Az ember, aki beúszott Amerikába, és New York „hercege” lett – Pulitzer József hihetetlen élete

–

Voltak, akik szellemi diktátornak, mások az újságírás felszabadítójának tartották

A korrupció ellen és a közjóért harcolt. Üres zsebbel, angoltudás nélkül, névtelenül érkezett az Újvilágba, de kemény munkával és eltökéltséggel a keleti part megkerülhetetlen alakjává vált. Alakította a közvéleményt, a politikai életet, dúskált az anyagi javakban, bejárta a fél világot, felesége volt és gyermekei. Mindent elért, amit elérhetett. Mégis egy emberi roncs volt, aki egy-két rövidebb időszakot leszámítva, talán soha nem érezhette magát igazán boldognak.

1847. április 10-én született Makón, Pulitzer (Politzer) József néven. Apja, Fülöp, zsidó származású, sikeres terménykereskedő, még a város egyik tanácsnokának is megválasztják 1849-ben. Anyja Berger Elize Lujza, a fővárosból kerül Makóra, szintén izraelita, osztrák-német család sarja. Elize összesen kilenc gyermeknek adott életet, de csak kettő, József és öccse, Albert érte meg a felnőttkort. A vékonydongájú, cingár József alig hasonlított testes apjára, és hiába remélték, hogy egyszer átveszi az üzletet – később Pesten gazdasági szakiskolába is járt –, őt már kisgyermekként is csak a csavargás és a lovak érdekelték. Nagybátyja, anyja öccse, Vilmos, huszár volt, őt tekintette példaképének, nem csoda, hogy apja korai halála és anyja újabb házasságkötése után, amint lehetősége adódott, József is katonának állt.

Az ember, aki beúszott Amerikába

Bécsben jelentkezik katonának, hogy nagybátyja példáját követve, aki Mexikóban harcolt, Amerikába mehessen. Csakhogy nincs tapasztalata, látása és fizikuma gyenge, így eltanácsolják. Úgy tervezi, hogy bevonul a Francia Idegenlégióhoz, végül Hamburgon keresztül Antwerpenbe megy, ahol vitorlásra száll.

A hajón eladja anyja hímzett zsebkendőjét, így öt dollárral a zsebében érkezik Amerikába. Mielőtt kikötnének, vízbe veti magát, és az utolsó métereket úszva teszi meg, ugyanis se útlevele, se vízuma nincsen.

Mindössze 17 éves, amikor Kingstonban átesik a sorozáson és az északiak oldalán az I. New York-i Lincoln Lovasezred tagja lesz.

Nyolc hónapig katona, ki is ábrándul a katonaéletből, és bár több véres harcban is helytáll, végül sértetlenül ússza meg a kalandot. Csapataik győzelme után leszerel, visszaviszik őket New Yorkba, ahol a nagyváros forgataga magával ragadja. Alig van pénze, nincs szállása, a város tele van hozzá hasonló csavargó katonákkal. Betér egy múzeumba, remélve, hogy zárás után ott éjszakázhat, de kizavarják, majd egy szálloda előtt ácsorog, de onnan is elkergetik, így kénytelen egy parkban aludni. A sors iróniája – vagy inkább Pulitzer furcsa fekete humora –, hogy később az előbb említett szállodának a helyén emelik a város első felhőkarcolóját, a világ akkor legmagasabb épületét, Pulitzer későbbi lapjának csaknem 95 méter magas, aranykupolás szerkesztőségi épületét, a Pulitzer-palotát.

Az ember, aki bevállalta

Mivel beszélt németül, először az amerikai németek fővárosába, St. Louisba ment. Hogy az állomásról a városba jusson, át kell kelnie egy nagy folyón: itt találkozott a Missouri és a Mississippi. Felajánlották neki, ha beáll fűtőnek a hajón, akkor átviszik, és még némi pénzt is kereshet. Bevállalta. Mint ahogy később elég sok mindent bevállalt. Egyszer még egy ültetvényre is elcsábítják dolgozni, ám rászedik, a pénzét kicsalják, és úgy kullog vissza (egy szakaszon valóban gyalog) a városba. Ez sem szegi kedvét. Lovász lesz, pincérkedik, beáll kőművessegédnek, közben képzi magát töretlenül.

Könyvtárba jár, történelemkönyveket, újságot olvas. Politikai összejövetelekre jár, ahol a felszólalásokat és vitákat hallgatja, fejleszti az angoltudását. És sakkozik. De még hogy! Sokan inkább az ő játékát figyelik a szónokok helyett. A társasági élet jól ismert alakja lesz, kapcsolatokat épít, alkalmi megbízásokat kap a körzeti ügyész mellett, a vasútépítő társaságnál, a Német Társaságnál lesz titkár. Megismerkedik Carl Schurzcal a Westliche Post szerkesztőjével, aki miután Pulitzer ír egy ironikus panaszlevelet arról, hogyan verték át az ültetvényen, behívja magához és riporteri állást ajánl neki.

Pulitzer csak később tudja meg, hogy másik két jelölt is volt az állásra, de szerénysége miatt őt választották. Na meg azért, mert ő tűnt kevésbé veszélyesnek a szerkesztői pozícióra. Ehhez képest nem sokkal később Pulitzer már a lap szerkesztője, nem mellesleg az egyik legfiatalabb választott képviselő a városban.

Az ember, aki megújította a sajtót

3000 dollárért vesz részesedést a Westliche Post-ban, majd 30 000 dollárt fizetnek neki a korábbi tulajok, hogy inkább visszacsinálják az üzletet. Túlságosan határozott vezető. Így jut ahhoz az összeghez, amiből később elindíthatja első saját lapját (egyébként pont a Westliche Post és egy másik lap megvásárlásával), a St. Louis Post-Dispatchot.

Nagy a konkurenciaharc, de unja, hogy ha valódi híreket akar olvasni, akkor német újságot kell vennie. Egy újfajta, angol nyelvű lapot szeretne készíteni. Így legalább a nyelvet is rendesen megtanulja.

A szórakoztató cikkek mellett az állami korrupciós ügyekre helyezik a hangsúlyt. Név szerint leleplezik a csalókat, nyerészkedőket, korrupciós ügyekbe keveredőket. A szórakoztató és megdöbbentő sztorikkal a lapeladást igyekeznek növelni. Pulitzer lapjának névjegye a „szerkesztőségi cikk”, ami a vezércikk elődje. Ebben ismertetik, és kíméletlenül véleményt mondanak a város legfontosabb ügyeiről, politikai, közéleti eseményeiről. Ezt a legtöbbször maga Pulitzer írja.

Már az első lapszámban megfogalmazza hitvallását: nem pártokat vagy a kormányt, csakis a népet szolgálja, és az igazság szócsöve lesz.

A példányszámok kilőnek, a lap két év alatt százezer dollár hasznot hoz Pulitzernek, aki a város legtekintélyesebb polgárává válik, lapja pedig a környék legfontosabb sajtóorgánumává. Ő pedig szemét a „nagy almára” veti.

Az ember, aki felzabálta a nagy almát

Valójában nem József, vagyis ekkor már Joseph volt az első Pulitzer, aki laptulajdonos lett New Yorkban. Albert öccse 1865-ben, 16 évesen szintén megérkezett Amerikába, és az újságírás területén kezdett tevékenykedni, egy lapot is vett. Amikor bátyja New Yorkba megy, tárgyalnak is egy lehetséges kooperációról, ám Albert tudja, hogy együttműködésük azt jelentené: mindenben testvére dirigál. (Később Albert eladja lapját, próbálkozik könyvírással is, végül Bécsben lesz öngyilkos.)

Másik érdekesség, hogy amikor Joseph felméri a New York-i piaci lehetőségeket, a The New York Times is a kezébe kerül. A Times akkor csupán  kilencezer példányban fogyott, unalmasnak és régimódinak találta a lapot. Végül egy gátlástalan üzletember veszteséges lapját vette meg részletre, öt százalékos kamattal. Ebből lesz az ő főműve: a The World.

36 éves korában, 1883. május 11-én, 22 ezer példányban jelenik meg az első, Pulitzer által szerkesztett lapszám. A következő év szeptemberében elérik a százezres példányszámot, három évvel később meghaladják a 170 ezret. A reggeli lap mellett esti, és vasárnapi kiadást is indítanak. A reggeli lap 313 ezer, a vasárnapi kiadás 450 ezer példányban jelenik meg. 1895 körül a The World esti száma eléri a 700 ezres példányszámot.

Az ember, aki elnököt teremtett

Felismerte, hogy ha egy újság a köz érdekeit akarja szolgálni, akkor nagy példányszámra van szüksége, mert a híreit minél szélesebb körben kell terjesztenie. A magas példányszám hirdetéseket hoz, a hirdetésekből lesz pénz, a pénz pedig a függetlenséget jelenti.

Amellett, hogy Pulitzert gazdasági érdekek mozgatták, erős küldetéstudata volt. Halála előtt egy levelében azt írta, hogy nem is maga a laptulajdonlás, hanem a politika volt a szenvedélye, méghozzá mindazért, amivel a politizálás hozzájárulhat a szabadság és az igazságosság eszméjéhez. Megfogadta, hogy ő maga nem politizál, de többször is „visszaesett”, nehéz volt pártatlannak maradni.  

Például lapjával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Grover Cleveland, New York kormányzója az egyesült államok elnöke lett. A The World ugyanis a kampányban rendszeresen kiállt Cleveland mellett, volt, hogy Pulitzer fel is szólalt mellette, és saját vagyonából támogatta a demokrata kampányt. Ezzel szemben Cleveland ellenfelét, James G. Blaine-t folyton kritizálták, gúnyolódó írások, karikatúrák jelentek meg róla. Ebben az időszakban született meg a város vezetésének botrányos ügyeit felgöngyölítő oknyomozó újságírás is.

Pulitzert végül még kongresszusi képviselőnek is jelölték, és 38 évesen ő lett az amerikai országos törvényhozás első magyar származású tagja. De nem sokáig. A lapszerkesztés mellett se ideje, se energiája nem volt a politikára, és belátta, hogy a független újságírás nem egyeztethető össze a pártérdekekkel.

Az ember, aki kirobbantott egy háborút

Akkoriban jellemző volt, hogy a laptulajok személyeskedésig menő vitákban szálltak bele egymásba, akár a nagy nyilvánosság előtt, a lapjaik hasábjain. Pulitzer egyik nagy ellenfele Charles A. Dana a The Sun című lap tulajdonosa volt. Dana próbálta ellehetetleníteni és elkergetni a városból Pulitzert – a faji és vallási kártyát is kijátszva –, ez azonban nem jött össze neki.

Pulitzer másik nagy riválisa az ifjú és törtető William Randolph Hearst volt. Hearst apja dúsgazdag milliomos volt, így szinte számolatlanul költhette a pénzét a lapjára, szemben Pulitzerrel. És – szemben Pulitzerrel –, neki nem voltak elvei. Pulitzer öccsének lapját, a New York Journalt vette meg, és azonnal a botrány-újságírásba kezdett. Joseph amíg tudott ellenállt, de a romló gazdasági mutatók arra kényszerítették, hogy ő is a szenzációhajhász, „sárga újságírás” gyakorlatát kövesse. Egymásra licitáltak a hihetetlen és elképesztő sztorikkal, gyakran hamis vagy nem ellenőrzött információkat, kitalált szenzációkat is közöltek. A The World még olyan cikket is lehozott, miszerint egy francia felfedező farokkal rendelkező vademberekre bukkant, megvan tehát a majom és ember közti átmenet. Tulajdonképpen elterjedt a fake news.

Egyes vélekedések szerint, ha nincs a két lap közötti ádáz harc, akkor nincs a spanyol-amerikai háború sem Kubában. A konfliktusról Hearst lapja szélsőségesen tudósított, a spanyolokat gonosz szörnyetegként, a kubaiakat szegény szabadságharcosként bemutatva. A közhangulat egyre paprikásabb volt, a háború megkerülhetetlenné vált. És mint kiderült, a háború jót tett a lapeladásoknak is: Hearst lapja elérte az egymillió példányt.

Az olvasókért vívott harcban egészen az abszurditásig mentek a lapok, például a székházból fényjelekkel üzenték meg az olvasóknak a háború legújabb eseményeit, vagy a reggeli és az esti lapok között különkiadásokat jelentettek meg, de már maguk az újságírók sem tudták, hogy melyik számban vannak a legfrissebb hírek.

A versengés fenntarthatatlanná vált, és aláásta a sajtóba vetett bizalmat. Pulitzer végül felhagyott a sárga újságírással, igyekezett visszatérni a minőségi lapkészítéshez. 

Az ember, aki (nem csak) jókor volt jó helyen

Tény, hogy Pulitzer sikerének kedveztek a körülmények. Amikor Amerikába érkezett, a sajtó már a közélet része volt, a mindennapok meghatározó tényezője, a szabad sajtó magától értetődőnek tűnt. Az ipari és technológiai forradalommal együtt a társadalom is átalakult, egyre könnyebb a lapok gyártása, terjesztése, egyre szélesebb rétegek vesznek újságot a kezükbe.

De ez mit sem ért volna, ha nincsenek meg az egyéni adottságok. Joseph Pulitzernek már a megjelenése sem volt hétköznapi. Majd 190 centiméter magas, széles vállú férfi, sűrű fekete hajjal és vöröses szakállal. Karja hosszú, ujjai karcsúk, álla hegyes, orra horgas. Szeme szürkéskék, tekintete szemproblémái ellenére is átható. Az arisztokratikus külső átlagon felüli intellektussal párosult. Elhivatott, ambiciózus és munkamániás. Kollégái nehezen bírták tartani vele az iramot. Sokszor már kora reggel bent volt a szerkesztőségben, ahol fel-alá mászkálva, feltűrt ingujjal, nagy hévvel diktálta a legújabb vezércikket. Ő maga gyakran használt meghökkentő és indulatos kifejezéseket, újságíróitól azonban elvárta az egyszerű nyelvezetet, a tömör, rövid mondatokat, a könnyed és színes stílust.

A szerkesztőség minden falán ott díszelgett híres mondata: pontosság, pontosság, és mindig pontosság.

Kezdetektől tömeglapban gondolkodott. A néphez akart szólni és nem a kiváltságosak egy csoportjához. Ennek érdekében formai és tartalmi újításokat is eszközölt. Nagyobb betűket használtak, köztes címekkel emelték ki a lényeget, karikatúrákkal, illusztrációkkal törték meg az unalmas lapszerkezetet. Új műfajok születtek, riportokat, interjúkat közöltek. Elvárta, hogy a lapjában mindig legyen valami, meghökkentő, amit máshol nem kapnak meg az olvasók.

Sajtótörténészek ezt az időszakot hívják az „új hírlapírás” (New Journalism) korszakának. Sikereinek azonban megvolt az ára.

Pulitzer tulajdonképpen egy emberi roncs volt. Harmincéves, amikor tüdővérzést kap. Szemideg-sorvadásban szenved. Egyébként is rossz látását tovább rontja a folyamatos munka, az apró betűk bogarászása, mindez sokáig gázlámpa mellett. Előbb az egyik, majd mindkét szemén leválik a retina, szinte teljesen megvakul, mindig hordja sötét lencséjű szemüvegét.

„Halálosan fáraszt a puszta lét […], elesett, otthontalan vagyok, és szerelem nélkül élek” – írta még fiatalemberként egy barátjának. Megismerkedett Kate Davissel, egy híres békebíró lányával, akit feleségül vett, és remélte, hogy a nő oldalán boldogabb életet élhet. Hiába.

Nem volt könnyű természetű ember. Idegrendszere gyenge, hajlamos a mélabúra és a depresszióra. Valójában a családját is nehezen viselte el. Nem is sokat látták. New Yorkban szinte a szerkesztőség épületében élt, később a világ különböző pontjain gyógyíttatta magát.

Birodalmát, akkoriban teljesen szokatlan módon a távolból irányította, egy titkos kódkönyv segítségével küldte az információkat és az instrukciókat. 

A zajokra érzékeny volt, ezért mielőtt egy épületbe beköltözött az ablaküvegeket vastagabbra kellett cserélni, hogy ne szűrődjenek be a külvilág zajai, a falakat hangszigetelték, az épületben csendes szobát alakítottak ki, a padlót vastag szőnyeggel borították, az ajtók és ablakok zsanérjait megolajozták. Élete vége felé legszívesebben luxusjachtján, a Libertyn tartózkodott.

Az ember, akivel túl sok minden történt

Mintha nem is egy hús-vér ember, hanem egy hollywoodi figura lett volna. Mindaz, amit Pulitzer megélt, több életre is elegendő.   

Volt katona. Megúszta sértetlenül. Leégett a szálloda, amiben megszállt. Megúszta sértetlenül. Kisiklott a vonat, amin utazott. Nem árulok el nagy titkot: megúszta sértetlenül, hogy aztán az ablakon át mentse a sérülteket.

Egyszer rálőtt egy őt sértegető férfira (csak a térdét találta el), letartóztatták a közrend megzavarásáért és csak óvadék fejében engedték szabadon. A társasági életben még népszerűbb lett.

Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke személyesen intézkedett, hogy Pulitzer ellen vádat emeljenek és a sajtómágnást börtönbe juttassa. Ugyanis a The World volt az egyik lap, amelyik megszellőztette a Panama-botrányt, és utalt Roosevelt, valamint sógora érintettségére. Pulitzert végül felmentették. 

Tulajdonképpen Pulitzer miatt tört ki a rikkancsok lázadása New Yorkban, amikor csökkenteni akarta az újságkihordók eladott példányszámonkénti részesedését. A rikkancsokkal sikerült megegyezni, a sztoriból film és musical is készült.

A Szabadság-szobor neki köszönhetően került a helyére. A szobrot a franciák a két nép közötti barátság megerősítéseként ajándékozták az amerikaiaknak. A megállapodás szerint a franciák készítették és szállították a szobrot, az amerikaiak a szobor talpazatáról gondoskodtak. Csakhogy nem sikerült előteremteni az ehhez szükséges összeget. Pulitzer a The World hasábjain gyűjtést szervezett, azt írta, hogy szégyen a városra és a köztársaságra nézve, ha nem kerül a szobor a helyére. A pénz összegyűlt, a szobor a helyére kerül. A The Worldnek ötvenezer új előfizetője lett. 

És végül említsük meg: neki köszönhető az is, hogy elindultak az első újságíróképzések Amerikában. Egy újságíróiskola felállítását szorgalmazó írásában így fogalmazott:

„Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes, és bátor azt megcselekedni is, képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás…”

Nevét ma díj is őrzi. A Pulitzer-díj a legrangosabb újságírói kitüntetés, amit amerikai egyének, kollektívák megkaphatnak. Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol az örökösök engedélyezték, egy hasonló díj létrehozását, Joseph Pulitzer-emlékdíj néven.

Joseph Pulitzer 1911. október 29-én Liberty nevű hajóján hunyt el. Testét visszaszállították New Yorkba, ahol tömeg kísérte utolsó útjára. Amikor a szertartás elkezdődött a The World és a Post-Dispatch székházában leálltak a nyomdagépek, elnémultak a távírók és a telefonok, a lámpákat eloltották, a személyzet némán búcsúzott egykori főnökétől.  

Joseph Pulitzert a The World legfrissebb számával a kezében temették el.  

(A cikk Wisinger István – Pulitzer című dokumentumregénye alapján készült. Hihetetlenül izgalmas olvasmány, ajánlom mindenkinek szeretettel)

Iliás-Nagy Katalin

Kiemelt kép: Getty Images/ullstein bild/ullstein bild