Képes az ember arra, hogy őszintén boldoggá tegye egy másik ember boldogsága?

Aaron Ben-Zeév, a Haifai Egyetem professzora kissé pikírten azt írja, igen: ha a gyerekeinkről van szó, vagy a kedvenc focicsapatunkról, amely győzelmet aratott. Ellenben, ha a szerelmünk (társunk, párunk, partnerünk) boldogságára vonatkozik a kérdés, akkor sokkal nehezebb felelni rá, és nem is nagyon lehet egyértelmű a válasz.

Lehet az ő boldogsága fontosabb a sajátunknál?

Mi van akkor, ha az ő boldogsága tőlünk valami okból független, sőt nekünk fájdalmat okoz?

Ha féltékenyek vagyunk valakire, az azt jelenti, hogy szeretjük, vagy pedig inkább önzésből, birtoklásvágyból fakad az érzés?

Legyen a másik, akit úgy imádunk, mindenáron boldog, vagy csak abban az esetben, ha ezen a boldogságon (kizárólag) velünk osztozik? És ha boldogabb lenne mással (is), akkor inkább legyen kevésbé boldog, de maradjon (csak) velünk? Önzés ezt kívánni?

Nagylelkűség elengedni, vagy nem szeretjük eléggé?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szent Ágoston szerint mindenesetre: „Aki nem féltékeny, az nem szeret”

A gyerekem pedig, amikor kicsi volt, azt mondta: „Anya, én féltékeny vagyok a magasban.” Ez az édes szótévesztés egyből adja is a kérdést: mitől fél az, aki féltékeny?

Elsőként a veszteségtől, ez nyilvánvaló. Attól, hogy megfosztják őt a boldogság forrásától vagy valakitől, akit magához tartozónak tekint.

De félhet attól is, hogy alulmarad egy küzdelemben. Valaki szebb nála, sikeresebb, szexibb, vagy olyan tulajdonságokkal bír, amelyek révén vonzóbb.

Aki féltékeny, az félhet attól, hogy ő kevés.

Akkor tehát kiről is szól a féltékenység? 

Ben-Zeév azt írja, a féltékenység sokkal erősebb tud lenni egy emberben, ha a riválisa olyan területen ász, ami az ő önképéhez is hozzátartozik valamiképpen. Tehát ha, mondjuk, a külső megjelenés nagyon fontos valakinek, akkor sokkal jobban kiborul, ha egy szép emberrel csalják meg, mintha egy (szerinte) nála csúnyábbal. Vagy, ha valaki rosszul érzi magát a bőrében, mert szakmailag épp kudarcok érték, akkor különösen rosszul fogja érinteni, ha a társa egy sikeres kollégára kacsintgat, hisz így az önbecsülése (minimum) kétszeresen is csorbul.

Te az enyém, én a tied: a beteljesült, boldog szerelmet valahogy így képzeljük. De mi van akkor, ha eltérők az egymással szembeni igények?

Ha igazán szeretlek, akkor fontosabb nekem a te jólléted, mint a sajátom?

Talán sokan azt felelnék, igen. De őszintén: ki akar ma már úgy szeretni, mint a trubadúrok az úrnőt? Imádni, szolgálni, verselni (akár) viszonzás nélkül is? 

Hát nem a saját igényeink kielégítéséről szól minden, beleértve a romantikus szerelmet is? Az önmegvalósításnak nem része talán a nekünk megfelelő partner felkutatása? A nagy ő nem attól nagy ő talán, mert a szükségleteinket kielégíti (és jó esetben mi is az övét)?

Kapni akarunk, és persze adni is, de azért feltételekkel, lássuk be. 

Előfordulhat azonban, hogy az ő egyik párkapcsolati kívánsága épp a nagyobb szabadság

És, mondjuk, akkor boldog, ha szexuális kapcsolata lehet az állandó társ mellett másokkal is és/vagy szerelmes is lehet menet közben. Tegyük fel, a partnere ezt tolerálja. Az igazi szerelem vajon azt jelenti, hogy nem is érez féltékenységet?

Ben-Zeév említ egy érdekes kísérletet, amelyben hat hónapos csecsemők anyukája egy másik gyereket, illetve egy könyvet babusgatott. És már a félévesek reakciójában is volt különbség annak függvényében, hogy a „rivális” emberpalántát vagy a tárgyat látták anyjuk kezében. A féltékenység tehát már ebben a korban is létező jelenség, természetes emberi reakció (és nem is kell megijedni tőle, irtani magunkból, hozzánk tartozik, a „hogyan kezeljük” már más kérdés persze).

Idetartozó pszichológiai tény az is, hogy könnyebben osztozunk másokkal a negatív érzésekben, félelmeikkel, szorongásukkal, fájdalmukkal együttérzőbbek vagyunk, mint az örömükkel. (Nem is mondunk ilyet, hogy „együttérzek veled”, ha valami jó dolog történt, jó, oké, esetleg közöljük: örülünk.)

Mi a helyzet a kimondottan poligám (illetve a poliamor) kapcsolatokkal?

Azt gondolhatná az ember, ha konszenzuson alapul egy ilyen kapcsolat, tehát mind a két fél elfogadja a kereteket (nem csak beletörődik valamibe, ami ellenére van alapvetően), akkor a féltékenység nem lehet jelen.

De a kutatások szerint, írja Ben-Zeév, ezekben a viszonyokban is megjelenik olykor a zöldszemű szörnyeteg, és ha úgy egyeztek is meg, hogy engedik egymást külön utakat járni, féltékenyek attól még igenis lehetnek, sőt előfordul, hogy a játékszabályok ellenére burkolt vagy nem is olyan burkolt módon „fúrják” a partnerük külső kapcsolatát.

És vannak olyanok is, akik a negatív érzéseiket úgy dolgozzák fel, hogy kiteregetik a kártyáikat, beszélgetnek a társukkal, és konkretizálják, mi fér bele nekik, mi nem az együttlétbe.

Ismerek egy párt, úgynevezett nyitott házasságban élnek, esetükben például az a megállapodás, hogy nem csinálnak semmit a másik tudta nélkül, mindig elmondják, ha tetszik nekik valaki, vagy intim kapcsolatba szeretnének lépni vele. Ha összejön, azt is megbeszélik. Még segítenek is olykor egymásnak a hódításban. Igaz, a mások iránt érzett szerelmet ők nem tartják megengedhetőnek, de a szexet igen. Csak ne titokban történjen. 

Egy másik ismerősöm kapcsolatában meg épp ellenkezőleg, az a szabály, hogy minden külső játszmának diszkréten kell zajlania, tehát nem tudhat róla senki, a házastárs sem. Válni egyikük sem akar, ragaszkodnak egymáshoz, ha a szerelem már nem is lobog köztük, úgyhogy a legkevesebb fájdalmat szerintük így okoznak egymásnak, a tapintatos hallgatással. Amiről nem tudok, nem fáj, ez a jelmondatuk, és ha éreznek is olykor féltékenységet, nem beszélnek róla.

Ben-Zeév professzor szerint a poliamor kapcsolatokban a féltékenység kimutatása általában sokkal kevésbé eltűrt, mint a monogámok között, akik gyakorta egy kis „cirkusztól” bizonyítva érzik a szerelmet, büszkék rá akár, hogy miattuk a társuk jelenetet rendez, vagy akár beolvas egy (képzelt) riválisnak. A konszenzusos poligám kapcsolatokban efféle jelenetek azonban válóoknak számíthatnak.

Ha van némi féltékenység egy monogám kapcsolatban, akkor nagy valószínűséggel tovább tart, mint ha nincsen

– mondja a pszichológus, ugyanakkor a poligám kapcsolatokban a nyerő prognózist inkább az erősíti, ha a felek tudnak örülni a másik külső boldogságának is. Ami nem zárja ki, hogy azért közben féltékenyek is legyenek. Mert a kettő járhat kéz a kézben. Nem kell megijedni ettől sem.

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Vershinin