Hidegháborús paradoxon

A második világháborút követően a világot érdekszférákra osztotta a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok. A két fél ideológiai és gazdasági versenybe kezdett egymással, és ez a versengés megosztotta Európát is. Ahogy Churchill fogalmazott 1946-ban Fultonban: „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre”.

Mivel mindkét félnek nukleáris fegyverek is rendelkezésére álltak, sokan a világvége eljövetelét jósolták. A hidegháború első felét az atompánik jellemezte, az USA-ban például sokan építettek bunkereket az udvarukban. Azonban a két nagyhatalom sosem vetett be nukleáris fegyvereket egymás ellen.

A lehetőség, hogy egy atomháborúban mindkét fél megsemmisül, egyszerűen értelmetlenné tette az egymás elleni háborút – hiszen mi értelme hadat viselni, ha aztán nem lesz egy győztes, aki érvényesíthetné az akaratát?

Persze ehhez szükség volt olyan forró helyzetekre, mint a koreai háború vagy a kubai rakétaválság, ahol a nukleáris háború réme Damoklész kardjaként lebegett az emberiség felett. Ezen események hatására azonban kialakultak azok a reflexek és politikai mechanizmusok, amelyek szavatolták, hogy a nukleáris háború fenyegető réme csak rémképzet maradhasson, a nagyszabású háború képe pedig szépen lassan feledésbe merült. Ezt csak tovább erősítette az, hogy bár egy-egy háborús pánik kialakult, de ezek sosem csaptak át valódi hadviselésbe.

Háború a határon

Valamivel több mint száz évvel az első, és alig nyolcvan évvel a második világháborút követően a nyugati világ felfogásában kialakult az a tudat, hogy a „béke korát” éljük, és az emberiség meghaladta a fegyveres konfliktusrendezés korát. Hiszen úgy tűnhet, mintha nem lett volna háború Európában a második világháború óta. Ez az álláspont gyökeret vert a társadalomtudományokban és történettudományban is, holott igen messze áll a valóságtól.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A Szovjetunió 1991-es széthullását követően több fegyveres konfliktus is kibontakozott Európában.

Az egyik első a délszláv (polgár)háború volt, mely eredményeként széthullott a korábbi Jugoszlávia. Ez a konfliktus hazánkat sem kerülte el, ugyanis gyakorlatilag a szomszédban zajlott, jelentős magyar kisebbség menekült el az érintett vidékekről, ráadásul egy eltévedt szerb repülőgép 1991-ben Barcs községet is bombázta! Emellett a háború későbbi szakaszában Magyarországon is állomásoztak NATO-erők. 

 

Ezzel szinte párhuzamosan, 1994-től, több szakaszban zajlott Oroszország kaukázusi részén a csecsenföldi felkelés, melyet csak nagy nehézségek árán sikerült felszámolnia Oroszországnak – a második csecsen háború hivatalosan csak 2009-ben ért véget. Ráadásul 2008-ban Oroszország Georgia (korábban Grúzia) ellen is hadjáratot indított a pekingi nyári olimpiai játékok nyitónapján, hogy két vitatott területet megszerezzen.

A mostani ukrajnai invázióra tekinthetünk a 2014 óta tartó polgárháborús patthelyzet eszkalálódásaként is, mivel a két szakadár terület – Donyeck és Luhanszk környéke – már akkor kikiáltotta függetlenségét, és fegyveres felkelés indult, amit nem sikerült felszámolni.

A világ pontjain számos más konfliktus is kibontakozott, ezek közül kétségkívül a legjelentősebbek az 1991-es öbölháború, valamint az Egyesült Államok 2001-es Afganisztán, majd 2003-as Irak elleni inváziói. Ezek mellett globálisan több tucat másik fegyveres konfliktus alakult ki, és tartott hosszabb-rövidebb ideig, vagy akár még napjainkban is.

Mindezek ellenére a csupán napokkal ezelőtt kirobbant háború megrázta Európát és a nyugati világot. Hogy miért? A válasz egyszerű. Nem hittünk benne. Nem hittük, hogy egy nagyhatalom, mint Oroszország, valóban teljes körű inváziót indít egy szomszédja ellen átlátszó ürügyekre hivatkozva. 

Nem hittük el azt sem, hogy Európában háború robbanhat ki, hiszen a korábbi nagy háborúk ősellenségei, Németország és Franciaország ma egy szövetségi rendszer részét képezik, akkor pedig ki más robbanthatna ki háborút a kontinensen? De talán a legfontosabb: nem hittük el, hogy a nukleáris fegyverek korában, amikor egy „gombnyomásra” képes az emberiség eltörölni magát a bolygó felszínéről, egy atomhatalom képes lenne kockáztatni egy atomháborút bármilyen indokból is. 

A háború változása

Furcsa belegondolni, hogy miközben a technológiai fejlettség korábban elképzelhetetlen előnyeit élvezzük, a háború nem sokat változott az elmúlt száz évben.

 A mai háborús konfliktusokat még mindig alapvetően a második világháborúban lefektetett elvek szerint vívják, miközben az eszközök is csak technológiai fejlettségükben és bonyolultságukban változtak az elmúlt szűk nyolcvan év alatt.

Ez persze annyiban leegyszerűsítés, hogy ma már például rendelkezünk olyan precíziós fegyverekkel (bombákkal, tüzérségi gránátokkal), amik nagy távolságból meglehetősen pontosan képesek eltalálni a GPS-koordinátákkal megadott célt, a sugárhajtású repülőgépjeink és a helikoptereink is jóval fejlettebbek, mint az 1940-es, ’50-es években. A mód viszont, ahogy bevetjük őket, nagyrészt változatlan.

Megjelent azonban háború egy új fajtája, a felkelés.

Mivel a fegyverek ma már könnyebben elérhetők, mint valaha, és különböző robbanószerkezetek előállításához szükségesek anyagok is viszonylag egyszerűen beszerezhetők, így a terroristák és felkelők a korábbiaknál jóval szélesebb eszköztárral rendelkeznek ahhoz, hogy a harcba szállhassanak ellenfeleikkel. Részben ennek „köszönhető”, hogy – különösképp a harmadik világban – egyre több fegyveres konfliktus robbant ki az elmúlt évtizedekben.

Ez azonban egy igen káros hatással is jár: elmosódtak a háború szabályai.

Korábban a hágai egyezmény szabályozta a hadviselést, ám a felkelők rendszerint áthágják ezeket a szabályokat: például a reguláris sereggel szemben a felkelő nem különbözteti meg magát a néptől egyenruhával és jelvényekkel – ezt a folyamatot most az ukrán önkéntes harcosok körében is láthatjuk. Ennek következtében azonban gyakoribbak lettek a civilekkel szembeni atrocitások, illetve a civil célpontok elleni szándékos támadások.

A másik jelentős változást a kibertér megjelenése okozta. Az internet ma már az egyik legjelentősebb csatatér.

Egyrészt ezen keresztül, a közösségi médiát felhasználva dezinformáció terjeszthető az ellenfél országában, illetve szövetséges lakosság körében. Másrészt ezen keresztül a másik fél gazdasági létesítményei, ipari komplexumai, erőművei is támadhatók, és komoly károk okozhatók távolról. Oroszország az ilyen irányú felkészültségben élen jár a világban, elég csak a sokat emlegetett „trollhadseregre” gondolni. 

 

A konfliktus hatásai

Hogy milyen hatással lehet ilyen helyzetben egy jelentős konfliktus a világra, azt nehéz megjósolni. Ez nagy mértékben függ attól, hogyan reagálnak más országok és egy, alapvetően helyi konfliktus, mint a most zajló orosz-ukrán háború kiszélesedik-e regionális-, vagy akár világháborúvá. Jelen pillanatban úgy tűnik, a NATO fegyverrel nem szándékozik beavatkozni Oroszország ellen. A károk azonban így is jelentősek lehetnek.

A globalizált világban egy konfliktus hatásai már nem izolálhatók, nem korlátozódnak csak egy vagy két országra. Emlékezhetünk a menekültválságra, amit alapvetően a közel-keleti és észak-afrikai forradalmak indítottak el.

A háború előli menekülés már megindult Ukrajnában is, jelen cikk írásának pillanatában már százezer fölött van azok száma, akik elhagyták az országot.

Szintén számottevők lehetnek a gazdasági károk.

A Moszkva elleni gazdasági szankciók már most jelentős csapást mértek Oroszországra és az orosz népre, ahogy a háború az ukránokra, ugyanakkor ezek részben vissza is üthetnek Európára, különösen Közép- és Kelet-Európára, ahol komoly kereskedelem zajlik/zajlott Oroszországgal. Európa gázellátása is Oroszországtól függ, igaz, egyelőre az még nem került terítékre, hogy elzárnák a gázvezetékeket.

Bármilyen kellemetlen is a gazdasági hatás, jelenleg ez a leghatékonyabb módja annak, hogy a háború további kiszélesedését és egy esetleg világháborút megakadályozzák. A legkeményebb árat viszont sajnálatos módon azoknak az embereknek kell megfizetnie, akik a legkevésbé tehetnek a konfliktusról: az ukrán és az orosz népnek.

Lengyel Ádám

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Sergei Malgavko