Volt egyszer egy influenszer, akiről nemrég meséltem (és aki azóta már – ahogy azt be is jelentette – törölt magáról minden megjelenést, és eltűnt a közösségi oldalakról), ő írt egy könyvet Mental Minimalism (Mentális minimalizmus) címmel. (Sajnos már nem sokáig kapható, mert az Instája törlése mellett az e-bookjait is le fogja szedni), meg is vettem, el is olvastam, és amit tudtam, beépítettem a saját életembe. Ez a könyv valamit átkapcsolt a fejemben, ami katalizálta a változást.

Calina Leonhardt mindjárt a könyve elején elmesélte, mennyire megnyomorította, ahogyan a húszas évei elején élt. A mindennapjai a munkáról szóltak, stresszes és folyton fáradt volt, és alapvetően boldogtalan. Aztán leesett neki a tantusz, hogy ő bizony nem ilyen életet szeretne. És onnantól kezdve

minden lépését annak rendelte alá, hogy azok az új életcélját szolgálják. Nem rögtön, de szép fokozatosan eljutott az áhított életig, amire vágyott. Csak a zajt kellett megszüntetnie.

Persze, én is hümmögtem… könnyű neki ott, Dániában! Próbálja csak meg elmagyarázni ezt a mélyszegénységben élőknek, vagy azoknak, akik olyan kaliberű nehézségekkel küszködnek nap mint nap, amik túlmutatnak a mentális kiégésen. 

Úgyhogy először is tegyük rendbe a mentális minimalizmus fogalmát, és hogy mi köze van ahhoz, hogy jobb, egészségesebb életet élhessünk. 

Mindegy, minek nevezzük, de tartsunk rendet a fejünkben

A materiális minimalizmussal ellentétben itt nem arról van szó, hogy mit birtoklunk, inkább arról, hogy mire áldozzuk az időnket és az energiánkat.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A túlzott agyalás, a fókuszunk elvesztése eltéríthet az elveinktől, attól, amit helyesnek, vagy jónak érzünk. 

Persze, nem muszáj ennek nevet adni, hiszen a meditáció, a buddhizmus is hasonlóan szorgalmazza, hogy tegyünk rendet a fejünkben, és szelektáljunk, hogy ne uralkodjon el ott a káosz.

 

A mindennapokban nekem még nem sikerült beépíteni ezt a fajta tudatosságot, de ha érzem, hogy megint szaporábban ver a szívem, vagy hogy egy tégla nehezedik a mellkasomra, hogy nem szívesen kelek fel reggelente, akkor már tudom, mit kell tennem.

Ahogy Mark Manson The Subtle Art of Not Giving a Fuck (A »lesz*rom« rafinált művészete) című könyvéből is megtudtam, ez az egész nem a tökéletesség hajszolásáról szól, hanem arról, hogy az élet önmagában, nagy célok és tettek végrehajtása nélkül is lehet boldog és értékes – és teljesen rendben van így. Nem szükséges, hogy megváltsuk a világot, hogy maradandót alkossunk, csak egy dolgunk van: hogy éljünk azzal a lehetőséggel, ami a mi egy darab kis életünk.

Mindent, ami megakadályoz abban, hogy elégedettek és nyugodtak legyünk, ki kell iktatni, mert arra nincs szükségünk.

Ezzel tudnék vitatkozni, hiszen erősen leegyszerűsítő (és privilegizált helyzetből jövő) állítások ezek, de most inkább kiragadnám a gondolatmenetből azt, ami valóban hasznosítható. 

Mi a cél?

Már az egyetemen is azt sulykolták belénk, hogy mindegy, milyen ötletet szeretnénk megvalósítani, kudarcra van ítélve, ha nem tudjuk röviden összefoglalni, hogy mi a célunk vele. 

Ha ezt meghatároztuk, jöhet a leltározás. Esetünkben a leltár csupa kérdésből áll, amikből most felsorolok párat:

  • Hogy néznének ki a mindennapjaid egy ideális életben? 
  • Mely emberek és kapcsolatok a legfontosabbak számodra? 
  • Milyen események, programok, kapcsolatok tesznek boldoggá? 
  • És mik tesznek büszkévé? Mitől szorongsz? Mi szomorít el? Miért?
  • Mely kapcsolataidra kell mindennél jobban vigyáznod? 
  • Mely álmaidat szeretnéd valóra váltani? 
  • Mi a legnagyobb félelmed? 
  • Mire van SZÜKSÉGED és mit SZERETNÉL az életben?
  • Milyen életre szeretnél visszatekinteni idős korodban? 
  • Milyennek látod magad? Milyennek szeretnéd látni magad? 
  • Milyen partner, leány-/fiúgyermek, anya, barát, ember szeretnél lenni? Mi a legfontosabb „szerep” számodra ezek közül? 

Ha válaszoltál a kérdésekre, további kérdések jönnek:

  • A válaszaid mennyire passzolnak ahhoz, amilyen lenni szeretnél, amilyennek az életedet szeretnéd látni? 
  • Hogy érzed magad, amikor reggel fölkelsz?
  • Milyen a hangulatod a nap folyamán?
  • Hogy áll az egészséged? Vannak-e fájdalmaid? Mennyi energiád van?
  • Motivált és koncentrált vagy? Vagy az ellenkezője?
  • Unatkozol? Túlterhelt vagy? Boldogtalan vagy?
  • Mi, vagy ki katalizálja ezeket a negatív érzéseket?
  • Vannak-e olyan pontjai az életednek, amik különös kihívást jelentenek? (Például emocionális, egészségi, egzisztenciális problémák stb.) Mik azok, és tudod-e az okukat? 
  • Mióta érzed így magad? 
  • Tudsz-e tenni ellene valamit, bármit, vagy rajtad kívülálló okok miatt tartasz itt? 
  • Ahogyan most éled az életed, az elősegíti-e azt, amit valóban szeretnél? 
  • Hogy néz ki egy tipikus napod reggeltől estig? (Mit csinálsz, ha buszra, bringára szállsz, autóba ülsz? Hogyan dolgozol? Mit csinálsz a telefonodon? Hogyan vagy jelen otthon? Miről beszélgetsz a szeretteiddel?)
  • Hogy néz ki egy tipikus hétvégéd?
  • Mi ad energiát? Mi szívja le az energiád?
  • Kikkel töltöd a legtöbb időt?
  • Mitől szorongsz, mi zaklat fel, mi frusztrál? Mi idegesít fel?
  • Mennyi időt szánsz saját magadra? Mennyit tudsz magadban lenni? És a szüleiddel? A gyerekeiddel? A pároddal? A barátaiddal? A kollégáiddal?
  • Mennyi időt töltesz a hobbiddal? És munkával? A közösségi oldalakon? Vásárlással? A tévé előtt? Olvasással? Mozgással? Takarítással? 

A sok kérdés és válasz után tegyük meg az első lépéseket

Ha minden kérdésre őszintén válaszolunk – ahogy én is tettem tavaly tavasszal –, akkor kikristályosodhat, hogy mi az, amin tudunk változtatni.

Nem szorongani, nem stresszelni kell tovább, hanem lépni.

Annyit agyalunk egy csomó mindenen, amin nem tudunk változtatni, de ha a magunk részéről megtesszük, amit csak lehet, onnantól kezdve minden mást be lehet dobozolni.

Ez nem azt jelenti, hogy önző módon, kizárólag a saját boldogságunkkal foglalkozzunk és meneküljünk el a felelős felnőtt élettől, hanem pont ellenkezőleg. Inkább az a lényeg, hogy az értékrendünknek és az életcéljainknak megfelelően éljünk, önazonosan, így tudjuk a saját képességeinkből kihozni a maximumot, ezáltal akár hasznosabb, de legalábbis boldogabb részévé válni a társadalomnak.

Ha megválogatjuk, hogy mit (nem) eszünk, mit (nem) vásárolunk, akkor a gondolatainkkal is legyünk ilyen körültekintők. Hiszen a gondolatoknak tényleg teremtő erejük van.

Ne hagyjuk magunkat eltéríteni!

Mondok egy nagyon egyszerű példát.

Ha az életcéljaink, a vágyaink között nem szerepel a makulátlanul rendes otthon, akkor teljesen fölösleges konfliktusokba keveredni a gyerekekkel vagy a párunkkal azon, hogy beágyaznak-e, vagy összehajtva teszik-e be a ruhájukat a szekrénybe.

A fókuszunkat inkább a főbb céljaink és az értékrendünk határozza meg, ne a pillanatnyi hangulatunk. 

Az én hangulatomat a mentálisan kizsigerelő munkám határozta meg, így azon kellett záros határidőn belül változtatnom, nem kapaszkodva a szorongásba, az ismeretlentől való félelembe, úgyhogy felmondtam. Csodálatos érzés volt. És valahogy az a súly, ami lekerült a mellkasomról, olyan energiákat szabadított fel, hogy az már látványosan hatott a mindennapjainkra is, pláne, amikor hivatalosan is csatlakozhattam a WMN csapatához. 

Ennél kevésbé fajsúlyos dolgokban is gyakorlom a tanultakat. Már tudom, hogy rossz hatással van rám (ránk), ha napi szinten többször is elolvasom a híreket. 

Ha nagyon rám törne a szorongás, detoxot tartok – napokig, akár hetekig nem vagy alig nézek fel a hírportálokra, a Facebookon is majdnem mindenkit lenémítottam, a családtagjaimat beleértve. Semmit sem látok, csak munkával kapcsolatos dolgokat, így oda is csak akkor látogatok fel, ha valamit konkrétan akarok, de már nincs mit görgetni. Gyakorlom az elengedést is. Ha valami fojtogat, azt próbálom kiírni magamból, vagy elmegyek sétálni a gyerekekkel, sütök valamit, esetleg kitakarítok, de a mentális terheket cselekvésbe helyezem át. 

Hagyjuk az elménket fellélegezni!

Még így is nagyon messze vagyok a valódi mentális minimalizmustól, de semmit sem muszáj tökéletesen csinálni, pont ez a lényeg. 

Ha belegondolunk, hogy egy középkorban élő emberhez képest hány információ terheli az agyunkat egyetlen nap alatt, szerintem egyértelmű, hogy a fejünknek sem árt némi nagytakarítás

Ha tudjuk, mi a célunk, mire vágyunk, akkor azt is könnyebben felismerjük majd, mi segíti azt, és mi nem. Ami pedig akadályozza, attól igyekezzünk minél előbb megszabadulni, legyen az bármilyen kis dolog. 

Ezt az egy életet kár vágyakozásra és várakozásra pazarolni. Főleg, amikor világjárvány és klímakatasztrófa lebeg a fejünk fölött. Akkor különösen fontos, hogy ne hulljunk darabokra. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61