Van, akit megőrjít, van, akinek nem megy nélküle, mi az? Hát a csend!

–

Képzeld el, hogy veszel egy drága koncertjegyet. Aztán a – mondjuk – zongoraművész feljön a színpadra, leül a hangszerhez, kinyitja a kottát – és nem csinál semmit. Ül csendben. Aztán lapoz, és ismét csendben ül. Újabb lapozás, újabb csend. Aztán feláll, meghajol, a közönség pedig megtapsolja.

John Cage 1952-ben komponálta híres-hírhedt 4’33 című művét, amely rendkívül sokoldalú darab, bármilyen hangszeren eljátszható: egy hang nem sok, annyi sincs ugyanis benne négy percen és harminchárom másodpercen át. A mű nem más, mint háromtételnyi csend. És rendszeresen elő is adják.

Hogy ez baromság?

Már miért lenne az? Belegondoltál már, mi lenne például a zeneművekkel csendek, szünetek nélkül? Egyetlen élvezhetetlen masszává válna az a sok-sok csodálatos dallam. Csend nélkül elviselhetetlen, folytonos zúgássá-zakatolássá válna az egész életünk.

„Egyedüllét és csend – az elme két legjobb barátja” – tartotta Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő. Hát akkor vajon miért vesszük körül magunkat az életben annyi, de annyi zajforrással?

József Attila Csend című versében így ír a csendről:

„Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.”

Különféle csendek

Ez a vers jutott eszembe nemrég egy májusi kora este, a vidéki kisházam verandáján üldögélve. Nem azért írom ezt így, hogy romantikusabbnak tűnjön a jelenet, mint amilyen valójában (nyakig fűreszelék voltam a kaszálástól, izzadt, és döngtek körülöttem a szúnyogok). Hanem mert a helyszín nagyon is fontos.

Amióta ugyanis egyedül dolgozgatok az apró falu még apróbb zsákutcájában, megtanultam, hogy még a csendnek is vannak fokozatai. Téli estéken például olyan a csend ott, mintha vattával párnáztak volna ki mindent körülöttem.

Szó szerint hallom a gondolataimat, amik egy idő után egészen idegesítővé képesek válni, annyira nem illenek a csendhez. Így aztán, ha nem akarom tönkretenni saját magam számára a pihenést, kénytelen vagyok önmagamra pirítani: kedves agyam, fogd már be! Elég!

Ismét József Attila:

„Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás szaval,

De fülemet betömte. - Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
- Fejem lehajtva megadom magam.”

 

Nyáron más a csend. Vékonyabb, mégis barátságosabb: legfeljebb tücskök, egy-egy kósza madárhang, távol a csorda kolompolása – viszont se gépek, se autók, semmi emberi zaj nem rondít bele ebbe a hangtömbbe. Mert a neszek ellenére is csendnek érzem, amit hallok.

Mindig beletelik egy-másfél napba, mire hozzáidomulok ahhoz a mélységes mély, otthonos csendhez, ami a kisházamban vár – utána viszont ugyanilyen nehéz visszaszoknom a városi zajszennyezéshez: van, hogy visszaérkezésem után még napokkal is úgy érzem magam, mintha egy felgyorsított filmelvételt vetítenének előttem. 

 

Ha viszont megszoktam a csendet, egyenesen lubickolok benne. Teszek-veszek a ház körül, és néha rácsodálkozom, milyen tevékenységnek milyen hangja van. Az ecset surrogása, a bádog kongása, a sülő tojás sercegése – valahogy minden stabilabbnak tűnik körülöttem, ha nem ordít a tévé, a zene, vagy épp nem karattyol valaki folyamatosan mellettem. (Bocs mindenkitől. Van, amikor nagyon vágyom a beszélgetésre, van, amikor nagyon nem.)

Annak idején Jakupcsek Gabriella mesélt arról a Popfilterben, hogy egy húzós forgatási nap után ő bizony megkéri a taxisofőrt, hogy kapcsolja ki a rádiót az autóban, mert olyankor úgy érzi, több ingert egyszerűen nem bír befogadni. Ezt nagyon meg tudom érteni: egy-egy Popfilter-rögzítés után előfordul, hogy több kilométert gyalogolok egyedül, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem azért van erre szükségünk, mert ne szeretnénk, amit csinálunk (mindketten szenvedélyesen imádjuk a szakmánkat), hanem épp azért, mert adott helyzetben mindenestül belerakjuk magunkat a munkába, ami mindkettőnk esetében rettentő sok beszéddel jár.

Tanulmányok sora bizonyítja

A cikk eleje rendkívül költőinek tűnhet, a valóság azonban az, hogy számos tudományos kutatás igazolja a csend jótékony hatását – akár fizikai tekintetben is. Egy, a British Medical Bulletinben 2003-ban publikált kutatás kimutatta, hogy

a zajos munkakörnyezet gyorsítja a szívverést és magasabb vérnyomást eredményez. Bernardi, Porta és Sleight 2006-os kutatása konkrétumokkal is szolgál: zenehallgatás után mindössze két perc csend is jól érzékelhetően csökkenti a vérnyomást és lassítja a szívverést.

A zaj megemeli a stresszhormon, azaz a kortizol szintjét is a szervezetben – a csend pedig értelemszerűen csökkenti azt. Inszomniával küzdőknek javallott például naponta többször is „gyakorolni” a csendet és a nyugalmat, így éjszaka is könnyebben merülnek álomba, hiszen a napközbeni nyugodt időszakok jó hatással vannak az általános közérzetre, a stressz-szintre, és ezáltal javítják az alvásminőséget.

Akit esetleg megijeszt a csend (több ismerősöm is akad, aki például rendkívül megnyugtatónak találja a tévét a háttérben vagy akár a hajszárító hangját elalváshoz), a szakemberek javaslata szerint kezdje rövid, mindössze kétperces etapokkal a csendet, és kösse olyan tevékenységekhez, mint a reggeli teázás, kávézás.

Csenddel büntetni

„Zárd be az ajtót, míg lehet,
hadd kocódjék a zár a széllel.
Szorong a csönd, szorong, remeg:
a hang mikor hasítja széjjel.”

Nemes Nagy Ágnes írja ezt Otthon című versében, amely eredendően egy magányos napról szól – ha viszont kétszereplősnek képzeljük el a jelenetet, tökéletesen vonatkoztathatók ezek a sorok az úgynevezett csenddel büntetésre is. Ez egy olyan hatalmi játszma, amely komoly tortúra a csenddel büntetett fél számára – aki épp az ellentétét kapja annak, amire a másiktól vágyna: figyelem és törődés helyett ridegséget és eltaszítottságot él át. Ez pedig természetesen még inkább kibillenti.

A narcisztikus ember tipikus fegyvere a csenddel verés (angolul: silent treatment), de az is előfordul, hogy az illető nem emiatt hallgat, hanem „kivárásra játszik”, ugyanis konfliktuskerülő.

Akármi is legyen az ok, iszonyúan fájdalmas és romboló hatású csenddel büntetni a másikat, akin ilyenkor olyannyira elhatalmasodhat a szorongás, hogy az önmarcangolás poklát is megjárja, mire valamilyen módon újra elindul a kommunikáció. Gyakran épp ez a cél egyébként: a silent treatment hatására a bántalmazott elhiszi, hogy ő a hibás, és ő maga fog esedezni a bocsánatért – olyasvalami miatt, amit el sem követett. Manipuláció a javából.

És amikor nincs mit mondani – vagy nem lehet

„Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor pupozva van a tál.”

Weöres Sándor Hazatérés című versében ragadja meg a családban beálló csönd fullasztó, lehangoló atmoszféráját. Amikor szólni kellene, megbeszélni valamit, de olyan távol vagyunk egymástól ugyanannál az asztalnál, hogy egyszerűen nem lehet. 

 

Néhány évvel ezelőtt akaratlanul is tanúja voltam egy hotel éttermében, hogy egy házaspár egyetlen árva szó nélkül megreggelizik. Pont előttem ültek, ha akartam volna, akkor sem tudom nem észrevenni, hogy mindketten kényelmesen szervírozták maguknak a reggelit, desszertet is fogyasztottak, aztán pedig ki-ki hozott magának egy kávét. Dermesztő volt ez a némajáték, amelynek fináléjában a nő komótosan kibontotta a kiporciózott éttermi cukrot, kettőt beleöntött a kávéjába, aztán aprólékos mozdulatokkal kisimította a papírzacskókat, végül pedig gondosan apróra hajtogatta azokat. Amikor kavargatni kezdte a cukrot a kávé alján, a férfi jéghidegen annyit mondott:

– Kimegyek cigizni. Nem bírom már nézni a rituáléidat.

Majd kitolta maga alól a széket, és otthagyta a nőt, aki szótlanul kávézott tovább.

Egy életre belém égett ez a jelenet és a pusztító csönd, ami engem is úgy lepett be a szomszéd asztalnál, mint valami levegőben szálló méreg.

Azt mondják, ha két ember valóban kapcsolódik, nem csak felszínes viszonyt ápol (legyen az szerelmi vagy baráti kapcsolat), akkor egymás mellett hallgatniuk is kényelmes. Aki átélte már ezt, most vélhetően hevesen bólogat – felszabadító, megnyugtató és egyben felemelő, amikor valakivel csak úgy lenni, szavak nélkül létezni is jó.

És itt kanyarodik vissza magába a történet, gondolom, itt kell leszűrnöm a tanulságot. Hogy milyen jó, amikor önmagunkkal is békében tudunk hallgatni. Éljenek a pihentető, fontos és gyógyító csendek!

Csepelyi Adrienn

Olvassátok el Kurucz Adrienn írását is a csendelvonuláson szerzett tapasztalatairól

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/J.A. Bracchi