Veiszer Alinda: Mindig győzni kell, akkor is, ha nem – Elviszlek magammal

Érdekes a viszony, ami Alindához fűz. Nagyon lassan, milliméterről milliméterre közeledtünk egymáshoz az elmúlt tizenöt évben. Sokáig tisztes távolból figyeltük egymást. Neki nagyon korán jött a szakmai siker, nekem inkább későn. Én már bőven anyuka voltam, amikor ő családot alapított. Műsorvezetőként ott voltam mellette a színpadon, amikor 29 évesen átvette a Prima Primissima díját. Megolvasztott bennem valamit az, ahogy megköszönte; alázattal elismerve, hogy felelőssége belenőni a kabátba. Alig egy éve ő kérdezett engem a rádióműsorában, és miután kikapcsolta a diktafont, kölcsönösen ismertük be, hogy mindketten tartottunk a másiktól. Ez annyira vicces volt, hogy nevetnünk kellett. A kolléganőm. De sosem dolgoztunk együtt. Az ismerősöm. De nem vagyunk barátok. És ehhez most, az Elviszlek-beszélgetés után, úgy érzem, hozzá kell tennem: még. De persze csak a saját nevemben, mert Alindának aztán tényleg senki nem mondja meg, hogy mit gondoljon. Kérdezni viszont lehet tőle, bármit – Simicskától Sipos Pálig, MTV-től ATV-ig, felmondástól kirúgásig, gyerekkortól gyereknevelésig –, tisztességgel válaszol. Persze, furcsa is lenne, ha éppen ő ne tenné. Szóval, nagyon örülök, hogy eljött velem autózni, itt volt már az ideje. Ahogy mondani szoktuk: úgy emberileg, mint szakmailag. Elviszlek magammal: Veiszer Alinda.