„A legvastagabb falon is átmegyek a fogyatékossággal élő gyerekekért” – Hudák-Tóth Szabina gyógypedagógus története

–

A Beregszász melletti Gúton született Hudák-Tóth Szabina gyerekkori álma az volt, hogy orvos legyen. Az álom nem teljesült, viszont mindenképp az egészségügyben szeretett volna dolgozni, ezért az általános iskola és a gimnázium után egy szakiskolában tanult tovább, ahol szülésznőként és masszőrként végzett.

Rögös utat kellett végigjárnia, hogy megszerezhesse a képesítéseit: a korábbi iskoláival ellentétben ebben az intézményben ukránul folyt az oktatás – Szabina korábban különórákra is járt, hogy minél tökéletesebben elsajátítsa a nyelvet, de eleinte így is nehéz volt boldogulnia. „Az első félév nagyon nehéz volt, volt, hogy sírtam, akkora volt bennem a feszültség. Mindent megtettem, hogy ne maradjak le a többiektől, éjszakánként például a tananyagot fordítottam. Jól akartam tanulni – bármi áron” – emlékezett vissza.

A kitartás végül meghozta a gyümölcsét, Szabina vörös diplomával – vagyis kitüntetéssel – végzett, és mint elmondta, nagy elégtételt is érzett, amikor befejezte a tanulmányait, ugyanis a tanárai közül nem mindenki hitt benne. „Amikor felvételiztem, a bizottság egyik tagja lekezelően megjegyezte: »Nem tudom, mit keresel itt. Hiába jöttél, úgysem fogod tudni elvégezni ezt az iskolát.« Gondoltam magamban, csak azért is bebizonyítom, hogy nincs igaza!”

Gyógypedagógus szépségkirálynő

Fiatalkorában nem csak a tanulmányaiban ért el sikereket. Tizennyolc évesen a Guti Pünkösdi Napokon őt választották a falu szépévé – ott figyelt fel rá a későbbi férje is, aki két év után megkérte a kezét.

Először szülésznőként helyezkedett el, de csak másfél évig dolgozott ebben a munkakörben. Miután világra jött az első gyereke, úgy döntött, az otthonlét alatt képezi magát, majd fogyatékossággal élő emberekkel fog foglalkozni. Elvégezte az Ungvári Nemzeti Egyetem gyógypedagógia szakát. A pályamódosítást így magyarázta:

„A munkám során láttam, hogy milyen nehéz egy fogyatékossággal élő gyereket megfelelő ellátáshoz és fejlesztéshez juttatni, főleg, hogy kevés a szakember. És a rokonságomban is van ilyen személy, ami még inkább arra sarkallt, hogy sérült emberekkel foglalkozzam.”

Szabina gyógypedagógusként először az Ungvárhoz közeli Rát községben lévő rehabilitációs központban kezdett dolgozni. Többféle fogyatékossággal élő gyerekeket fejlesztett, például autistákat is. Mellette pedig tanfolyamokra, továbbképzésekre járt, hogy mindenkihez megtalálja a kulcsot: „A rám bízott gyerekeknek a lehető legtöbbet akartam adni. Az összes út érdekelt, ami elvezethet hozzájuk.”

Úgy tűnt, hogy Ráton megtalálta a számítását, de ismét munkahelyet kellett váltania: „A férjemmel a Beregszászhoz közel eső Beregújfalun kezdtük el a közös életünket, onnan jártam dolgozni tömegközlekedéssel Rátra: mindennap hajnali háromkor indultam el otthonról, és este hatra értem haza. Viszont miután a kisfiam iskolás lett, ezt már nem tudtam vállalni. Bármennyire szerettem is a ráti intézményt, új munkahely után kellett néznem.”

Szabina a Beregszász Járási Máltai Szeretetszolgálatnál helyezkedett el, ahol többek közt előadásokat szervezett, fogyatékossággal élő gyerekeket fejlesztett és gyógymasszőrként is alkalmazták. A szervezetnél végzett munkája mellett pedig először egy középiskola integráló osztályában dolgozott úgynevezett árnyékpedagógusként – olyan szakemberként, aki egy sajátos nevelési igényű tanulót támogat –, majd egy óvodában fejlesztő pedagógusként tevékenykedett.

Annak, hogy párhuzamosan két munkahelye volt ebben az időszakban, anyagi okai is voltak. „Egyrészt azért dolgoztam két helyen, mert szerettem volna több területről is tapasztalatokat szerezni, és minél több gyereket segíteni. Másrészt viszont meg kell jegyeznem, a gyógypedagógusok fizetése nagyon alacsony Ukrajnában, ezért is volt szükségem mindkét munkára.”

A munkái során számos emlékezetes, szívhez szóló élménnyel gazdagodott. Az egyik ilyet meghatódva idézte fel:

„Az egyik nap egy ötéves kisfiú jött hozzám, aki nem beszélt. A szülei kétségbeesve kérték, hogy foglalkozzam vele. A beszédindítást elősegítő foglalkozásaim szerencsére meghozták a várt eredményt, a fiú hamarosan elkezdett beszélni. Sőt, a szülők később tréfásan megjegyezték: »Korábban azt kívántuk, bárcsak beszélne, viszont mostanra ott tartunk, hogy túl sokat beszél.«”

A fiatal gyógypedagógus bízott benne, hogy végre hosszú évekre lehorgonyozhat a munkahelyein – de a két és fél éve kitört orosz–ukrán háború egy pillanat alatt felforgatta az életét.

„Aggasztóbbnál aggasztóbb híreket hallottunk, de úgy gondoltuk, hogy 2022-ben nem ismétlődhet meg az a sok szörnyűség, amit a nagyszüleink átéltek. De nem lett igazunk. A háború váratlanul jött, és sokkolt minket. Nem tudtuk, mit csináljunk, hová menjünk. Mindenki nyugtatta a másikat” – emlékezett vissza.

Szabina és a családja úgy döntött, elhagyják Kárpátalját. Magyarországon kezdték újra az életüket – a Csömörön lakó rokonaik segítségével: „Úgy gondoltuk, hogy két-három hét múlva véget ér ez a borzalom, és hazamehetünk, de tévedtünk. Amikor tudatosult bennünk, hogy valószínűleg hosszú ideig fog tartani a háború, albérletet és munkát kerestünk.”

Szabina a budapesti, főleg súlyosan-halmozottan sérült személyekkel foglalkozó Virágoskert Gyógypedagógiai Intézmény gyógypedagógusa, majd oktatási intézményvezető-helyettese lett. Újra hatalmas lendülettel vetette bele magát a munkába: szeretné, ha munkahelye „a lehető legjobb intézmény lenne a fogyatékossággal élő gyerekek számára”, ezért pedig sokat is tesz: nemrég a kollégáival együtt jótékonysági kerékpártúrát szerveztek, amelynek célja egy állító- és járatógép megvásárlásához szükséges összeg összegyűjtése volt. Szabina úgy véli, ez a rendezvény csak a kezdet volt a Virágoskert „felvirágoztatása” felé vezető úton. „Azokat a gyerekeket illetően, akikkel foglalkozom, nem ismerek lehetetlent, legyen szó akár eszközbeszerzésről, akár a fejlesztőterápiákról. A legvastagabb falon is átmegyek értük.

Fiatalkoromban – mint kárpátaljai magyar – rengeteg küzdelem árán tudtam csak érvényesülni, de ez megtanított arra, hogy tántoríthatatlan hittel és akarattal bármi elérhető, nincs lehetetlen.”

Annak ellenére, hogy már több mint két éve Magyarországon él, Szabinának továbbra is szívügye a kárpátaljai sérült gyerekek segítése. „Egyrészt nagyon kevés magyar gyógypedagógus van ott, másrészt sok érintett szülő nem engedheti meg magának, hogy fejlesztésekre vigye a fogyatékossággal élő gyerekét, ezért a szorult helyzetben lévő családoknak online felületeken adok tanácsokat a szabadidőmben. Mivel sok településen tizenkét-tizenhárom órákra is el szokott menni az áram Kárpátalján, sokszor nehézségbe ütközik az ilyen alkalmak megszervezése, de valahogy mindig megoldom, mert úgy vélem, egyetlen sérült gyerek sem maradhat támogatás nélkül.”

Az otthon maradottakkal való kapcsolattartás tehát egyre nehezebb Szabináék számára – a rokonaikat is egyre kevesebbszer tudják meglátogatni. „Az én nagymamám, a tizenegy éves fiam és a nyolcéves lányom dédmamája, korábban úgy gondolta, szünet nélkül dédunokázni fog, de sajnos nem így alakult az élet. A gyerekeim korábban azt kérték karácsonyra, hogy hazalátogathassanak Kárpátaljára, de mára már elfogadták, hogy nem lehetnek ott mindig, amikor csak akarnak. Azt is elmondták nekem, hogy – csakúgy, mint engem – őket is elszomorítja az ottani helyzet: egyre nehezebb átjutni a határon, a falunkban pedig már szinte alig van valaki: sokan a fronton harcolnak, sokan pedig máshol keresik a megélhetésüket.” 

A csodák birodalma

Nehéz szívvel, de mára már elfogadta, hogy valószínűleg hosszú évekig nem térhet vissza Kárpátaljára. Rendkívül hálás viszont azért, hogy családját biztonságban és rendezett körülmények között, biztonságban tudhatja – és reméli, hogy annyi kényszerűségből történt munkahelyváltás után végre hosszú távra tervezhet. Szeretne minél több olyan csoda részese lenni, amilyet akkor élt át, amikor a rá bízott kárpátaljai kisfiú elkezdett beszélni.

„Úgy gondolom, hogy minden fogyatékossággal élő gyerekkel lehet valamit kezdeni. Megfelelő hozzáállással és szemlélettel bárkit lehet fejleszteni. A mi feladatunk az, hogy felszínre hozzuk mindazt, amit ezek a csodálatos emberi lények rejtenek.”

A képek Hudák-Tóth Szabina tulajdonában vannak

Nádudvari Péter