Szentesi Éva: És a mi békénkkel mi lesz, anya, az smafu?

–

Egyszer. Anya, egyszer.
A kiságy rácsa közé dugom a lábam, hűvös a simára csiszolt farúd, Zsuzsika baba a kezembe gyömöszölve, vele szopizom, te énekled a Paffot már vagy tizedjére, közben simogatod a hátam, és azt hiszed, elaludtam, de akkor megszólalok: „Egyszer.”
Ami annyit jelent: még egyszer. 
Anya még egyszer énekeld el a Paffot... Álomország tengerpartján játékok közt él.

Huss, eltelik harmincöt év, annyi történt csak, hogy behunytam a szemem közben, semmi egyéb, mire kinyitom, hajnal van, kint zörög a körúton a kukásautó, azt jelenti, jó korán van, meg azt is, hogy nem tudtam túl sokáig aludni, pedig ma megyünk haza, hozzátok. A szemben lévő oldalon van egy tábla, azt jelzi, hogy páros héten ne parkoljanak oda, mert az utat tisztítják. Folyton azon jár az agyam, vajon miért csak annak az oldalnak jár a tisztítás, ide miért nem jönnek.

Olyan ez, mint hogy kétféle ember létezik: az egyik korán elveszíti az anyukáját, a másiknak meg jó sokáig él. 

Én az előbbi ligába tartozom, és nem tudok átmenni a másik oldalra, pedig ha taxit hívok, automatikusan oda teszi le a GPS-jelet, és minden egyes alkalommal át kell írnom, hogy „nem érted, te hülye app, nem az az oldal, hanem itt vagyok a másikon. Helló, nem látsz, nem érted te se, hogy meghalt az anyukám?”

Azóta elolvastam a gyászról egy rakás cikket meg néhány könyvet, és rájöttem, hogy ami ezekben van, az mind hülyeség, mert nem lehet séma szerint gyászolni, és ahova azt írták, hogy az első év a legnehezebb, azt a lapot kitépném. Nem az első év a legnehezebb, mert az első évben fel se fogja az ember, hogy mi történt, úgyhogy van egy rossz hírem számomra: most jön a java. 

Egy év eltelt. 

„A fájdalom nem múlik el, hanem az élet körbenövi.” 

Ez, mondjuk, kurva nagy igazság. Körbenövünk téged, anya. 

Továbbra sincs fogalmam arról, hogy mit kell csinálni, amikor kimegyünk a temetőbe. Pedig ma megint oda megyünk, anya. Megyünk a tesókkal meg Lacival, látod, nem hagytuk magukra a fiúkat, nem kell aggódnod. A húgom olyan jó ebben, ő tudja, mit kell csinálni a temetőben, csak én nem tudom, anya.

Először arra gondoltam, hogy kibúvót keresek a mai nap alól, csak engedem, hogy körbenőjön az élet, és teszem a dolgom, ma lesz publikus az új regényem borítója, az első könyv, amit nem olvashatsz el, és rájöttem, hogy nem tudok most erre figyelni, pedig ez milyen nagy dolog már, érted, mégiscsak egy könyv. Meg aztán a kibúvókeresésben is vacak vagyok, ez meg onnan esett le, hogy a húgom azt mondta, csináljam úgy ezt a napot, ahogy szeretném. Előtte folyamatosan lebukom, az egyetlen ember, aki előtt nem tudok játszani, azonnal leleplez.

Sosem felejtem el, hányszor mondtad, hogy mindegy, csak szeressük egymást, ne veszekedjünk, legyünk jóban, na látod, ezt is rendesen betartjuk, minden pontosan úgy van, ahogy kívántad, anya. 

De mi van azzal az ígéreteddel, hogy te száz évig fogsz élni, és ha meghalsz, akkor visszajársz majd kísérteni hozzánk? Hát ennyire megbízhatatlan lettél, anya? Ennyit se tudsz betartani?

Pedig annyira szeretnék hinni a szellemekben… Ma is felkeltem jó korán, még sötét volt odakint, és álltam a sötétben a tükör előtt, hátha megjelensz benne, vagy a másik szobában leszel, ülsz az ágyon, kiszólsz, én halálra rémülök, de legalább valamit hallunk rólad, vagy írsz a tükörre egy üzenetet, amikor fürdök, és lecsapódik a pára, de semmi, anya, az égvilágon semmi. Akkor még sincs túlvilág, csak a büdös nagy semmi van, ne jöjjön nekem senki azzal, hogy micsoda spirituális élményei voltak, mert egy szót sem hiszek el belőle, az egész egy nagy kamu – ha lenne bármi a halál után, arról már tudnánk. 

Csak a semmi van, lebegsz valahol egy üres térben, reményeink szerint békésen, annyira, amennyire én voltam békés, amikor gyűrögettem a kezeim között Zsuzsika haját, te meg közben azt hitted, elaludtam, hogy elég háromnegyed órányi hátsimogatás, meg Paff-éneklés. De nem volt elég... Paff elbújt a barlangjába, s most híre-hamva sincs…

Ja, nincs mennyország se, ilyesmivel csak azok áltatják magukat, akik félnek a haláltól, és meg akarják magyarázni, milyen fasza lesz minden, ha egyszer oda kerülünk.

Hát nem kerülünk mi sehova se, anya, csak ami itt maradt utánad, az elviselhetetlenül sok.

Ma letelt az egy év, kezdjük felfogni, mi történt, és próbálom kitörölni az agyamból azt a két hetet, amikor lélegeztetőgépen voltál. 

De jó lenne, ha sikerülne, és itt lennél, és fel tudnálak hívni... Istenem, mit mondanál erre a sok mindenre, ami történik, velem, például, hogy boldog vagyok? Á, de imádnád, meg az unokádat, aki már rendesen beszél, mit művelnétek ti ketten, és hogy mondanád a magadét Putyinra, hogy az a mocskos szemétláda, tuti azt álmodnád, hogy katona vagy, és harcolsz a háborúban, folyton ilyeneket álmodtál… Na de mindez nincs, csak az üres lebegés van, és akkor tényleg higgyünk azoknak, akik azt írják a gyászról szóló cikkekben: aki elment, annak a legjobb, mert békére lelt?

És a mi békénkkel mi lesz, anya, az smafu?

Szentesi Éva

A kiemelt képen én vagyok, ahogy egy évvel ezelőtt ülök egy padon és még elhiszem, hogy van mennyország