Mit keresek én itt??!

A divat fővárosába utazni nagy kaland. Különösen úgy, hogy nekem gőzöm nincs a divatról, ez egyetlen pillanat alatt kideríthető: csak rám kell nézni. Erre nem vagyok büszke, egyszerűen még nem éltem annyit, hogy ezt is megtanuljam. Éppen ezért ért sokkolóan mindaz, amit a milánói divatnegyedben tapasztaltam. Úgy éreztem magam, mint Szentesi Éva a kémia órán: egyszerűen nem értettem, mi zajlik körülöttem.

Utólag persze tudom, hogy hasast ugrottam az ugrótoronyból, mikor a Dóm mellett lévő Galleria Vittorio Emanuele II bevásárlóárkádjában barangolva kezdtem az ismerkedést a divattal. Ez az a vásárcsarnok, ahol 150 éve nem a hentes van szemben a zöldségessel, hanem a mindenkori Louis Vuitton a mindenkori Pradával. (Hoppácska, milyen neveket tudok!)

Tök laikusként úgy döntöttem, hogy igyekszem mindent megfigyelni és egyfajta rendszerbe szedni, hátha ebből is tanulok valamit. A kirakatok nagyon érdekesek voltak, elsőre szinte minden dologról meg tudtam volna mondani, hogy az emberi test mely részét szeretnék vele eltakarni. A „Mire gondolt a tervező?” kérdésre már ritkábban mertem volna válaszolni. Próbáltam trendeket kifigyelni, ezt leginkább a cipő/szandál/papucs fronton sikerült: szőrösnek kell lennie! Tudom, hogy ez szánalmas eredmény, de elsőre elégedett voltam vele.

A szőrös lábbelik elemzése

Az ember egyensúlyra törekszik. A mai világ elég agresszíven erőlteti rá a nőkre a szőrtelenséget, egy egész iparág feni a fogát, pengéjét, epilátorát erre a területre. A világmindenség azonban egy olyan tökéletes egész, ahonnan nem lehet csak úgy elvenni, hogy az máshol ne jelenne meg, ha módosult formában is. A papucs-háttérhatalom és szandálmaffia erre jött rá akkor, amikor pont azokra a területekre helyezte a színezett angóraszálakat, ahol az egyébként sem fordulna elő: a lábfej felső részére, a sarokra és a talpra. Ilyenek vannak most mindenhol: szőrön tipegnek, slafrognak a menők.

És az itt árult cipők azért zseniálisak, mert fizikailag is kötődést alakítanak ki a divatnegyeddel: ezekben nem lehet messzire eljutni, így nem áll fenn annak a veszélye, hogy a kínai negyedben fogja megvenni a váltócipőjét a kuncsaft. A divatnegyed tehát valójában egy kör, egy ördögi kör. És Az ördög Pradát visel.

Szevasztok, fura emberek!

A kirakatok szőrös hűvöséből térjünk át azokra, akik a kirakatok előtt ácsorognak vagy a boltokban válogatnak. Ezek kérem hús-vér emberek, esendők, kelendők. És mivel én szeretem az embereket, így megszerettem őket is. Próbáltam rendszerbe szedni a látottakat, de Linnének sem ment elsőre minden, így ez is csak elnagyolt rendszerezés, mint az étteremben az étlap fejezetei.

A szelfiző madonna beáll az árkád közepére, a járomcsontját (os zygomaticus) előre fordítja és addig forog, míg a háttérben meg nem jelenik a Prada felirat. (Vagy a pecheseknek én.) A legextrémebb példányom egy apáca volt, erre nem voltam felkészülve.

A három nővér csak addig mosolyog, míg a telefon elkészíti a barinős képet, utána már gondterhelten járőröznek a boltok között.

A ragtapaszos bűnbánó megvette a szőrös magassarkú szandált, és ha ezentúl minden pénzét kötszerre költi is, akkor is hordani fogja. Az egyiken tíz tapaszt számoltam össze, de nem adta fel, ő tényleg akarja a divatot, nem csak úgy élvezi.

A barkács-manöken, aki otthon már összerakta a jelmezt, és olyan kűrt mutat be a főutcán, hogy a zsűri 10 pontot adna érte. De nincs itt a zsűri (hogy rohadna meg), hiába gyakorolt az előszobatükör előtt a futópadon napokig. Egy fiatal srác volt ebben a legjobb, a retinámba égett a feltűrt nadrágszára.

A Versace-mártír, aki annyira szenved a sok nagy papírszatyor terhe alatt, hogy meg kell a szívnek szakadni. Arca szomorkás. Szerencsére szembe jön egy Armani-bérletes istenlábafogó, aki talált valahol egy márkás szatyrot és most üdvözült mosollyal lóbálja, mint egy bérletet, és ezzel megy be a luxusboltokba babrálni. Beengedik, pedig a fekete ajtónállók átlátnak a szitán.

Aztán jöjjenek a párok!

A kacorkirály és a haverja. Ők alacsonyak, nagyon ápolt hajuk és szakálluk és bajszuk van, kerek a napszemüvegük, fehér ingük ujja feltűrve, színes mellény feszül mellükön (igazi mell-lények), nadrágjuk szoros, szára feltűrve, zokni nem látszik, bőrcipő csillog. Csak kávézni ugrottak be a divat főutcájába, dinamikusan. Néha van velük a kontraszt kedvéért pár kevésbé feltűnően elegáns nő is.

Az otthagyott lúzernek nem látod a párját, övtáskában unja magát a napon, de tűr. A következő szint már kondicionált tanuláson ment át, ő bemegy az áruház légkondicionált előterébe és leül a lépcsőre. Nincs egyedül, a hasonszőrűekkel ül, mint megannyi fecske a dróton. Telefont nyomkod. Talán a számlaegyenlegét ellenőrzi gyomorgörccsel.

A Tyrannorex páros nem vicces. Mindkettő nagyon szépen felöltözött, a fiú húsmarhára gyúrta magát és feszül rajta a vasalt ing, a lány csontsovány testén lötyög a luxus. Valahogy segíteni kellene nekik, de komolyan.

A trikó/farmertérdnadrág/Birkenstock-szandálos pár, aki csak szelfizni megy be a Gucciba, és röhögve jön ki. Felhőtlen boldogság.

A „menjünk már innen, ez hülyeség” vs. „smucig vagy Jürgen, már nem figyelsz rám, a sörre bezzeg nem sajnálod” páros is sokszor szembe jön, anya végre szeretett volna magának egy jobb darabot, most már férjből is szeretne egy jobbat.

Az ide most bemegyünk-fivérek, akik elszánt arcot öltve, nagy komolyan és lendületesen rontanak be a Prada-boltba, majd néhány másodperc múlva zavartan távoznak. Ez a női bolt ugyanis, a férfiaké pont átellenben van, csak olyan messziről futottak neki, hogy az onnan még nem látszott. No de, majd most! – és már száguldanak is a jó irányba.

A gönc-csőszök savanyú megvetéssel az arcukon vonulnak végig tüntetőleg a divatpestises nyomorultak között. Idejönnek lenézni ezt a cirkuszt és ezt kéjesen élvezik. Olyanok, mint a Facebookon a kommentelők, akik csak gyűlölködni tudnak, olvasni nem.

Magam adom

Ezek a kirakatok egyben tükrök is, amikben óhatatlanul meg kellett látnom magam. Ott álltam borostásan, vasalatlan kockás ingben, hülye kalappal a fejemen, és azt kérdeztem magamtól: mit keresek én itt? Aztán felderült az arcom, mert észrevettem magamon a divat egyik fő elvét: a táskám és a cipőm harmonizál! Sőt a zoknim és a kalapom is! Mind decathlonos!

De félre a tréfával!

Olyan dolgokhoz értek, ami a tudáshoz tartozik, miközben keveset foglalkozom azzal, ami örömöt ad. Sokat beszélek az érzékszervek csodálatos működéséről, de nem tudok főzni, nem értek rendesen a borokhoz, tanítottam már szövettant, de nem értek a ruhaszövetekhez. Ezen tényleg változtatni kell.

A divat egy marhaság. De csak pont annyira marhaság, mint horgászni, focicsapatoknak szurkolni, autókért rajongani, élményfürdőbe járni.

Azt hiszem, azért születtünk meg, hogy mindezeket kipróbáljuk és tanuljunk belőlük. Amíg megtehetjük. Nevezzük ezt élethosszig tartó tanulásnak.

Hajrá!

Kökéndy Ákos