„Veszélyes az a világ, ahol az emberek nem öregedhetnek” – Ismerd meg Philippine Leroy-Beaulieu-t!

–

Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy nyilatkozik, szerepel. Ritkán szoktam ilyet leírni – nem vagyok ugyanis az a rajongó típus –, de az ő esetében nem túlzás, hogy csodálom a humorát, az intelligenciáját, a stílusát, a fesztelenségét és könnyed magabiztosságát. És bár sokan emlegetik vele kapcsolatban Samantha Jonest, karizmájában engem mégsem Kim Cattrallra, hanem egy másik amerikai kolléganőjére, Christine Baranskira emlékeztet.

És persze nemcsak én, hanem egy egész világ csodálja a tehetségét, illetve azt, ahogy a korát „viseli”. Holott ha tényleg figyelnének, tudhatnák, hogy ez rossz kifejezés rá: mert a César-díjas színésznő nem „viseli”, hanem a maga teljességében megéli a hatvanas éveit, amik végül a világhírt is elhozták számára.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Antidote (@magazineantidote) által megosztott bejegyzés

A legfontosabb az életben

Ennek talán köze lehet ahhoz is, hogy bár Philippine Leroy-Beaulieu Párizsban született, egész gyerekkorát Rómában töltötte, ahol magába szívta az olaszok híres életszeretetét, életörömét és könnyedségét. 16 éves volt, amikor Párizsba indult drámát tanulni, hogy színész apja, Philippe Leroy-Beaulieu nyomdokaiba léphessen. Az anyja ellenezte a döntését, tudta, milyen a színészélet, és azt is, milyen egy színésszel élni – meg elválni tőle –, ezt pedig nem akarta a saját lányának. Csakhogy Philippine már akkor szabad volt és hajthatatlan. Első szerepét a vásznon 1983-ban játszotta Roger Vadim, az És Isten megteremté a nőt rendezőjének filmjében, néhány évre rá pedig jelölték a César-díjra (ami a francia Oscarnak számít) a legígéretesebb színésznő kategóriában.

Végül a munka-magánélet egyensúlyt is odafigyelve óvta – jobban, mint édesapja.

Miután a lánya megszületett, lelassított a karrierjében. „Vele akartam lenni, igazi anya akartam lenni” – mondta a Vogue podcastjában. Arra a kérdésre, hogy nem bánta-e meg a döntését – hiszen a karrierje jó pár évre valóban parkolópályára került –, határozott nemmel felelt.

„Gyönyörű a kapcsolatunk a lányommal, aki csodálatos nővé érett. Azt hiszem, ebben közrejátszhatott az a szeretet és az odafigyelés, amit adtam neki kiskorában. Mert ez a legfontosabb dolog az életben: a szeretet, amit a gyerekeidnek adsz, és a gyerekeid adnak neked. A szeretet, amit máshol nem tapasztalsz meg.”

Philippine karrierje végül 2015-ben indult be újra, amikor csatlakozott a nagysikerű díjnyertes Hívd az ügynökömet! (Call my agent!) című sorozathoz, ami egy párizsi színészügynökség mindennapjaiba kalauzol. A sorozatra – ami a tengerentúlon is befutott – pedig a Szex és New York és az Emily Párizsban producere, Darren Star is felfigyelt. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

A nő, akinek közvetve Sylvie-t is köszönhetjük

Bármennyire is tiltotta a lányát a színészettől, Philippine édesanyja végül ennek köszönhetően vált a vásznon is halhatatlanná. A színésznőt ugyanis leghíresebb szerepe megformálásában nagyban inspirálta édesanyja, Françoise Laurent, aki 20 évig dolgozott a Diornál: ékszereket, táskákat, kiegészítőket tervezett – Philippine viselt is néhányat közülük az első évadban. „Szükségem volt rá, hogy ilyen formában velem legyen” – mondta a Vogue podcastjában, amelyben azt is elárulta, nem véletlen, hogy a karakter már elsőre olyan otthonos és ismerős volt neki.

„Az édesanyám hihetetlenül kreatív, és bizonyos értelemben kissé őrült nő volt, remek ízléssel. Fesztelen volt, mint Sylvie, elég provokatív, és sokszor gonoszkodó. […] Amikor a forgatókönyvet olvastam, arra gondoltam: »ó, én nagyon jól ismerem ezt a nőt«” – mondta.

Persze Philippine divattal és stílussal való kapcsolatára is nagy hatással volt az édesanyja (a színésznőt a francia sikk igazi megtestesítőjének tartják világszerte, akinek kitűnő ízlése van a hétköznapokban is) – bár elsőre nem úgy, mint azt sokan gondolnák. A Diornál való karrier ugyanis rengeteg idejét elvette az édesanyjának, aki így keveset tudott a gyerekével lenni. Tinédzserként épp ezért Philippine – ahogy ő fogalmazott – „torkig volt” a divattal, utálta. Idővel aztán rájött, mennyi mindent tanított neki az édesanyja róla. Arról, hogy a trendeket nem követni kell, hanem figyelmen kívül hagyni, ha igazán stílusos szeretne lenni az ember. És arról is, hogyan vihet izgalmas csavarokat és humort az öltözködésébe, hogy az ne legyen túl egyszerű. „Az öltözködésben fontos, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan, máskülönben az eredmény unalmas lesz” – mondta.

FEmily

A színésznőnek Sylvie az első szerepe, amelyet ilyen hosszú időn át megformál. A Vogue-podcastban azt is elárulta, hogy az eddig felvett négy évad alatt jó barátságok alakultak ki az Emily Párizsban színészei között. Még egy csetcsoportjuk is van, amit a Gabrielt alakító Lucas Bravo fEmily-nek (angolul a family családot jelent, amit az Emily névvel vont össze) nevezett el. Ebben sokat viccelődnek, megosztják, ki merre jár és mit csinál éppen. Philippine egyébként a legközelebbi kapcsolatot Bruno Gouery-vel ápolja, aki a hóbortos Luc megformálója, és aki Párizsban a színésznő szomszédja. „Sokat lógunk együtt. Ő egy szuperkedves, imádnivaló, szuperintelligens, nagyon okos ember. Szeretek vele lenni.”

Amikor a színésznőt arról kérdezték, van-e bármi közös bennük Sylvie-vel, azonnal rávágta az igent.

„Amikor eljátszol egy karaktert, veszel öt százalékot magadból, abból, ami benned megvan, és felnagyítod. Lényegében olyan, mintha árnyékmunkát végeznél (a kifejezés a pszichológiából ered, az önismeret fejlesztésére irányul, amit önmagunk rejtett, tudattalan részeinek feltárásával végzünk – a szerző). Sylvie az én árnyékom.”

Azt mondja, ez már csak azért is lehet így, mert Darren Star, a sorozat megalkotója – akinek a Szex és New Yorkot is köszönhetjük – pontosan látja őket, a színészeket és a karaktereiket is. Ezért lehet, hogy minden évaddal egyre komplexebbek a karakterek. Philippine szerint ugyanis amellett, hogy Darren minden alkotásával eszképizmust kínál, a szórakoztató és olykor klisés felszín mögött minden esetben filozófiát is elrejt, és egyfajta korrajzot is mutat.

Philippine mély filozófiát talál ott, ahol más nem is keresi

„Ha megnézed a Szex és New Yorkot, rájössz, hogy Darren olyan dolgokról beszél benne, amik akkor, abban az időben fontosak voltak. Látleletet nyújt a társadalomról adott időben, és így lesz ez az Emilyvel is. Ebben biztos vagyok, mert ami valójában megbújik a történet mélyén, és amit mondani szeretne vele, az sokkal mélyebb, mint a felszín. Mi tudjuk, hiszen mi játsszuk a karaktereket” – mondja Philippine, aki azt is elárulta, hogy

az Emily Párizsban sok szempontból a magány története. Ez szerinte abból ered, hogy a szabadság, ami ma a nőknek megadatott, valójában keserédes.

Mert bármennyire is szabadabbak a nők ma, és bármennyire is építhetnek fényes karriert, a lehetőségek tárházában könnyű elveszni: ha folyton rohansz, hajtasz, hogy a karrieredben sikeres legyél, könnyen lehet, hogy épp a lényeg, a magánéleted sínyli meg.

„Felfedezhető a magánynak egyfajta aspektusa Emily és Sylvie esetében is. Jó, Sylvie nyitott kapcsolatban él, de valahogy elveszett ebben az egészben. És Emily is. Éppen ezért gondolom, hogy amikor tíz év múlva megnézzük ezt a sorozatot, tükröt tart majd a mai kor emberéről.”

Bár az Emily Párizsban-t egyfajta elnagyolt karikatúraként is lehetne értelmezni a francia emberek ábrázolását illetően, Philippine egy fontos sztereotípiáról mégis lerántja a leplet. „Az emberek azt hiszik, hogy a franciák durvák, de mi csak őszinték vagyunk” – mondja a színésznő, aki maga is az őszinteség híve, ami nem mindig kellemes, számára mégis létszükséglet.

Szerinte a kedvesség egyébként is túlértékelt ma. Attól viszont, hogy valakinek tüskés a modora, mint Sylvie-nek, még lehet jó ember. „A jó embereknek is néha keménynek kell lenniük. Számomra ez valóságosabb, mint valaki, aki mindig negédes, kedves.”   

Méltóságteljesen öregedni

A 61 éves színésznő – az iparágban szokatlanul – büszkén viseli a ráncait, és éli meg a korát – nem csupán Sylvie szerepében, hanem az életben is. De az is természetes számára, hogy nyíltan beszéljen az öregedésről. A Glamour interjújában azt mondta: „Veszélyes egy olyan világ, ahol az emberek nem öregedhetnek”. Ahol szégyellnivaló az, ami természetes, és ami mindenkivel megtörténik. Szerinte ugyanis épp a korral, azzal, hogy az élet folyamatosan csiszol bennünket, válunk bölcsebb, empatikusabb emberré. 

A Page Six interjújában például arra figyelmeztetett, mennyire felesleges visszasírni a régi időket, és azon igyekezni, hogy olyanok legyünk, mint 20 vagy 30 évvel ezelőtt – egyszerűen csak azzal kell foglalkozni, hogy élvezzük, ami most van. Számára így teljesen irreleváns a kérdés azzal kapcsolatban, milyen érzéseket táplál az öregedés iránt. Tegyük hozzá: jó a genetikája és privilegizált helyzetben van, de ettől függetlenül mégis fontos, amit képvisel.

„Van energiám, ami által élettel telinek érzem magam, rengeteg lelkesedés van bennem az élet iránt, így nem érdekel, hogy több ráncom van. […] A lányom mondta korábban, hogy nem akar egy olyan világban megöregedni, ahol a nőknek nem megengedettek a ráncok. És én egyetértek vele.

[…] Szeretnék méltóságteljesen és természetesen öregedni. Szeretnék nagymamaszerepet is játszani hamarosan – és ehhez szükségem van egy arcra, ami valóban öregszik. Nem alakíthatok 38 éveseket örökké – az nevetséges lenne. A színésznők, akik megteszik, tudom, hogy a bizonytalanság és a rájuk nehezedő nyomás miatt teszik, de akkor is nagyon szomorú.” 

Filákovity Radojka