„Az életük túltelítődött a háborúval, valóságos kis fegyverszakértők lettek” – Ukrajnában gyereknek lenni

–

„Az orosz invázió kezdetén a bátyám éppen Kijevben volt, az egyik támadás során pedig az óvóhelyről küldött nekünk üzenetet: »Mindent köszönök. Szeretlek titeket. Viszlát.« Borzalmas volt. De, Istennek hála, jól van” – meséli a 17 éves Anna (két megszólalónk vezetéknevét kérésükre nem használjuk), akivel a Voices of Children nevű, a háborús helyzetben élő gyerekeket és szüleiket támogató szervezet munkatársa, Olga Yerokhina kötött össze. A videocall elején Olga bátorítja Annát, hogy beszéljen nyugodtan angolul, hiszen ez egy jó lehetőség a gyakorlásra, ő pedig akkor kapcsolódik csak be, ha valahol elakad a lány. Ez aznap a második videocallunk, délelőtt a Voices of Children egyik gyerekpszichológusával beszélgetek, ott Olga fordít nekünk. 

Mindketten, Anna és a gyerekpszichológus Yana is Zaporizzsjában élnek, amit magyarként leginkább az azonos nevű, Zaporizzsja területen lévő atomerőművet érő orosz támadások miatt ismerünk a hírekből, pedig az invázió előtt Ukrajna 7. legnépesebb városa volt, és jelentős ipari központ a Dnyeper partján. 

„Mi nem tudtunk elmenni innen, mert az anyukámnak itt van munkája, itt van hol laknunk, ez az otthonunk” – magyarázza Anna, hogy még békeidőben sem megy egyik pillanatról a másikra új életet kezdeni máshol, a belső menekültek pedig annyian vannak most az ország biztonságosabbnak tűnő részein, hogy még sokkal nehezebb (ha egyáltalán) munkát és lakást találni. A lány szülei elváltak, mert nem tudtak egyetérteni abban, hogyan kezeljék a háborús helyzetet.

„Sok barátom elmenekült innen a családjával, többen élnek külföldön, páran Kijevben és Lvivben, szoktunk online beszélgetni. Minden online történik – amikor van áram –, az iskola, a kapcsolattartás a barátokkal. Egy hónapban egyszer próbálom őket élőben meglátogatni, ha a hadiállapotok lehetővé teszik, de a hétköznapokban, amikor elmegyek sétálni, egyedül megyek. Régen mindent együtt csináltunk, közösek voltak az élményeink, és azt nagyon szerettem. Most azokkal, akik külföldön vannak, kezdünk eltávolodni, mert annyira más az ő biztonságos valóságuk ott, mint a mienk itt. Kevésbé értik, min megyünk keresztül. 

Akik viszont itt maradtak, elkezdték egymást rokonként kezelni. Ehhez sokszor nem is kellenek szavak. Egy hétig volt itt egy harkivi lány, az is olyan frontváros, mint a mienk, és szinte minden este találkoztunk. Nem is nagyon beszélgettünk, csak üldögéltünk csöndben.”

Apa a fronton

„Érzelmileg stabil, biztonságos teret próbálunk teremteni a gyerekeknek és a szüleiknek ahhoz, hogy beszélhessenek a háborús tapasztalataikról, félelmeikről, veszteségeikről. A gyász mindennapos tapasztalatuk” – mondja a pszichológus Yana a munkájuk céljáról. A stabilitás azért is fontos, mert a hétköznapok törékeny, csendes epizódjainak egy pillanat alatt véget vethet egy-egy drón- vagy rakétatámadás. „A gyerekek is félnek, szoronganak, néha akár agresszíven is reagálhatnak erre a valóságra. Elvesztették sok közeli rokonukat, közben pedig próbálnak visszatérni az iskolába – itt Zaporizzsjában az online oktatás mellett vannak földalatti iskoláink is. A kamaszoknál ugyanakkor a felnőttekhez hasonlóan a súlyosbodó depresszió jelei is felfedezhetők, őket összekötjük pszichiáterrel vagy akár neurológussal is.”

A stresszre a gyerekek is többféleképpen reagálnak: ez függ a személyiségüktől, de a családi hátterüktől és az átéltektől is. Az apák távolléte is nagyon eltérően hat, mert azokban a családokban, ahol fizikailag és érzelmileg nem igazán voltak jelen, a gyerekeket lehet, hogy kevésbé viseli meg, hiszen olyan nekik, mintha dolgozna az apjuk. Sőt, ahol az apa kifejezetten bántalmazó, leuraló volt, a távolléte akár megkönnyebbülést is jelenthet az anyának és a gyerekeknek. A jól működő családokban is nagyon függ a gyerek életkorától, hogyan viseli, hogy az apja katona, mert a kisebbek még nem értik, hogy ez mennyire veszélyes. A szakemberek ugyanakkor azt is tapasztalják, hogy az anyák a fiaikat igyekeznek férfi pszichológushoz, az általa tartott foglalkozásra vinni, hogy legyen az életükben férfi minta is.

Megfigyelhető egy külső szemmel talán különös alkalmazkodás is az állandó életveszélyhez (erről Vonnák Diánával is beszélgettünk). Az idegrendszer a folyamatos készültségi állapotra és az elképesztő terhelésre azzal reagál, hogy tompít. Ami egyfelől szükséges a túléléshez, hiszen nem lehet a nap 24 órájában, éveken át ekkora stresszben lenni. Ám ez azzal is együtt jár, hogy például a riadók már nem váltják ki ugyanazt a vészreakciót, mint az invázió elején, és ez nem normális, sőt életveszélyes lehet, mondja a pszichológus. Később erről a tapasztalatról Anna is mesél:

„Olyan, mintha ez az élet lenne a normális, és ez ijesztő. Nem olyan, mint amikor történik veled valami, és tudod, hogy megtörtént. Hanem észrevétlenül létrejött egy másfajta normalitás – de erre csak akkor jössz rá, amikor összehasonlítod az invázió előtti életeddel.”

Az óvóhelyek Zaporizzsján belül távol vannak tőlük, és nincs is elég belőlük, mondja Anna. Továbbá, mivel szinte folyamatosan szólnak a szirénák, illetve a támadásokra figyelmeztető appok, az emberek differenciálnak, hogy éppen az ő régiójukra vonatkozik-e. „Ha minden egyes jelzésre levonulnánk az óvóhelyre, gyakorlatilag folyamatosan ott kellene lennünk, és nem tudnánk dolgozni, a gyerekek nem tudnának tanulni, nem tudnánk ennivalót venni, teljesen ellehetetlenülne az életünk” – magyarázza Olga kiegészítésként.

„Hang alapján meg tudják állapítani, mi repül”

„Van egy park Zaporizzsjában, tele mesefigurákkal illusztrációként. A mellette lévő pláza találatot kapott, leégett, a romjai mellett a parkban viszont ugyanúgy játszanak a gyerekek tovább” – mesél a pszichológus a mindennapokról. 

Azt feltételeztem, a gyerekek játék közben valamennyire reflektálnak a háborúra, Yana viszont éppen az ellenkezőjéről számol be: kifejezetten hanyagolják a háború témáját – még a fiúk sem játszanak ilyesmit.

„Az életük túltelítődött a háborúval, valóságos kis fegyverszakértők lettek, például hang alapján meg tudják állapítani, mi repül. Játék közben nem ezzel akarnak foglalkozni, távolítanak.” 

Tisztában vannak a gyerekek is azzal, hogy ki az ellenség, mondja kérdésemre a pszichológus, és elmondja, hogyan csapódik le ez a gyerekek hétköznapjaiban. Mint például, amikor egy kisfiú azt kívánta, a háború után mindenki legyen egészséges, csak az oroszok ne, illetve elhangzanak ebben a kontextusban a gyerekektől is „csúnya” kifejezések. „Emellett előfordul, hogy a családok olyan döntésekért vagy nehézségekért is az oroszokat teszik felelőssé, amik valójában már az invázió előtt megvoltak és nincs közük hozzájuk. Ennek a felismerésében, kezelésében is segítünk nekik.”

A szülőknek a helyzethez képest reális szintű mentális stabilitása különösen fontos szempont, mert jelenleg traumatizált felnőttek próbálják a traumatizált gyerekeiket nevelni: ennek a belátása kulcsfeladat lenne, ám sok szülő nem jut el eddig, illetve nem együttműködő. „Pedig a legjobban úgy tudunk segíteni a gyerekeknek, ha segítünk a szülőnek. A két legfontosabb lépés, hogy tudatosítsák és próbálják meg elfogadni a veszteségeiket, másfelől merjenek építeni a közeli családon belül egymás támogatására.” Ez ugyanakkor nem jelentheti a gyerekek parentifikálását, ami különösen akkor állhat elő, amikor az apa a fronton szolgál vagy meghalt. „A gyerekeknek szükségük van rá, hogy gyerekek legyenek, hogy iskolába mehessenek, szórakozhassanak, megélhessék az érzéseiket. A szülőknek a magukkal egyenrangú felnőttekhez kell támogatásért fordulniuk, és tőlük segítséget kapniuk” – hangsúlyozza Yana.

„Amikor vége lesz a háborúnak…”

A fenti mára gyakori frázissá vált felnőttek és gyerekek körében, mondja a pszichológus, és adja magát, hogy megkérdezzem a középiskolás Annától is, hogyan látja magát tíz év múlva.

„Most készülök az érettségire, de nem egyszerű, mert a színvonal sokat romlott az online oktatással, illetve a szirénák, az áramszünet is meg-megszakítanak.” Anna üzleti szakirányra készül az egyetemen, de közben folytatni akarja az önkéntes munkát is azoknál a tinédzserekkel foglalkozó ukrán és nemzetközi szervezeteknél, amiknek most besegít. Ahogy hallgatom, szíven üt a korát meghaladó érettsége:

„Sokan beszélnek arról, hogy a háború után majd jobb lesz, de én nem vagyok ennyire optimista. Rengeteg krízissel kell majd szembenéznünk, nagy adósságai is lettek az országnak. Ezeken a problémákon kell majd dolgoznunk.

Hogy félek-e, mi lesz akkor? Nem. Mármint a félelem, az aggódás teljesen oké érzések, de azokra a dolgokra most nincsen ráhatásunk, amiket majd akkor kell megtenni, elvégezni. Inkább azon szoktam gondolkodni, mit tegyek azért, hogy normális életem lehessen.”

Sándor Anna