Nem segít, ha szülőként megoldjuk a gyerekeink helyett a testvérkonfliktusokat – Szakértői tippek, hogy mit tegyünk inkább

–

Oldják meg egymás között? Ne!

Azt hiszem, a legtöbb mai szülő gyerekkorában még kis túlzással az volt a jellemző, hogy „amíg nem folyik vér”, a felnőttek nem avatkoztak bele a gyerekek konfliktusaiba, hanem hagyták, hogy megoldják egymás között a dolgokat. (Nem tudom, hogy a mai jó kapcsolatunk mennyire köszönhető annak, hogy nálunk nem ez volt az anyai hozzáállás.) Ma már szerencsére egyre ritkább ez az attitűd, és Palágyi Kata szakemberként is megerősíti, hogy nem jó rájuk hagyni a helyzet feloldását: „Szülőként érdemes részt venni a testvérek közötti konfliktusok megoldásában. 

Az önálló konfliktuskezelés elég sokféle képességet kíván, sokszor még a felnőtteknek sem megy konstruktív módon, 

ezért irreális egy totyogótól vagy óvodástól elvárni, hogy megfelelően oldja fel a konfliktushelyzeteket egyedül.”

Csakhogy nehéz eltalálni szülőként, hogy pontosan hogyan is kell segíteni a megoldást. Egyáltalán, mikor kezdődnek a testvérkonfliktusok?

Testvérszemmel egy újszülött általában kevésbé zavaró

Annak idején mi is úgy indítottuk a gyerekeink kapcsolatát, hogy a kistesó „hozott” egy kis ajándékot a nagyobbnak, egyfajta előre lekenyerezésként a sok nehézségért, amit később okozni fog. Nálunk speciális a helyzet a viszonylag kis korkülönbség miatt, a nagyobb lányunk ugyanis egyáltalán nem emlékszik arra, milyen volt egykének lenni, de még a húga újszülöttkorára sem (így végképp semmi értelme nem volt az ajándéknak). De az első nehézségekre már igen, és ahhoz képest tudta (tudja) értékelni azt, hogy a testvére „zavaró elem”-ből egy ponton játszótárssá változott.

Bár sokszor a nagyobb testvérnek már maga a „konkurencia” megjelenése sem pozitív élmény, a gondok inkább a kisebb gyerek nyolc-tíz hónapos kora körül kezdődnek (vagy mélyülnek el).

Ezt Palágyi Kata is megerősíti: „Komoly konfliktusforrás, amikor a kicsi képessé válik a helyváltoztatásra, ezáltal megsérti a nagy határait, játszik a játékaival, utána megy, esetleg nem hagyja úgy játszani, ahogy szeretne. 

Ha a nagyot arra kényszerítjük, hogy ossza meg a kicsivel a játékait, azzal inkább fokozzuk a feszültséget. Érdemes szülőként a nagyobb gyerek határait tiszteletben tartani, megengedni, hogy legyen joga nem odaadni, ami az övé. 

Ezzel együtt kérni, bátorítani arra, hogy adja oda, de ha ez nem saját döntése, hanem kényszerítés vagy érzelmi nyomásgyakorlás eredménye, azzal a kicsi felé érzett indulatait fokozhatjuk.”

Nálunk erre egy zárható gyógyszeres szekrényke hozott megoldást, ide elzárhatta a „nagylány” az igazán nagy kedvenceit, így azok megúszták a kistesó rohamait. Később egyre kevesebb holmi került a szekrénybe, végül pedig okafogyottá vált a szekrény léte. Azt persze nem állítom, hogy azóta nem vita tárgya, melyik könyv kié, és melyik társasjáték közös – ilyenkor igyekszem mindig nagyon konstruktívan felajánlani, hogy rászánunk egy hetet, mindent felmatricázunk, és akkor senki nem érintheti a másik holmiját, de ehhez valahogy nincs kedvük. (Szerencsére mindenkinek van a „másik” játékai között is kedvence, amiről nem szívesen mondana le).

Ezeknek a vitáknak még valamennyire meg tudom találni az okát, értelmét. De vannak teljesen érthetetlen konfliktusok is. 

Az élet fontos kérdései: kinek melyik pont ugyanolyan lapát, hány gramm édesség és hány szem müzli jut?

Sajnos most nem találom (de ha ti igen, tegyétek be kommentbe, légyszi), de néhány éve láttam egy videót, amiben a tesók összevesztek azon, ki kapott több müzlit, így az anyukájuk szépen leült, és egyesével megszámolta a szemeket. Akárhányszor felmerül ez nálunk, mindig elmesélem ezt a sztorit, és igyekszem elszántnak mutatkozni müzli vagy (a kedvencem!) a rizs számolásának tekintetében, de szerencsére sosem jutunk el odáig. Ahogy a „mennyi édességet evett a másik az iskolában/oviban valakinek a szülinapját ünnepelve”, és „a kimaradt fél milyen kompenzációra számít tőlünk” témában is rendszeresen el kell mondanunk, hogy mi csak itthon tudunk ugyanannyi édességet adni nekik, és ha ez ilyen fontos, akkor innentől mindenki mondjon le minden, a testvére nélkül elfogyasztható édességről, hogy az egyensúly örökre megmaradjon. Valahogy sosem mondanak le róla… De ezeket a vitákat (vagy valamelyik verziójukat) szinte mindennap le kell folytatni, és szerintem felnőttként ezt a legnehezebb feldolgozni. 

 

Ezzel a szakértő is egyetért: „Ezek a harcok felnőtt fejjel nézve néha érthetetlenek vagy idegtépők. Saját példám, amikor a gyerekeim képesek voltak összeveszni három teljesen egyforma lapáton. Ilyenkor a felnőtt szemszögből nézve csak azt látjuk, hogy ennek semmi értelme, és ettől szülőként máris olyan feszültek lehetünk, hogy hajlamossá válunk türelmetlenül reagálni vagy gyorsan igazságot tenni. 

Több okból sem jó, ha szülőként igazságot teszünk a gyerekeink vitájában. 

Ilyenkor ugyanis az alul maradó gyerek úgy érezheti, hogy a másikat jobban szereti a szülő, ami feszültséget generál, és további harcokhoz vezet. Ráadásul ezzel 

azt a mintát tanítjuk, hogy valójában nem nekik kell megoldani a konfliktust, hanem majd egy tekintély elrendezi.

Ha azt szeretnénk, hogy idővel maguk tudják elrendezni ezeket a helyzeteket, akkor ezekben a kicsi, értelmetlennek tűnő konfliktusokban remek lehetőséget kapunk, hogy megtanítsuk a módját. Ilyenkor 

a szülőnek tulajdonképpen egyfajta mediátorszerepben érdemes közelíteni a helyzethez. 

Nem nekünk kell megoldani a konfliktust, hanem arra érdemes biztatni őket, hogy beszéljék meg, ki mit szeretne, és létrejöjjön egyfajta megegyezés, közös megoldás. Amikor egy totyogóról beszélünk, akinek még nagyon korlátozott a kommunikációs képessége, akkor sokszor a szülőnek kell megfogalmazni az ő szempontjait, de nagyóvodások, kisiskolások esetében, ha addig is folyamatosan tanítottuk őket arra, hogy beszéljék meg az ilyen helyzeteket, akkor gyakran elég, ha jelen vagyunk, és képviseljük azt, hogy a megbeszélés az út a megoldáshoz, és nem az erőszak.

A piciknél a saját negatív érzések felismerését és azok kommunikációját érdemes tanítani, hiszen a legtöbb konfliktus a felnőttek között is ott csúszik félre, hogy nem a valódi problémát igyekszünk megoldani.

Gyakran egy játékon való összeveszés mögött pozícióharc, a szülő vagy a nagyobb testvér figyelméért való küzdelem van. Ilyenkor megeshet, hogy három perccel az elsimított konfliktus után máris jön a következő, mert nem az adott lapát, legókocka vagy akármi volt a valódi probléma.”

Nekem az egyik leggyakoribb szülői praktikám ezekben a helyzetekben, hogy elkezdem őket „szinkronizálni”. Persze ez csak akkor megy jól, ha én higgadt tudok maradni, mert néha bizony picit megszalad az irónia ezekben a szinkronokban, és az nem előre visz, hanem csak fokozza a feszültséget. Ilyenkor igyekszem belecsempészni az általam feltételezett mögöttes okokat és érzéseket. 

 

De meddig tart az állandó konfliktusmenedzselés?

Szerintem feszültebb pillanataiban sok szülő fejében megfordul, hogy vajon „örökké”-e, kell-e vitákat moderálni, konfliktusokat feloldani.

Szerencsére Palágyi Kata válasza az, hogy nem… ha jól csináljuk: „Az előbb említett közvetítőszerep hosszú távon mindenképpen oda vezet, hogy egyre kevesebb részt kell vállalni a megoldásban. Rövid távon azonban inkább több időt igényel, hiszen húsz-harminc percig beszélgetni arról, hogy ki használhatja a legjobb lapátot vagy a piros bögrét, sokkal tovább tart, mint egy mondattal helyettük dönteni. De ez befektetés a jövőbe. Rengeteg időt lehet spórolni a megelőzéssel, vagyis a világos keretek és szabályok meghatározásával. 

Ha van egy közösen felállított szabályrendszer az adott helyzetre, akkor ott nem kell tárgyalásokba bocsátkozni – a szabályra hivatkozva be lehet tartatni, amiben megegyeztünk.

Természetesen ez is akkor működik jól, ha együtt találjuk ki a szabályokat, de erre egyszer kell csak időt szánni, és onnantól abban a helyzetben keretet ad.”

Sajnos a pszichológus sem biztat azzal, hogy eljön az a pont, amikor a testvérek sosem fogják (verbálisan) bántani, idegesíteni, piszkálni egymást:

„Igazából mi, felnőttek is rendszeresen a szeretteinken vezetjük le a feszültséget, és ebben még a fejlett önismerettel rendelkező, jó párkapcsolatban élők sem kivételek. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy ezt mennyire romboló módon tesszük, mennyire vagyunk tudatában, jelezzük-e, tudunk-e bocsánatot kérni érte. Minél nagyobbak a gyerekek, a tettlegesség annál nagyobb sérülést okozhat, ezért jó, ha kisiskolás korban eljutnak oda, hogy ez megszűnjön. Ha a mindennapi stressz levezetése az oka a testvérek veszekedésének, akkor érdemes tudatosan megtanítani más stresszlevezető módszereket (például sport, meditáció vagy akár egy otthoni párnacsata). A feszültség kezelésében nagy egyéni különbségek vannak a gyerekek között, de az mindenkinek segít, ha erről már kiskortól kezdve beszélgetünk.”

Nyomasztó, de igaz: a legtöbbet a példa számít

Mondanunk sem kell: ha mi ordítva, agresszíven „oldjuk meg” a konfliktusainkat, a gyerekeinktől sem várhatunk mást.

Azért Palágyi Kata részletesen elmondja: „A konfliktuskezelés tanításában és akár a testvérkapcsolatban is nagy szerepe van annak a mintának, amit a gyerek a szüleitől lát. Tehát hiába mediálok mintaszerűen a gyerekek közötti konfliktusban, ha a felnőtt-gyerek konfliktusban nem veszem figyelembe a gyerek szükségleteit, hanem erőből, tekintélyből oldom meg. 

Vagy ha azt látja a gyerek, hogy a szülők között a konfliktusok nem megbeszéléssel, hanem »ki az erősebb«, »ki a hangosabb« alapon dőlnek el.

A gyerekekre a minták sokkal erősebben hatnak, mint a szavak, tehát ha jó konfliktuskezelést szeretnénk tanítani nekik, akkor először nekünk kell megtanulnunk ezeket a technikákat.”

Mikor forduljunk szakemberhez?

Ez fontos kérdés, mert szerintem sokszor érezzük azt szülőként, hogy a mi gyerekeink különösen durvák egymással, és ez talán már túlzás (például, amikor napi szinten megy a verekedés vagy a kifejezetten durva verbális bántás).

A pszichológus azt mondja, akkor kell külső segítséget kérni, ha úgy érezzük, nem tudjuk kezelni a helyzetet: „Ha a szülő eszköztelennek, tehetetlennek érzi magát, vagy aggódik valamelyik gyereke megfelelő fejlődéséért, de nem tudja, mit tehetne, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Fontos tudni: létezik olyan, hogy szülői konzultáció, tehát 

a szakember felkeresése nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyereket is vinni kell, 

gyakran elég, ha a szülő kap segítséget a helyzet áttekintésében, és abban, hogy milyen módszerekkel tud megfelelő módon változtatni.”

Remélem, tudtunk egy kicsit segíteni azoknak a szülőknek, akik hasonló küzdelmeket élnek át a mindennapokban.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/EvgeniyShkolenko