–

Hetekkel ezelőtt olvastam az első szexuális visszaélésekről az ukrajnai háború kapcsán. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat – miért pont ebben a háborúban ne „vetnék be” a legősibb, leggyalázatosabb „fegyvert”, a nemi erőszakot?! Ez volt az a pont, amikortól próbáltam kevesebbet olvasni arról, mi megy odaát.

Micsoda privilégium, nem?! Én megtehetem, hogy ez az egész rémálom csak akkor létezzen számomra, ha rá gondolok, ha olvasok róla. Nekem van választásom. És még így is majdnem mindennap rémálmaim vannak. 

Lassan raktam össze a kirakós darabjait

A háborúról mesélt történetek úgy épültek be, hogy az igazán fajsúlyos részleteket mélyen, de tényleg jó mélyen elrejtettem magamban.

Erre van a tudatalatti. Körbepárnázza a traumákat, mint ahogy most az ukránok próbálják homokzsákokkal védeni a műemlékeket. De a traumának elég egy kis bökés, nem kell hozzá rakéta, és azonnal minden a felszínre tör. 

Sosem értettem, miért foglalkoztat annyira a háború és a nemi erőszak – úgy tűnik – örökre szóló összefonódása. 

Az, hogy nekem személy szerint milyen saját élményeim és traumáim vannak, önmagában még nem elég magyarázat arra, hogy szinte mindennaposak legyenek az olyan visszatérő rémálmaim, amelyekben ránk törik az ajtót, engem a hajamnál fogva rángatnak, megerőszakolnak, miközben a gyerekeim valahol sírnak. Vagy amelyekben egy szekrényben bujkálunk, és szorítom a gyerekek száját, nehogy ránk találjanak és… 

A saját élményeim más jellegűek… de vannak.

Gyerek voltam

Nem mindegyiknél, de

lényegében a szexuális visszaélés, zaklatás és bántalmazás úgy tizenegy éves koromtól rendszeres része volt az életemnek, ami drasztikusan kihatott a kamasz- és a fiatal felnőttkoromra.

A mai napig hatással van rám mindez, de tudom, hogy a rémálmok gyökere korábbra datálható. 

Ültem a szőnyegen, Ibu a szürke forgós fotelban

Volt, hogy a konyhában ültem a fehér (ma már kék) fiókos asztalnál, parizeres pirítóst uzsonnázva, miközben Ibu a tűzhelynél állt, és mesélt. Mesélt a nappaliban a bőrkanapén, a teraszon, a kertben, a hintaágyon. 

Mesélt. Nem azért, mert terhelni akart, tudattalanul talán a súlyoktól akart megszabadulni. De mesélt, szakadatlanul. Szinte mindig ugyanúgy, mindig ugyanazt. Hallom a hangját, érzem az illatát.

Mesélt a gyerekkoráról, hogy anyuka milyen nagyon adott a külsőségekre, hogy jómódúnak, arisztokratikusnak látsszanak, akkor is, ha az iskolai könyvekre sem volt pénzük és kölcsönözni kellett, amit rémesen megalázónak éltek meg. Mesélt a nővéréhez járó udvarlókról, a szerelmi bánatokról, szerenádokról. Az előkelő Illyefalvi, Babolcsai és Literáti előnevekről, amik olykor igencsak jól jöttek. Mesélt arról, hogy kellett Erdélyből „repatriálni”, amikor négyéves volt, és hogy a magyar határnál milyen komisz módon szelektálták a személyes holmijaikat.

Ezek voltak azok a történetek, amiket a fenekemen hintázva, csillogó szemmel hallgattam, és soha nem bírtam megunni.

És volt az a történet, amiről már gyerekként is éreztem, hogy nem nekem való, mégsem mondtam soha, hogy ezt inkább ne meséld, nyugtalan leszek tőle… Hallgattam, mintha kötelességem lenne, hiszen nekem csak hallgatni kell, nem megélni. 

És mit csinál egy gyerek, ha mesélnek neki?

Lerajzolja a képeket a fejében. Minél többször hall egy történetet, annál élénkebben sikerül elképzelnie. Pont annyit, amennyit a saját képzelőerejével hozzá tud tenni. 

Ibu olyan sokat mondta, hogy nemcsak hogy elképzeltem őket, de mélységes mélyen beépültek a tudatalattimba, annyira, hogy az álmaimban is láttam a képeket, nappal pedig próbáltam kiverni őket a fejemből. Így van ez a mai napig, sőt egyre inkább. 

Szinte viccelődve mesélte, hogyan csúfították el magukat, amikor menekültek az oroszok elől. Korommal, sárral kenték be az arcukat, rongyokat vettek fel. Tudták, mit jelent a nők számára találkozni az orosz csapatokkal. Aztán jött az elkerülhetetlen, jöttek a ruszkik. A nők összezártak, szemüket lesütötték. Egyiküket kirángatták közülük, és magukkal vitték a rögtönzött katonai táborba. Mindent hallani lehetett. Kijött még egy csapat katona, megragadták Ibu nővérét, és húzni kezdték maguk után, mire Ibu édesanyja (az én dédnagymamám) utánuk ugrott, visítva, sikítva, kézzel-lábbal kapaszkodva a katona lábába, és dulakodva (így bizony) könyörgött, sőt követelte, hogy ne vigyék el a lányát. A katonák a történet szerint annyira megdöbbentek a hisztérikus viselkedésen, a nagyjeleneten, hogy feltették a kezüket és odébbálltak. Ilyen se történhet(ett) meg gyakran vérfürdő nélkül… A jelenet alatt a dédnagyapám magába roskadva ült egy széken. Ibu azt írta az emlékirataiban erről, hogy „ezt nem írom a rovására, nem tehetett róla. Félt.” 

Végül egy idő után a táborba hurcolt nő előjött. A szemét továbbra is lesütötte. Amikor visszaért a többiekhez, senki nem szólt semmit. Annyit mondott:

„Kérlek, a férjemnek el ne mondjátok.” 

Hogy ez a két történet egy napon történt, vagy csak úgy mesélte Ibu, nem tudom, lehet, hogy egymástól független, de az én fejemben már így maradt meg. 

Az, hogy mit fogtam fel ebből kisgyerekként – amikor azt sem tudtam még, mi az a szex, pláne a nemi erőszak –, nem tudom… De azt valahogy értettem már akkor is, hogy a nők számára van a háborúnak egy olyan arca, ami semmi máshoz nem foghatóan embertelen. Már az elv maga, hogy jön valaki, azt mondja, ezt akarom, és elveszi.

A háború természete fájdalmasan pontosan rímel arra, ahogy egy nőt fognak, és birtokba vesznek erőszakkal. 

Jön a támadó, és behatol, mese nincs

Beront a házadba, lelövik a férjedet, és a négyéves bujkáló gyereked füle hallatára fenyegetnek meg, és erőszakolnak órákig. 
Idős nőket, férfiakat gyűjtenek össze, kínozzák, megalázzák, meggyalázzák, mielőtt megölnék őket. Nőket, gyerekeket egymás szeme láttára törnek meg, veszik birtokba a testüket. Miközben ezeket a sorokat írom, a gombóc már ott pulzál a torkomban, mert ezt gyomorral, lélekkel felfogni nem lehet, hogy hol a jóisten ilyenkor?! Hol van Allah, Buddha, Krisna, Jahve, hol van a kurva univerzum, földanya és a többiek?! Tudom, naiv és demagóg dolog valami felsőbb erőt hibáztatni olyasmiért, ami az emberiség történelmében mindig is létezett. A kétségbeesés íratja velem ezeket a sorokat. 

És látjátok: nincs új a nap alatt. Mindaz, amit a nagymamám mesélt, ma is megtörténhet, meg is történik. Szinte szó szerint, ugyanazok a módszerek, még az ellenség is ugyanaz. 

Ibu emlékei a fejemben olyannyira reális képet kaptak, hogy szinte már saját emlékeimmé váltak. Itt ülök ma, felnőtt nőként, és nem merek mélyebbre ásni. Pedig ott áll az emlékiratokban az is, hogy a dédnagymamám szinte betegesen iszonyodott a szexualitás bármilyen vélt vagy valódi megnyilvánulásától, a testvérek birkózásától kezdve egy-egy öltözet passzosabb derékvonalán át az egyszerű érintésekig mindenbe belelátta a bántó testiséget.

Ibu szerint (ő ugyanis később pszichiáter lett) ennek köze lehetett ahhoz, hogy amikor az anyja kisgyerekkorában nevelőszülőkhöz került, ők a jelenlétében éltek házaséletet. Talán. De ki tudja, mi történhetett még akkoriban. Ibu intim szférája is kimondottan tág volt, még a terhesség, szülés, szoptatás is furcsamód olyasmi téma volt, amit inkább került, mindig mosolygunk azon, talán jobb, hogy nem érte meg, hogy a gyerekeimet olyan sokáig szoptattam, biztos kiborult volna. Hogy ezeknek milyen gyökerei vannak, csak részletekben tudhatjuk.

Én még mindig a szerencsésebbek közé tartozom

Még akkor is, ha már én is cipelem magammal a saját traumám, az erőszakos érintéseket, szorításokat a testem különböző pontjain, amiket sose moshatok le. 

Próbálok nem úgy gondolni ezekre a rémálmokra, mint egy fejem fölött lógó bárdra, egy beteljesíteni való átokra. Igyekszem inkább úgy tekinteni rájuk, mint történetekre, amik testet öltenek a fejemben éjszakánként; túl korán és túl élethűen vésődtek bele az agyamba. És én alvás közben próbálom feldolgozni őket.

Ha a bucsai rémtettekről olvasok, vagy arról, hogy egy Lengyelországba menekült ukrán lányt „befogadója” üdvözlésként megerőszakolt, akkor összeszorul bennem minden. És úgy érzem, nem kellene azon csodálkoznom, hogy a felszínre törnek a családom régi traumái, hogy mindez megjelenik az álmomban.

Látjátok, így működnek a transzgenerációs traumák. Olyan gyönyörűen bújnak a bőrünk alá, a szívünk legmélyebb zugaiba, az agyunk rejtélyes járataiba, hogy észre se vesszük, hogy velünk vannak, csak akkor, amikor mozgásba lendülnek és hatnak az életünkre. 

Itt vagyok 2022-ben, és olyan emlékek dolgoznak bennem, amik a huszadik század első felében történtek. Látom az ukrán menekültek arcát, anyákét, akik magukhoz szorítják a gyerekeiket, akik csak a jó ég tudja, mit láttak, hallottak, mire végre kiszabadultak a háború szörnyűségeiből.

Ki tudja, a világon hány nő cipeli a múlt háborúserőszak-történeteinek lelki sebeit? Hányan hordozzák az ereikben erőszakos fogantatás nyomait? 

A nő képes életet kihordani, táplálni.

A nő az élet szimbóluma, és épp ezért megtörni, megalázni, birtokba venni örökké annak lesz a metaforája, hogy az erőszaktevő az élet fölött uralkodik.

Mert puszta testi erővel elveheti azt. A mindenséget. 

Nem lehet abban bízni, hogy egyszer majd ilyen többé nem történhet meg

Amíg a földekért, hatalomért, státuszért, nyersanyagért örökké folyni fog a harc, addig a nőket el fogják hurcolni és megpróbálják megtörni, betörni, összetörni, birtokba venni, kívül-belül, nyomot hagyva, megbillogozva őket, hadd hordozzák a sejtjeikben tovább a rettegést, a fájdalmat, a megalázottságot, a szégyent. 

Nekem az a dolgom, hogy elrendezzem Ibu történeteit és a saját emlékeimet még mielőtt a lányomhoz eljutnának. 
Próbálom megszakítani a láncot, ami így hatott rám, a nagymamámra és az ő édesanyjára is. 

És közben azért fohászkodom nap mint nap, hogy mindazok, akik erőszakot szenvedtek, vagy szenvednek épp, egyszer megnyugvásra lelhessenek, hogy megkapják azt a segítséget, támaszt, amit a felmenőink nem kaphattak meg. Csak csendben cipelték a terheiket. Cipelik. Cipeljük. Meddig még?!

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak