Önmagában az nem mindig segítség, ha a konkrét feladatot adjuk át – A szakember szerint így oszthatjuk meg a mentális terheket a párkapcsolatunkban

–

A gondolkodás nem munka?

Bár nem ez az első cikkünk a mentális terhelésről, és azt is megkaptuk már számtalan kommentelőtől, hogy ez nem munka és nem fárasztó, azért mindig elmondjuk, hogy de, fejben tartani, kitalálni és megszervezni dolgokat, igenis munka, vagyunk néhányan, akiknek a fizetős munkahelyén ez szerepel a feladatkörei között. De mivel sokszor mi magunk sem tekintjük a családiélet-menedzsmentet egy konkrét feladatcsoportnak, a legtöbb családban ad hoc módon működik az egész. Nincs átbeszélve, nincs kimondva és nem is tudjuk egyáltalán, hogy a másik fél pontosan milyen feladatokat végez, milyen dolgokat tart fejben ennek keretében. Ezért nem is vagyunk vele túl empatikusak ezen a téren. De minden párkapcsolatban két lista és két szemszög van, akkor is, ha tudjuk, hogy a legtöbb családban a nők jóval több ilyen munkát végeznek, mint a férfiak. De ez a legtöbb esetben egyáltalán nem azért van, mert az adott férfi lusta, nem akar segíteni vagy nem tudja megtenni. Hanem azért, mert még mi, nők sem mindig tudjuk körülhatárolni, hogy mi az igazi feladat az adott dologban, ezért nem is azt delegáljuk (ha megtesszük). Ezt mondja erről Palágyi Kata pszichológus: „Leginkább úgy lehetne meghatározni, hogy a család számára fontos feladatok fejben tartása, operatív döntések sorozata, amit a család működése megkövetel, és az ezekkel kapcsolatos felelősségvállalás. Ha definíció helyett élményszinten szeretnénk megközelíteni, 

a mentális terheléshez tartoznak azok a listák, amik a fejedben zsizsegnek, azok a határidős, családdal kapcsolatos feladatok, amik nyomasztanak, vagy az a rengeteg apró döntés, amit meghozol a család működésével kapcsolatban.”

Persze, ezek egy részét mindenki a bizonyos „holtidőkben” csinálja, utazás közben, amíg várja, hogy elaludjanak a gyerekek, ötletel a zuhany alatt, stb., de ennek pont az a nehézsége, hogy sosem kapcsolunk ki, hogy úgy érezzük, mindig van valami ügy, amivel foglalkoznunk kell.

Főnöknek lenni nem egy hálás szerepkör, legalábbis egy családban biztos nem

Sok szakmában „kreatívnak” hívják azt, aki kitalálja, hogy mi hogyan legyen. Ők általában elég sok pénzt is kapnak ezért, és ez a kreatívság sokszor nemcsak a kitalálást, hanem a kézben tartást is jelenti. A családok kreatívjai azok, akik a legtöbb korábban már szépen kifejtett mentális melót viszik. És sokszor a többiek nem is tudják, hogy ez mennyi apró kis feladattal jár – mondja a szakember. „Mert megfőzni az ebédet és kitalálni, az két külön dolog. Befizetni a csekket vagy elindítani egy átutalást, nem nagy ügy. De fejben tartani, hogy ne felejtsd el, mit mikor, az nagyon fárasztó tud lenni. Az ajándék esetében nem a megvétel a fárasztó, hanem a kitalálása! Miért fontos ez? Mert 

amikor férj és feleség a háztartási munkáról beszél, akkor általában a konkrét munkáról, a cselekvésről beszélnek. 

Hiszen az a fél, aki úgy érzi, hogy ő sokkal többet tesz, és ez sok neki, és szeretne átadni belőle, még maga sincs tisztában azzal, hogy gyakran nem segít neki, hogy a konkrét feladatot adja át, mert ami sok, az valójában a mentális terhelés. Rosszabb esetben a másik fél nem is érti, hogy miért érzi magát túlterhelve a párja. Mi a fene fárasztó egy utalás elindításán vagy egy ebédbefizetésen? Jobb esetben empatikus, együttműködő, és szeretne egyensúlyt teremteni, ezért hajlandó átvállalni feladatokat a párjától. Úgy tűnik, hogy a probléma megoldódik. De ilyenkor gyakran történik az, hogy 

a konkrét végrehajtása a feladatnak átkerül a másik félhez, a feladathoz tartozó felelősség viszont nem. Mert a feladatot kiadó fél gyakran úgy adja át az adott ügyet, ahogy a főnök a beosztottját delegálja egy feladatra. 

Mivel a nagy egészet ő látja át és fogja össze, ezért a másik fél feladat-végrehajtó szerepbe kerül. És mi történik ekkor? Továbbra is a család szervezője lesz az, aki fejben tartja, hogy mikor kell elvégezni a feladatot. Jó esetben csak egyszer-kétszer szól a másik félnek, hogy mikor kell elvégezni. Rosszabb esetben sokszor. Vagyis ahelyett, hogy könnyebb lenne, kevesebb lenne a teher, inkább ugyanannyinak vagy többnek érzi. Hiszen eleve a fejben tartása volt a fárasztóbb, nem a cselekvés. Most pedig nemcsak fejben tartani kell, hanem a másikat kapacitálni, irányítani is, hogy végezze el. Szóval családmenedzserünk frusztrált lesz, a megoldás új gondokat termelt. Mi történik a másik oldalon? A másik fél azt éli meg, hogy ő együttérző és segítőkész volt, átvállalta a feladatot. Cserébe azt kapja, hogy a párja piszkálja, hogy végezze el a dolgot, amit számonkérésnek, lekezelésnek élhet meg. Majd miután megcsinálta, a párja továbbra is fáradt és elégedetlen. Éppen ezért a megoldás az, hogy egy-egy feladat átadásával az egész felelősséget adjuk át, a fejben tartással együtt, nem »csak« az elvégzést – ami persze önmagában nem lebecsülendő rész, de akkor is csak egy része az egész projektnek.”

Ehhez viszont az kell, hogy pontosan rálássunk arra, hogy ki és mit csinál.

De hogyan hozzuk ezt egyáltalán szóba?

Persze egy ilyen témának már a felvetése is egy párkapcsolati aknamező, mert tapasztalatom szerint általában mindenki úgy érzi, hogy ő mindent megtesz, és ez sokszor igaz is: „Alapvetően minden problémát úgy érdemes kommunikálni, hogy a saját érzésekről beszélünk és arról, hogy mire lenne szükségünk. Itt ugye azért speciálisabb a helyzet, hogy ha nem látjuk a mentális terhelés meg a konkrét cselekvés közti különbséget, akkor még ezzel a kommunikációval is csapdába lehet sétálni. Mert a »fáradt vagyok, segíts!« a mentális terhekből adódó fáradtságnál akkor is mehet rossz felé, ha a másik tök megértő és akar segíteni. Szóval 

fontos, hogy pontosan meg tudjuk fogalmazni, hogy mitől vagyunk fáradtak. A másik meg, hogy a párunk oldalán lévő dolgokat se felejtsük el meghallgatni. Mert ahogy a saját rejtett mentális feladatainkra vakok vagyunk, amíg nem tudatosítjuk magunkban őket, a másikéira még inkább.”

Ezek a szerepkörök a legtöbb párkapcsolatban egyáltalán nem tudatosan leosztva alakultak ki, ami azért nem jó, mert sok minden nincs kimondva, és sokszor nem egy ember visz végig egy projektet, ami a korábban már említett főnök–beosztott felálláshoz vezet, ami általában konfliktusokkal jár. Ha ilyen helyzetben vagytok, ITT találjátok Palágyi Kata Facebook-csoportját, amelyben pont a veszekedés nélküli konfliktusmegoldáson van a fókusz.

Hogyan rakjunk rendet az agyunkban?

Számomra, és itt most konkrétan magamról beszélek, az a legnehezebb, hogy bár van húsz rendszeresen pörgetett listám, és igyekszem mindent felírni, mégis 

az agyamban egy brutális káosz van, ahol a munkaügyi dolgaim félelmetes keveredésben vannak a gyerekek dolgaival, és állandó rettegésben élek, hogy ebben a zsonglőrködésben egyszer valami igazán fontosat ejtek le. 

Sajnos a férjem is hasonlóan működik, így hiába visszük közösen a terheket, két káoszkapitányként sokszor ez még extra nehézséget okoz, mert szentül hisszük, hogy a másik elintézte, pedig nem. (Így hagytunk ki háromhavi iskolaiebéd-befizetést, ami január elején kifejezetten nem esett jól senkinek.)

Az úgynevezett KonMari módszernek tulajdonképpen az a lényege, hogy kiselejtezed a felesleges dolgokat, és rendet teszel a meglévő holmik között. Ez a fejben tartandó ügyeknél is tud működni (egyébként Szabó Anna Eszter írt is nemrég a mentális minimalizmusról, ITT olvashatjátok). De nekem például tök nagy segítség volt, hogy egy ilyen rendrakás alkalmával leiratkoztam egy csomó hírlevélről, hiába voltak benne hasznos ötletek például ajándékokhoz, nagyon sok időt elvett, hogy állandóan megjelentek. És csináltam egypár állandó listát, iskolai és óvodai ügyek, lakhatással kapcsolatos intézendők stb. Amit lehetett, azt automatikusra állítottam (utalások, levonások). De bevallom őszintén, ahogy a legtöbb családban, nálunk és a férjem viszi alapesetben a pénzügyeket, én csak a teljes mértékben saját ügyeimet intézem. És ugyan 

az úgynevezett egzisztenciális szorongás, ami szerintem nagyon sok család életének a része, különösen most, a hónap vége felé (nálunk is előfordul ilyesmi, szóval ezt nem úgy mondom, mint akitől ez távol áll), nem egy konkrét teendő, de nagyon sok energiát és időt elvesz. 

Különösen akkor, ha van olyasfajta praktikus oldala, hogy sakkozni kell a számlákkal és az egyéb fizetendőkkel. Ezeket ugyanúgy bele kell venni az agykapacitást igénylő feladatok közé, persze a pénzügyi tervezés sokkal jobban hangzó elnevezés, mint a konstans egzisztenciális szorongás. Mert szerintem ez a mentális konmarizás úgy kezdődik, hogy valamilyen számunkra kényelmes módon összegyűjtjük a feladatokat. Lehet, hogy a listaírás nem minden családban működőképes, de nekem például bevált. És az is kiderült belőle, hogy csomó feladat van, amit mindketten a saját listánkon érzünk. Például ezért nagyon fontos tisztázni ezeket, mert van, amit tényleg jobb közösen, de sokszor inkább zavaró, ha két felelőse van egy problémának (lásd be nem fizetett menza). 

Ti mennyire vagytok tudatosak a mentális munkaszervezésben?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PhotoAlto / Frederic Cirou