Három magyar lány és Bruce Springsteen – Randevú Milánóban

-

Hajnali repülővel, két és fél óra alvás után vállalhatatlanul karikás szemekkel indulunk el Milánó felé két, egyébként U2-fanklubban megismert barátnőmmel hármasban. Mindannyiunknak mást jelent Springsteen, de rajongónak egyikünket sem mondanám.  Egyszerűen csak közelről érdekel bennünket ez a fickó.

Élő legenda, minden létező díjjal kitüntették, még Barack Obama is rajong érte: „én vagyok az Elnök, de ő a Főnök”, mondta. A dalszövegei valószínűleg csak az amerikai fül és szív számára érthetők a maguk teljességében. Springsteen ugyanis maga az amerikai valóság, aki dalaiban ugyanúgy énekel az egyszerű melósok életéről, mint a politikai visszásságokról. Lehet, hogy a szöveg egy európait kevésbé fog meg, mint egy amerikait, de a zene nyelve egyetemes, és a „Főnöknek" Európán belül talán épp Milánóban van a legnagyobb rajongótábora.

A stadionnál este hétkor már hömpölyög a tömeg, egy öteurós sört felszisszentve elindulunk befelé. Háromfős lánycsapatunk mindegyik tagja igazi rockkoncertmániás, de valószínűleg nekem, az egyedülálló vállalkozónak volt a legkönnyebb rábólintani a kétnapos Bruce Springsteen-kirándulásra: a nyelvtanár Ráchel négy (kis)kamasz anyja, a munkahelyére nemrég visszatért Zsuzsi pedig két pici fiú anyukája, nekik eléggé át kellett variálniuk az életüket a „Főnök" kedvéért.

Filléres repjegy, elfogadható áron szerzett, jó helyre szóló belépők, barátságos szállás és két laza férj: igazából ennyi kellett a rapid koncerttúránkhoz. Beérve elégedetten állapítjuk meg, hogy az ülőhelyeink talán a legjobbak között vannak. Nem mondom, hogy két hónapja nem éreztem cikinek, amikor a pillanatok alatt megtelt dühöngő helyett a nézőtérre (ülni???) kellett jegyet vennünk, de három és fél órával később azért rájöttünk a lányokkal, hogy talán nem volt ez akkora baj a hajnal fél hármas ébresztő és a repülőút után… Vicces, hogyan változnak a koncertre járási szokások és preferenciák a kor előrehaladtával.

Aztán megismerjük Bruce legnagyobb helyi rajongóját, a hetven körüli olasz signorát, aki 22 koncerten volt eddig, és megint bebizonyosodik, hogy „sosem vagy túl öreg a rock and rollhoz”. Illetve amíg nem hiszed, hogy az vagy, addig nem is vagy az.

Állunk és táncolunk így is épp eleget. Springsteen kicsivel nyolc után csap a húrok közé a Meet me in the cityvel, szemmel láthatóan élvezi és értékeli a hatvanezres hullámzó tömeg lelkesedését. Magamban megállapítom, hogy vannak szépen öregedő férfiak, és Bruce Springsteen egyértelműen közéjük tartozik. De ez édeskevés lenne ahhoz, hogy valaki legenda maradjon majdnem félévszázados zenei pályafutás után, közel a hetvenhez is. Láttunk már épp elég kiégett, megújulni képtelen, valamikori félistent, aki folyamatosan próbál visszakapaszkodni a Parnasszusra, ám mégis önmaga paródiája marad.

Mi Springsteen titka? Ha erre tudnék objektív adatokkal válaszolni, akkor zenei szakújságíró lennék, nem hobbiszerző. Szerintem az, hogy megmaradt ugyanannak a világot éberen és kritikusan figyelő, önámításba nem menekülő, két lábbal a földön álló embernek, aki volt. Nyilvánvalóan nem hazudik magának saját magáról: tisztában van az évek múlásával, de nem csinál bohócot magából, és esze ágában sincs leállni. Miért is tenné? A zenéje érvényes, energikus. Ő maga hiteles. Nem alibizik a színpadon sem: erre jó példa, hogy a két milánói fellépés összesen majdnem 70 dalos listáján alig voltak egyezések, tehát teljesen más műsorral készültek a két napra.

Folyamatosan megy a közönsége közé, és megadja a rajongóinak a közvetlen kontaktus lehetőségét: megérinti a kezeket, belenéz a szemekbe, és megállás nélkül mosolyog. Tudja, hogy mindent a rajongóinak köszönhet, és vissza is adja nekik mindezt figyelem és tisztelet formájában. Milánó mindig a szívem közepe, nyilatkozta egyszer az észak-olasz városról, a közönség pedig az akusztikus River közben mobiltelefonok fényével kirajzolt óriási szívvel köszöni meg neki, hogy sokadjára is visszatért hozzájuk. És a Born to Run egyik sorára utalva (Baby, I wanna know if love is real, „akarom tudni, ha a szeretet valódi”) üzenik: igen, Bruce, a szeretetünk valódi: Our love is real.

A koncert egyik csúcspontjaként több rajongót felhívnak a színpadra, köztük egy leánybúcsúját tartó menyasszonyt, aki össze-vissza ölelgeti Bruce-t, és egy kisfiút, aki pedig transzparenssel a kezében jelezte a „Főnök"-nek: minden álma az, hogy egyszer vele gitározhasson. Be is teljesül az álom, a közönség, köztük az összesen hat gyereket nevelő Ráchel és Zsuzsi fülig érő szájjal nyeli a könnyeit.

Majdnem éjfél, a három és fél órás koncertet a This Hard Land akusztikus, szájharmonikával előadott változatával zárja a „Főnök", benne az emblematikus sorral: stay hard, stay hungry, stay alive!, vagyis: „maradj kemény, maradj éhes, maradj életben!"

Még egy napot töltünk Milánóban, aztán másnap a hajnali géppel visszatérünk erre a „kemény vidékre”, én pedig rögtön nekiállok megírni ezt a beszámolót. Rájövök, ahogy minden hasonló új zenei élmény után, hogy éhes maradtam. Amúgy is: azzal, hogy 1977-ben születtem Magyarországon, egyszerűen lemaradtam a rock aranykoráról. Igazából ebben az országban talán mindenki lemaradt róla, és ha még ez volna az egyetlen, amiről lemaradtunk... Kamaszkoromtól mostanáig odavoltam az alternatív zenéért, a rockért és a punk rockért, de sosem értettem pontosan azt, amit hallgattam. Csak szerettem. Valahogy az elmúlt pár évben értem meg arra, hogy a szövegeket, a zenét és az összefüggéseket is elkezdjem kapiskálni, így aztán lelkesen és a teljesség reménye nélkül habzsolom az új élményeket.

Mit adott nekem ez a koncert? Megtanultam, hogy a valódi siker hátterében nem állhat alibizés, önáltatás és mellébeszélés. Akkor maradhatsz érvényes és fontos évtizedeken át, ha minden áldott nap a legjobbat akarod letenni az asztalra, ha hajt az értelmes és aktív élet vágya. Ha éhes maradsz a megértésre és az életre. És ha visszaadod a tieidnek mindazt a jót, amit kapsz tőlük. Kösz, „Főnök"! És most már, csak hogy tudd: my love is real, too.

Prónay-Zakar Gina

A képek a szerző tulajdonában vannak.