Mindig azt gondoltam, hogy nem vagyok romantikus alkat, hogy nem ilyen szeretetre vágyom, de most talán ennek örülnék a legjobban.

Szeretném, hogy valaki úgy döntsön, hogy kiválaszt engem.

Hogy valakinek én legyek a kedvenc embere. Hogy legyen valahol egy ember, akivel ha történik valami érdekes, velem akarja megosztani először. És ezért cserébe elég sok mindent el tudnék engedni, mondjuk, magát a romantikát is. Sőt, ha megkaphatom ezt az érzést valakitől, aki nem a párom, azzal is ki tudok egyezni, de valamiért a szerelem mindig felül kell hogy írja a barátságokat. Azt hiszem, pont ezért csak most kezdtem el így érezni magamat. Másfél évig elegek voltak nekem a barátaim, betöltötték ezt a szerepet az életemben, de ahogy ők is egyre inkább nyitnak a párkapcsolatok irányába, kezdek rájönni, hogy csak akkor leszek igazán fontos, ha én is belekerülök egybe. 

Ez pedig nem kellene hogy nehéz feladat legyen. Először is nő vagyok, és ha egy leckét tanultam is az életben, akkor az az, hogy a nőkre mindig van vevő.

Ami egyébként rohadt lehangoló tud lenni, de néha olcsóbb vele a vodka-szóda, és legalább valamennyire véd az elkeseredett döntésektől. Másodszor pedig tudom magamról, hogy az az arc vagyok, akit a nagymamád jó partinak nevezne (az anyád meg valószínűleg kövérnek, de ezt elnézem neki, mert a kétezres évek nagyon megtépázták a korosztálya szépségideálját), hiszen van saját lakásom és állandó munkám, felelősségteljes állattartó vagyok, és több ember megerősítette nekem, hogy annyira jó szendvicseket csinálok, hogy még álmodni is szoktak róla.

Az előző, és egyetlen párkapcsolatom öt évig tartott, ami tökéletesen bizonyítja, hogy remek jelölt lennék: még nem túlképzett, de azért látszik, hogy elkötelezett a munka iránt. Egy olyan ember (vagy ember formájú mágikus lény) számára lennék igazán kiváló választás, akit nagyon untatna kommentár nélkül megnézni egy filmet, vagy aki szereti, ha agresszívan verset olvasnak neki egy kocsmában. Páratlan képességem van arra is, hogy furcsán specifikus, elvont hobbikat szeressek meg, így engem valóban érdekelni fog a kártyagyűjteményed meg a PS4-trófeáid, de annak örülök a legjobban, ha behatóan ismered a második világháború egyik történészeti szempontból teljesen elhanyagolható, ám annál érdekesebb szakaszát. Bár borzasztóan bánok a pénzzel, ha egyszer éppen a nyakamba szakadna egy nagyobb összeg, biztosan téged vinnélek belőle nyaralni, és még a 2 × 2 méteres unikornist is felfújom neked arra az esetre, ha netalán használni akarnád (pedig mindketten tudjuk, hogy nem fogod).

Ezek mellett jókora gondot fordítok a szeretteim tehermentesítésére, így már évek óta rendszeresen műszaki vizsgáztatom az agyamat; nem mondom, hogy nincsenek problémái, de van papírom róla, és egy kis karbantartással teljesen kezelhető, használat közben észre sem venné az ember.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mélyrehatóan ismerem a saját működésemet. Nyugtalanítóan jó vagyok abban, hogy elemezzem a döntéseim okait, és előre átlássam a következőket. Végtelenül önérzetes, öntudatos vagyok, és talán pont ez az bennem, amiért valahol mégiscsak megértem, hogy miért nem vagyok jelenleg szerelmes, és miért nem baj, hogy így van.

Az én értelmezésem a szerelemről, vagy egyszerűen a szeretetről, sosem arról szólt, amiről kellene.

Nem partnert akarok, hanem egy eszközt, amellyel betölthetek egy űrt. Ezt azóta tudom magamról, amióta elveszítettem a másik felem, a lelki társam, a mindenem, de bármilyen szót használhatnék rá, akkor sem tudná kifejezni azt, amit iránta éreztem. Az én életem szerelme nem egy párkapcsolat volt. Másmilyen szeretetet adott, de így fogom nevezni, mert pont olyan, mindent elsöprő és gyönyörű volt, amilyenek az igazi, eposzba illő szerelmek lenni szoktak.

Az anyám volt az első, és utolsó ember, akit ezzel az őszinte rajongással tudtam szeretni, ő volt az otthonom, és azóta is őt keresem mindenkiben, aki közel kerül hozzám.

Annyira ragaszkodom az egyediséghez, hogy az Ödipusz-komplexusból rögtön Élektra-komplexust csináltam, és tudom, hogy ez beteg és irreális, és igazságtalan, de csak ezt ismerem. Szeretném azt hinni, hogy tévedek, és csak az idő tette ekkorává az árnyékát az életem felett, de ahányszor kicsúszik a neve egy részegen nosztalgiázó félidegen szájából, még erősebben hiszem, hogy valóban óriás volt.

Csupán az emléke egy szilánkja nagyobb hatással van mások életére, mint a legtöbben valaha képesek lennénk rá. Szemérmetlenül eszes volt, nagylelkű, tehetséges, és mindenekfelett volt benne egy megingathatatlan vágy, hogy jobb hellyé tegye a világot. Ezeket a kvalitásokat tartom a legnagyobbra magamban is, és ezeket keresem valakiben, akit erre a megüresedett helyre jelölnék. A halála óta nem érzem teljesnek magam, csak évről évre kicsit kevésbé üresnek. Fiatalabb koromban azt is gondoltam, hogy majd akkor fogom tudni igazán betölteni ezt a lyukat, ha találok valakit, aki tökéletesen illeszkedik bele, és hittem abban, hogy a társadalom tele van ígéretes beugrókkal, akik képesek lennének pont úgy motiválni engem és vigyázni rám, mint ő. Ez a szerep volt a párkapcsolatok fekete hattyúja, az elérhetetlen kettősség, amit csak a legjobbak tudnak eljátszani, de még azok is beleőrülnek. Az imposztorok pedig, akiket a helyére szántam, idővel mind kegyetlenül egyértelművé tették, amit amúgy is tudtam: ő tényleg megismételhetetlen volt. 

Emlékszem a pontos másodpercre, amikor szerelmes lettem az exembe.

Rájöttem, hogy pont azzal a keserédes, aggodalmas és gondoskodó tekintettel tud rám nézni, amivel anyám a kiságyam felé hajolt. És egy ideig tényleg el tudtam hitetni magammal, hogy ő lehet a válasz.

Most is kivételes embernek tartom, és örökké szeretni fogom azért a pár évért, amikor boldoggá tudott tenni, és még azért a néhányért is, amikor már nem volt képes rá.

Sok munkánk volt benne, hogy jók legyünk egymáshoz, és büszkék voltunk rá, hogy működik. Nem gondoltam, hogy az űr kitöltésére használnánk egymást, inkább abban hittem, hogy ő volt a díjam, amiért kitöltöttem magamnak. De ha teljesen őszinte akarok lenni, az a lyuk sosem tűnt el, csak a tetejére állítottam valakit, hogy eltakarjam. Beledobtam mindent amit lehetett: verseket, színpadot, követőket, amennyi figyelmet csak össze tudtam kaparni magamnak. Ha annak az egy embernek a szeretetét nem kaphattam meg, azzal is hajlandó voltam kiegyezni, hogy hatezer kicsit kedvel. Olyan gazdát választottam, ami nem elég emberi ahhoz, hogy csalódhassak benne: az írást. A pálya szélén jegyzeteltem, amíg azok az emberek, akiket érdemesnek láttam arra, hogy a helyére emeljem őket, mindent elkövettek, hogy támogassanak engem, és minduntalan elbuktak benne. Nem az ő hibájuk volt, hogy így alakult. Folyton ezt csinálom. Tudom, hogy kell segítséget kérni, de valójában egy percig sem hiszem el, hogy meg tudnák csinálni, és még mielőtt elrontanák, én már ott várok, hogy kijavítsam.

Most pedig itt vagyok, másfél évvel az utolsó olyan személy után, akinek hagytam, hogy legalább megpróbálja.

Nem mondom, hogy boldogtalan vagyok, bőven volt mit hajítanom abba a gödörbe, és úgy látom, hogy végre egyre sekélyebb. Anyám biztosan imádná a munkámat, a barátaimat pedig még jobban. Egyre inkább közeledem ahhoz az emberhez, aki szeretnék lenni, és képes vagyok megadni másoknak azt a stabilitást, amire én magam is vágyom. Mégis, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valahol létezik valaki, aki tudna pontosan úgy szeretni engem, ahogy akarom. És bár az elvárásaim külalak szempontjából nem szűkek, legalább annyira irreálisak, mint azoknak a lányoknak, akik egy kétméteres, szőke idegesebészre várnak, nyolckockás hasfallal. Az én emberem nem kell, hogy beleférjen egy bizonyos formába. Nő, férfi, egyik sem, vagy mindkettő, nem számít. Idős, fiatal, csinos, csúnya, nem érdekel. Az a feladat, amire én szánom őket, még lehetetlenebb, mint makulátlanul igazodni egy szépségideálhoz.

Azt akarom, hogy pont úgy és pont annyira szeressenek, mint amennyire én ragaszkodom valaki más emlékéhez. 

Úgy tekintek az életemre, mint minden más történetre, amit én írok. Epizódokra bontom a heteket, tudom, melyiket tekerném át, és melyik kerülne a végső vágatba. Minden jó estének előre kitalálom a végét, és tudom, mit fogok mondani, hogy elvarrjam a szálakat egy drámai pillanatban. Minden szerepre lázasan keresem a megfelelő színészt, és tudom, hogy mikor fogom őket kiírni, ha már nincs hova fejlesztenem őket. Állandóan pörög az agyam. Mi lenne a legkatartikusabb befejezés? Hogyan hangsúlyozza azt a mondatot, hogy leállítsam a felvételt? Mikor kellene a semmiből felbukkanniuk, hogy tényleg tökéletes legyen a végeredmény? 

Csak az a baj, hogy ez nem a valóság. Az ember, akire várok, nem létezik. És ha találnék is valakit, aki valóban megtestesíti azt, amire vágyom, akkor sem érdemelném meg őt. Legalábbis most még nem.

Senki nem tartozik senkinek azzal, hogy kiegészítse, vagy megmentse magától. Nem várhatom szüntelenül másoktól, hogy érzelmi munkát végezzenek értem (akkor is, ha ezt én is megteszem), miközben nem vagyok képes elfogadni őket azért, amilyenek. Nem lehetek valakivel, ha nem elég nekem az ő szeretete, és csak helyfoglalónak használom valaki máséra. Ameddig nem tanulom meg az élőket csodálni a holtak helyett, nem kérhetem tőlük azt, hogy szabadítsanak fel.

Azt egyedül én tudom megtenni. A saját gazdám, a magam pásztora leszek, és igyekszem úgy bánni magammal, hogy egyszer érdemes legyek arra, hogy valaki úgy szeressen, ahogy én tudom a szellemeket. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maria Dorota

Nyáry Luca