–

Képzeljétek, pár napja egy régi barátnőmmel találkoztam, akivel, mondjuk úgy, elsodort minket egymástól az élet, ami persze eufemizmus, de legyen most elég ennyi, nem kettőnkről akarok mesélni, bár nem lényegtelen, hogy épp egy olyan találkozóról van szó, amely (a kapcsolat korábbi intenzitásához képest viszonylag) hosszú kihagyás után valósult meg.

Szóval vártuk egymást a barátnőmmel a Madách téren egy délután, és mint utóbb kiderült, nem késett egyikünk sem, csak épp nem vettük észre egymást, mert más irányból vártuk a másikat mind a ketten, másfele néztünk – milyen beszédes ez is!

Míg várakoztam, odaléptem egy antikvár könyveket áruló standhoz. Egy fiatal pár mellett ácsorogtam bogarászás közben, és egyszer csak a srác mosolyogva megszólított. Azt kérdezte, választottam-e könyvet, mert ők fizetnének. Volt valami akció: ha valaki vesz három könyvet, a negyediket ingyen megkapja. De én nem tudtam erről a lehetőségről, és mikor a fiú a fizetést emlegette, először azt hittem, azt szeretné, segítsem ki.

Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, de az nem esett le, mit akar felajánlani valójában, mert még mielőtt megértettem volna a helyzetet, bekapcsolt bennem a sziréna: valaki megint le akar nyúlni, és a szorongás konkrétan leblokkolt.

Mióta Budáról elindultam fél órája, már vagy hárman állítottak meg, pénzt kértek, agitáltak, szórólapot nyomtak a kezembe erőszakosan. A metrón egy asszony ordítva szitkozódott a telefonba mellettem, a velem szemben ülő három ember közül pedig kettőnek az orra alatt volt a maszkja: az egyik a könyvébe bújt, a másik viszont kihívóan méregette az utasokat, szóvá meri-e tenni ezt valaki.

Nem merte szóvá tenni senki. Vagy senkit sem érdekelt, esetleg már mindenki belefáradt a harcba, nem tudom.

Vannak napok, amikor szeretne egész picire zsugorodni, láthatatlanná és érinthetetlenné válni az ember.

Fantommá, akihez nem szól senki, akinek nem kell meghallgatni félismerősök és egészen ismeretlenek hosszú, keserves, szimplán érdektelen vagy fárasztó beszámolóit, akitől senki sem kér szívességet, akitől senki sem vár semmit, akinek nem kell senkinek sem megfelelnie, még önmagának sem, csak úgy lebeg a világban, és szemlélődik, töpreng.

Ilyesmi nap lehetett az is, amikor a barátnőmet vártam – ez már csak azért is valószínű, mert sok ilyen napom volt mostanában. Ilyen felszívódni akarós, nyugalomra és csendre vágyós, befelé húzódós nem kifelé nyújtózós.

Ebben a hangulatban talált el a kérdés: választottam-e már könyvet?

Nem, nem választottam, nyögtem ki, mire a fiú vállat vont, és annyit mondott, kár, de azért mosolygott tovább, igaz nem rám, hanem a szerelmére. Kifizették a könyveiket, és már ott sem voltak. 

Panellányból őstermelő – Út a hitelspirálból a szabadságba

WMN Life – 2022. február 18. – INK

Ekkor értettem meg, mit szerettek volna tőlem.

Meg akartak ajándékozni egy könyvvel, engem, az idegent. Ugyanis három könyvet akartak megvenni, a negyedik ingyen járt, ugye, és gondolták, ha hozzácsapok egy könyvet az ő kupacukhoz, akkor nekem nem kell fizetnem, és nekik sem kerül semmibe, miért ne élnénk a lehetőséggel?!

Banyek.

Meg akart ajándékozni valaki egy könyvvel, és ettől teljesen lefagytam, mit lefagytam, fel sem fogtam, mi történik! Nem tudtam értelmezni hirtelen a helyzetet a prekoncepció és a sündisznóállás miatt: egyből azt feltételeztem, hogy aki ismeretlenül megszólít, csakis kérni akarhat, tarhálni, belém mászni, kifaggatni…

A tanulság?

Megpróbálkozhatnék valami általános moralizáló okoskodással, de nem szeretnék. Inkább azt mondom el, mit jelentett nekem ez a helyzet. Egy kijózanító pofont, ami után égett az arcom. Igen, szégyelltem magam nagyon. Mert láttam magam hirtelen kívülről. Láttam, hogy pont olyan tüskés, morcos, megközelíthetetlen középkorú nő vagyok néha (remélem, csak nagyon néha), amilyenné nagyon nem akartam válni. Aki falakat rak maga köré önvédelemből, mert sokat sérült (ahogy mindenki más is). És gyanakvással, esetleg cinizmussal tekint néha olyan dolgokra is, amelyek nem ezt érdemlik.

A fal néha, bizonyos emberek kapcsán persze élet- vagy legalábbis energiamentő, de távol tart olyanokat is, akiket nem kellene.

Mi tehát a tanulság? Akkor és ott olyan kristálytisztán éreztem! Ajtót kell nyitnom újra, akkor is, ha robbantani kell ehhez már a betont, és akkor is, ha a kollektív szorongás a világban azt üzeni, zárkózz be még jobban, és lehetőleg a kulcsot is nyeld le, akkor baj nem lehet.

Miközben ezen töprengtem, megláttam a barátnőmet, és tudtam, mit kell tennem. Semmit. Csak megölelni. Mindegy, mi volt. Most ez van. (És ő is így gondolta szerencsére, anélkül, hogy „visszakézből” visszautasított volna két perccel azelőtt egy ajándékot, és emiatt épp szégyellné magát.)         

Kurucz Adrienn