor majd kirepülnek és persze, akkor meg már az lesz nagyon távoli, hogy időnként bármimet odaadnám azért, hogy csendben, egyedül lehessek.

Éjjelente, amikor kínlódom, mert még mindig nyugtalanul alszanak, átjárnak, tudom már, hogy ugyanúgy, mint az összes többi időszaknak, ennek is is minden nappal egyre közeledik a vége. Most alapozzuk meg azokat az éveket. 

Nem tarthatom babaszerepben őket, nem is szeretném,

csak valahol mélyen attól félek, hogy a telefonomon és a felhőben tárolt többezernyi fotó és videó ellenére mégis elveszítek pillanatokat. Hogy nem emlékszem majd, hogy kiszáll az orromból a babaillatuk, a bőrük puhasága, hogy a testkontaktus iránti igényük egyre csökken majd, és eljön a nap, amikor már én bújnék hozzájuk, de már nem akarják.

Ez rendben is van így, tudom. Elméletben sok mindent tudok.
De láthatjátok, elvetemülten szentimentális vagyok. 

Nyakig belemerülök abba is, ha már nem bírom az éjszakázást, a hisztiket, a rám utaltságukat, de abba is, hogy igazából bármennyit rinyálok is, ezekben az években van a legtöbb gyengédség, szeretet, amit még mindig az az érzelemtornádó táplál, ami egyszer csak (kinél hamarabb, kinél később) berobban a gyerek érkezésével. És elválasztás ide, hordozón túladás oda, kizártnak tartom, hogy ne lássam meg bennük a kicsit, a gyámolítandót, A GYEREK-et, akinek örökre én leszek az anyukája. Hát idáig tudok eljutni egy selejtezés után. Mondom én, hogy szentimentális vagyok. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter