–

Bevezetés

Felmondólevelet írni könnyű. Csak néhány sor, benne a legszükségesebbekkel. Én, ez és ez, ekkortól, így, köszöntem, viszlát. Még jogász ismerős sem kell hozzá.

Felmondólevéllel a kézben ellépcsőzni az illetékeshez, bekopogni az ajtaján, elmondani, miért jöttél és átnyújtani a papírt, kőkemény életesemény, akkor is, ha nagyon akarsz már menni.

Ha nem akarsz menni, ha azt sem tudod, hová, mi lesz most és miből, és ha a menéssel potenciálisan az egész, imádott szakmádat kell elhagyd, igazi, gyomorrengető trauma. Szinte a gyerekszülés mélységére íródik be az emlékezetbe.

A közszolgálati televízió székházában kétszer lépcsőztem a felmondásommal a menedzsment-szintre. A második előtt, 2013 januárjában, amikor tudtam, hogy tényleg nincs tovább, a sminkszobában a lányok belémdiktáltak egy Valeriana Relax tablettát. Sokat elmond a televízióban már akkor is uralkodó állapotokról, hogy az épp beosztott három sminkes közül kettőnél volt macskagyökér.

Liftbe nem akartam szállni, de a Kunigunda úti labirintusban még évekkel az átköltözés után is állandóan eltévedtem, úgyhogy félúton mégiscsak hívtam egyet. Kilépve a kabinból, a hatalom egyik médiaemberébe botlottam, aki elvileg nem is volt ott, hiszen hivatalosan nem adott tanácsot a vezérigazgatónak, akinek az irodájából épp kilépett. Szembetaláltuk magunkat egymással, úgyhogy kezet nyújtottam, D. Tóth Kriszta vagyok, mondom, üdvözlöm, mondja. Tudta, miért jövök, mert addigra az egyik kollégám kiszivárogtatta egy újságíró barátjának a búcsúlevelemet, amit a közvetlen kollégáimnak írtam privátim, hogy ne az újságból tudják meg másnap. A szemét összehúzta egy picit a szemüvege mögött, de semmi más reakciót nem láttam az arcán. A reakcióját pár nappal később olvashattam, a már fű alatt átalakulófélben lévő Origo blogfelületén. A bejegyzés szerint belőlem, az ostoba, befolyásolható bemondónőből nem lehet kinézni ilyesmit, ami történt, színtiszta manipuláció, egy „háttéragy” irányításával aprólékosan megtervezett lépés volt, és biztos forrásból tudja, hogy hamarosan aláírok egy nagy kertévéhez, mert már az asztalomon a lukratív ajánlat. Aláírás nem szerepelt a szövegen, egy kolléga mesélte később, hogy személyesen ő tisztelt meg a shitposzt gyártásával, de hát, ugye, ez biztosan nem igaz, különben is, csak egy vélemény.

Szóval beléptem az ajtón a vezérigazgatóhoz, akire a jó zsaru szerepét osztották a tragikomédiában. Előző este ünnepelte a kerek születésnapját, mutatott bűnbánó gesztussal a falhoz támasztott sebességkorlátozás-jelzőtáblára. Mondjam, mit szeretnék, saját gyártócéget? Több pénzt? Pozíciót? Ígéretet? Nem, köszönöm, mondtam neki, békét szeretnék. Magammal. Távolságot tőletek, közelséget a szakmámhoz. „És most mit fog csinálni?” Nem tudom. Írok. Nem értette, amit mondok. Végül fölálltunk.

Kifelé menet az irodából, még mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a vállamra tette a kezét, enyhén rászorított, és egy fejnyi magasságból lenézve rám, azt mondta: „Krisztácska, ezt eltaktikázta”. 

Fogalmam sem volt, mire gondolt, akkor. Másnap aztán elindult a kommunikációs úthenger, és kiderült.

Tárgyalás

Hét és fél évvel ezelőtt léptem ki abból az irodából. És amikor most péntek délután az indexes kollégák felmondási exodusáról készült videót néztem, újra éreztem a vállamon azt a tenyeret. A hatalom kezét.

Ezek az emberek, a mostani állás szerint nagyjából nyolcvanan, nem tudják, mi lesz holnap. Nincs az asztalukon másik szerződés, nincs mögöttük mesterterv. Annyit tudnak, hogy ami ma van, az olyan szinten veszélyezteti a szakmai-emberi integritásukat, hogy azt nem szeretnék vállalni. Saját pénzük az együttmaradásra és együttfolytatásra nincs. Tehetségük van és bátorságuk, hitük valamiben, amit újságírószakmának hívnak, és amiről az ország egy része egyszerűen nem hajlandó elhinni, lehet úgy művelni, hogy közben az embert nem az országos hatalomnak való megfelelés mozgatja – menetrend szerint érkező ukázok és/vagy félelemből, meggyőződésből vagy opportunizmusból internalizált öncenzúra mentén. 

Számomra ez az egyik legnagyobb tragédia ebben a történetben. Természetes lett az, hogy csak legyintünk rá. „Áh, ez itt minálunk így megy. Errefelé ez a szokás. Máshogy itt nem lehet.

Itt nincs olyan, hogy független. Különben is, mi az, hogy független? Ja, hogy úgy érted? Hatalomtól független? Ugyan, olyan nem létezik. Sosem létezett.” Forgatják, jobban tudják, kárörvendenek, cinikusan körbemagyarázzák. Pedig de, igen, létezik. Kell, hogy létezzen!

Értem, persze hogy egyszerűbb azt az egymondatos üzenetet elhinni, hogy „nincs közünk egy magáncég ügyeihez” (miután évekkel ezelőtt lepacsiztátok az alapokat, amelyek lehetővé tették, hogy mégiscsak legyen közötök hozzá…), mint, mondjuk, elolvasni és értelmezni egy kétségkívül árnyalt és összetett ügyről szóló tíz másik mondatot, amelyből kiderül, hogy bizony ebben a szerencsétlen tulajdonosi struktúrában, amelyben az Index.hu működik, a hatalom emberének kezére lett játszva a pénzcsap, amiből ezeknek az újságíróknak a fizetése érkezik. És a sok helyezkedéssel, kavarással, opciós jogok sunyi tilitolizásával a rendszeretekben, ennek a hatalomembernek most elég volt csak a kisujját rátenni arra a csapra, vagy még annyit sem. És az évek óta legyezgetett szikra belobbant. Most pedig ölbe tett kézzel nézi, ahogy az általa főtulajdonolt gazdasági társaság zászlóshajó-terméke épp kivégzi magát a tűzben.

Értitek: mit nekem gazdasági szempontok, felépített, szuperértékes márka meg bevétel, hagyom, hadd égjen! Ilyen az igazi magyar üzletember. Pusztán gazdasági szempontok. Hogyne.

Újra és újra megnézem az Index-csapat utolsó napjáról közölt videókat, és látom magam előtt a vállukon a tenyeret. Sőt, érzem azt a jóindulatú atyáskodás mázába burkolt kis szorítást is: „nyugi, nem lesz semmi baj, nincs veszélyben a függetlenségetek!” Persze hogy nincs.

Én nem voltam az Index feltétlen híve. Olvasója igen. Tisztelője igen. Rajongója nem. Számtalan dolog bosszantott benne a kivagyiságtól a túltolt bulvárig, az előforduló tendenciózusságtól a belterjességig. De hálás vagyok azokért az ügyekért, amiket feltártak vagy épp napirenden tartottak. Hálás vagyok a nagyinterjúkért, a tudományos írásokért, a videós tudósításokért, a podcastokért, a kultrovatért, és igen, a tévékiritikákért is.

Hálás vagyok, hogy szabadon választhattam: olvasom, vagy nem olvasom. Szeretem azt, amilyen vagy nem szeretem. Vitatkozom vele vagy egyetértek. Bosszankodom vagy röhögök. Ezt a szabadságot, a választás szabadságát vették el most tőlünk, olvasóktól.

Befejezés

Az Index húsz év alatt épült azzá, ami; szavakból, kérdésekből, képekből, szakmai elvekből, tehetségből, emberi munkából. Húsz év alatt vált ténylegesen Magyarország kezdőlapjává, minden hülyeségével együtt. És ez az újságíróknak köszönhető.

Akik akkor indultak a szakmában, amikor én; a rendszerváltás környékén vagy még később. Tiszta lappal. Pártháttér és régi, feudoszocialista, urambátyám beidegződések nélkül. Sokszor külföldről, gyakorló, évszázados demokráciákból hozott tudással, elvekkel, az úgynevezett szakma szabályait mindenek fölé helyezve. Annak érdekében, hogy végső soron az olvasó, a néző megkapja azt, amihez neki joga van.

Elindultunk mindannyian nagy lendülettel a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején, és nem akartunk mást, csak jól végezni a munkánkat. Ahogy egy kedves, sokat tapasztalt és mérhetetlenül tehetséges kollégám, Weyer Balázs írta péntek esti posztjában a Facebookon (amely nem volt publikusra állítva, így remélem, megbocsát nekem az idézetért, meg majd a következőért is):

(…) „Nem akartunk mást, csak jó újságot csinálni, olyan szabályok szerint, amelyek nélkül ugyan könnyebb lett volna dolgozni, csak értelme nem lett volna.”

Merthogy az újságírás olyan, mint az étkezés, csak részben ízlés kérdése. Vannak benne bizonyos, kivonhatatlan hozzávalók, eljárási szabályok, amelyek nélkül egyszerűen nem áll össze az étel, sőt, még veszélyes is lehet.

Azt mondja Balázs: (…) „Azon lehet vitatkozni, hogy kinek mi a kedvenc étele, de azon nem, hogy ha egészségtelenül étkezel, egészségtelen leszel, ha mérgezett kaját eszel, akkor meg véged. Ezt nem értik azok, akik nem értik, hogy »mire ez a hiszti«. Ők képzeljék magukat szakácsnak egy népszerű étteremben, ahol egyik nap bevezetik, hogy nem baj, ha nem tartunk be minden ÁNTSZ-előírást, másnap meg már a kétnapos pörköltet is fel lehet hígítani gulyásnak. Innen már ki tudod számítani, hogy pár nap múlva görényhúsból fog készülni a bécsi szelet és azt nem akarod már te megfőzni.”

Szóval most itt ülök, a felhígított gulyás keserű ízével a számban, és miközben gépelek, érzem a hatalom tenyerét mindannyiunk vállán. És nem tudom, mi jön. Csak reménykedem, hogy nem a görényhúsból készült bécsi szelet.

D. Tóth Kriszta

Kiemelt kép eredetije: Bődey János/ index.hu