Mindig jó tanuló voltam. És ebbe kiskoromtól fogva elképesztő energiákat fektettem.

Elolvastam az összes kötelezőt (meg az ajánlottat), elkészítettem időre a házi feladatokat (és a szorgalmit), gyakoroltam, felkészültem a dolgozatokra, az apró betűst is kiolvastam. Időre megírtam az esszéket, fogalmazásokat, amelyeket általában piszkozattal kezdtem. Kettővel. Mert csak harmadikra sikerült olyan állapotba hoznom a kézírásomat, hogy beleessen abba a kategóriába, amit a tanáraim „szép munka, tiszta, gondozott füzet” megjegyzéssel és egy Külalak: 5-össel honoráltak. Kellett az a külalak ötös, mert a nyelvtanomat négyesnél jobbra ritkán sikerült feltornáznom, márpedig a szüleim (dupla pedagógus) ezt várták tőlem. Én is ezt vártam magamtól. De hiába vágtam be minden szabályt, gyakoroltam a betűformázást és -kapcsolást, a munka hevében sosem került ki a kezem alól tökéletes helyesírás. Pedig a tartalommal sosem volt gond. 

Mielőtt még elkezdenétek sajnálni, hogy szegény, nyomi, stréber, akit a szülei agyonszekáltak és kicsináltak az elvárásaikkal, el kell hogy keserítselek benneteket: mindig szerettem dolgozni. Nagyon. Már akkor is. Életem legnagyobb szerelme az írott szó a mai napig. Még az egyetemen sem bántam sosem a több száz oldalas feldolgozandó tananyagokat.

Sokáig azt hittem, hogy ezt csakis a szüleim által adott mintának köszönhetem, akik – mindketten első generációs értelmiségiek lévén – két kézzel, ésszel, szorgalommal építették föl magukat azzá, akik lettek: egy kaposvári középiskola népszerű és mára bizony legendás tanár házaspárjává.

Kinyitottam otthon a csapot, és szorgalom folyt belőle.

Hát hogy is lehettem volna én, az elsőszülöttjük, más, mint egy szómániás workaholic! Az öcsém csaknem hét évvel később, már picit más dinamikába született bele, de dolgozni ő is nagyon tud.

Valószínűleg főleg épp ennek a rengeteg munkának tulajdonítható, hogy egészen felnőttkoromig nem derült ki rólam: diszes vagyok. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Igen, én, D. Tóth Kriszta író, újságíró, riporter, három mesekönyv és két felnőtteknek szóló regény szerzője, volt hírolvasó és szerkesztő, a WMN magazin alapítója: diszgráfiás vagyok.

Jó negyven év kellett hozzá, hogy összeálljon a kép. Egy szakemberrel beszélgetve, nagyjából úgy jött a felismerés, mint ahogy a nap felkel. Egyszer csak mindent bevilágított.

A felismerés szó helyett először diagnózist írtam – pedig a diszgráfia nem betegség (ahogy a diszlexia, diszkalkulia sem). Hanem egy tanulási zavar, amelyben egy neurológiai deficit vagy funkciózavar ad táptalajt egy tünetegyüttesnek, ami miatt az érintett gyerek (vagy felnőtt) az intelligenciaszintjéhez képest alacsonyabb teljesítményt nyújt. (Olvasd el erről a diszkalkuliás Csepelyi Adri vallomását!)

Ezen a ponton álljunk is meg egy pillanatra!

A diszes gyerekek nem buták. A diszes felnőttek pedig nem műveletlen, tiszteletlen bunkók (ehhez még visszatérek). Sőt, a terület egyik legismertebb nemzetközi kutatóorvosa, dr. Mark Selikowitz szavaival: „A tanulási zavar olyan gyermekeknél fordul elő, akiknek intelligenciája átlagos vagy átlagon felüli.” Na, tessék, ezt nem én mondom, hanem a szakember. Nem vagyunk hülyék, csak éppen valami nem pont úgy működik nálunk, mint másoknál.

Gondoljatok bele, milyen összetett folyamat az embergyerekek számára az írástanulás; a látás, a hallás, a mozgás koordinálása, a finommotorikus képességek egész sora, és hozzá a nyelvi tudás megfelelő fejlettségi szintje. És milyen sok behatás érheti egy gyerek neurobiológiai rendszerét a magzati korától egészen addig, amíg leírja az első szót a saját kezével.

Fogalmam sincs, hogy nálam mi „romlott el”, és ennek fölfejtésére ma már nincs is lehetőségem. A hetvenes évek végén, amikor elkezdtem a szavakkal, a nyelvvel „foglalkozni”, sokkal kevesebb tudás és módszertan állt rendelkezésre a diszek korai felismerésére, fejlesztésére. Esetemben ráadásul nem társult diszlexiával a diszgráfia (nagyon sok sorstársamnál igen), és az írásom külalakja sem volt extrém rossz, mert kábé ötször annyit gyakoroltam és piszkozatoztam, mint a többiek. Ma a pedagógusok és szülők a szűréseknek és a korai fejlesztő technikáknak hála gyakran egészen pici gyerekkorban, akár iskola előtt észrevehetik, hogy egy gyerek érintett lehet – például abból, ahogy a ceruzát vagy az ollót fogja, a mozgáskoordinációja alapján vagy épp a rajzos feladatokhoz való hozzáállásából –, és segíthetnek neki.

Sokféle, összetett tünetrendszerről beszélünk, amelyek sokféleképpen manifesztálódhatnak, sokféle életkorban. Nézzetek meg engem: 45 éves vagyok, és csak néhány éve tudok róla. Mert sokáig sikerült kompenzálnom az otthonról hozott pluszmunkával.

Csakhogy a szorgalom nem volt elég; bizonyos szavakat egyszerűen ma sem tudok helyesen leírni. Hiába tanultam meg minden megtanulható nyelvtani szabályt és gyakoroltam be a kézírást. És hiába ellenőrzöm kétszer, háromszor a leírt mondatokat, egyszerűen nem veszem észre a hibákat.

A problémám különösen a közösségi média, a különböző csetplatformok és rövidüzenet-alapú appok térnyerése óta szembetűnő. Mert egy novella, egy regény vagy egy újságcikk esetén az olvasószerkesztő és/vagy korrektor ellenőrzi az írást, és kiszúrja az elütéseket (a jóisten áldja meg Both Gabit és Takács Andit, a WMN két edzett „szövegmegolvasóját”, ők ketten szerintem már álmukból fölkeltve is fújják a rendszeres hibáimat). Hogy könnyítsem a munkájukat egy kicsit, amikor csak lehet, használom a rendelkezésre álló helyesírás-ellenőrző eszközöket. De cseten vagy a közösségi médiában nincs Gabi és Andi. Ott az ember nem úgy ír, hogy előtte megnyit egy másik dokumentumot, abban megírja, majd kimásolja, bemásolja és elküldi… A posztolás gyakorlatilag kihozta a fényre a diszgráfiámat.

Nagyon sokáig nem tudtam, hogy mi a baj velem.

Ostoroztam magam a figyelmetlenségemért (pedig nem vagyok az), azért, hogy nem vagyok képes jobban koncentrálni (pedig tudok), a precizitásom hiányáért (pedig az vagyok), a türelmetlenségemért (jó, ebben van valami).

Szórtam a hamut a fejemre mindig, amikor jött a beszólás a kommentszekcióból.

Nagyon szégyelltem magam, amiért:

„Ennyi idős korára nem tanult meg helyesen írni!”

„Nem képes megtisztelni a követőit azzal, hogy hiba nélkül ír.”

„Milyen újságíró az ilyen…”

Sőt, azért is, hogy:

„Micsoda parasztság már így kitenni egy posztot…”

(Itt jegyzem meg: büszke vagyok egyik oldalról paraszti, másik oldalról munkás származásomra – de ezt majd egy másik cikkben.)

Évente nagyjából egymillió szót írok le (diszkalkuliám nincs, de azért ez egy óvatos becslés). Mármint azokban az években, amikor nem jelenik meg könyvem. Cikkeket, videók felvezető szövegeit, közösségimédia-posztokat, e-maileket, jegyzeteket, ötleteket, háttéranyagokat, listákat (jaj, de még mennyi listát!), szerződéseket, mindent, mindent. Kézzel és géppel vegyesen. Tulajdonképpen csak az létezik, amit leírok. Írás közben strukturáltabban gondolkodom, logikusabban érvelek és tisztább az elmém. Szerelmes vagyok az írásba, na.

Tehát adott egy grafomán, diszgráfiás ember, aki az írást választotta a hivatásának. Még mondja valaki, hogy megfutamodom a kihívásoktól!

Szinte nincs olyan írott szöveg, amiben ne ejtenék hibát. Van, hogy kihagyok betűt, de a leggyakrabban betűt cserélek. Vannak klasszikusaim. Például ezek:

olynakor
amikro
nme
bezsélni
sjanos
ninsc
bolgod
tezs
Krizsta
áprlis

És van, amikor magamat is meglepem. Például, amikor – szerencsére ritkán – teljesen más szót ír le a kezem, mint amit az agyam diktál. Mondjuk, alma helyett körtét (és ezt a helyesírás-ellenőrző sem szúrja ki). Vagy amikor egy rövidebb szót úgy írok le, mintha beledobtam volna a betűket egy kalapba, jól összeráztam volna őket, aztán a papírra borítottam mindet.

Néha már nevetni is tudok, ha végül mégis kiszúrom az ilyesmit. Mert a diszgráfiám felismerésének elemi ereje volt számomra. Ezt biztosan ismerik azok, akiket egyszer diagnosztizáltak valamilyen fejlődési, pszichés vagy fizikai rendellenességgel, és hirtelen úgy érezték, hogy összeállt a magukról alkotott kép, helyére került a puzzle utolsó darabja. 

Megértették önmagukat; a testük, az agyuk, a pszichéjük működését. És ez a tudás békét hozott számukra. Az önmegismerés és elfogadás békéjét.

Így vagyok én is azóta magammal. Nem szégyellem. Elfogadtam az állapotomat. Odafigyelek, amennyire lehet, ahogy eddig is. De nem ostorozom magam feleslegesen valamiért, amin gyerekkoromban, ha felismerik, talán még lehetett volna, de ma már nem tudok változtatni.

Sőt, nemrég óta még büszke is tudok lenni arra, hogy ez vagyok én: egy magasan funkcionáló, az írásból sikeresen élő diszgráfiás ember. Ilyen is van, nem is egy – itt van mindjárt Dragomán György író, aki az én hősöm; ha ő nem ír a saját diszéről a Facebook-oldalán, talán ma én sem írom meg ezt a cikket. 

De megírtam. És most már ti is tudjátok.

D. Tóth Kriszta