„Egyszerre éreztem dühöt és lelkiismeret-furdalást azért, hogy a baba is átéli a negatív érzéseimet” – Nem rossz anya az, aki nem örül rögtön a terhességnek

–

Megváltoztattam az anyukák nevét, akik a kezdeti nehézségeikről meséltek. Nem azért, mert ez szégyellni való dolog lenne, hanem azért, mert még mindig olyan tabu, ami sokakban ébreszt fájdalmas érzéseket (talán nehéz személyes élmények miatt), és semmiképpen nem szeretném, ha ez rajtuk csattanna.

Düh és lelkiismeret-furdalás

Dóri három fiú anyukája, a harmadik baba akkor érkezett, amikor a bátyjai már éppen óvodások lettek, Dóri épphogy visszament dolgozni, és évek után nem volt terhes és nem szoptatott senkit. Amikor kiderült, hogy újra terhes, az abortusz is megfordult a fejében: „Amikor pozitív lett a terhességi teszt, úgy éreztem, hogy erre most nem állok készen, én ezt nem tudom megcsinálni. Volt szó róla, hogy talán a távoli jövőben lesz még egy gyerekünk, de nem akkor. Én el akartam vetetni ezt a babát. A pozitív teszttel a kezemben, a fürdőben elkezdtem olvasni, hogy mi a menete. És gyakorlatilag 

ahogy elolvastam, rájöttem, hogy én ezt nem fogom megcsinálni. Hogy nem tudnék elvetetni egy gyereket. 

Ha egyszer negyedik becsúszna, akkor sem tudnám megtenni. Ezt előtte nem tudtam.”

De az, hogy nem tudta megtenni, nem jelentette automatikusan azt, hogy onnantól örömmel várta a harmadik babát, mert nagyon sok változást hozott az életükbe: amellett, hogy éppen visszakapta a testét, valamennyit a szabadidejéből, és a szeretett munkáját, még az imádott otthonuk is kicsivé vált három gyerekkel. Ezért költözniük kellett. Ráadásul ez a terhesség sok rosszulléttel járt. 

„A családban is nagyon későn mondtuk el szinte mindenkinek, ha pedig egy ismerősnek elmeséltem, hogy újra terhes vagyok, azonnal sírva fakadtam. És amikor rájöttem, hogy én ezt tényleg nem tudom elfogadni, dühös vagyok a költözés miatt is…

dühöt éreztem, de közben meg lelkiismeret-furdalást, mert nem akartam, hogy a babának bármilyen negatív élménye legyen a bennem kavargó rossz érzések miatt. 

És ezt kiírtam egy zárt Facebook-csoportban is, ahol egy másik anyuka felháborodott, hogy hogyan érezhetek dühöt a gyerekem iránt. És akkor rájöttem, hogy erről beszélni kell. Közben elkezdtem szakemberhez járni, mert szerettem volna kezdeni valamit a rossz érzéseimmel, nem úgy tenni, mintha nem lennének. Voltam pszichológusnál és ThetaHealingen (ez egy meditációs módszer, amivel a tudatalattiban igyekeznek változást elérni – a szerk.), és ezek segítettek. Annak is nagyon örültem, hogy harmadszor is fiunk lesz. De az igazi változást az hozta meg, hogy közben jött a Covid, és ennek nyomán rá tudtam beszélni a családomat az otthon szülésre. Ezzel együtt a hetedik hónapra érkeztem meg abba az állapotba, hogy már tényleg teljesen örömmel tudjam várni a harmadik fiam. Aki azóta megérkezett, és mosolygós baba, aki kötődik hozzám. Néha-néha eszembe jut, hogyha most két gyerekem lenne, akkor mennyivel könnyebb lenne, mert éppen elvannak ketten a szobájukban, és én a harmadikkal vagyok, de ez nagyon ritka, és akkor mindig rájövök, hogy a családunk hosszú távú dinamikájában nagyon jól jött ez a gyerek.”

Dóri harmadik kisfia néhány héttel azután született, hogy beköltöztek az új otthonukba. 

Senki nem akarja, hogy a gyereke egy kétfős családban nőjön fel

Fanni elég fiatalon, egy szakítás után tudta meg, hogy babát vár. „Felmerült bennem, hogy elvetetem, és a volt párom is ezt szerette volna, de végül nem tudtam megtenni. Amikor meghoztam a döntést, annyi mindent kellett csinálni, hogy csak azzal foglalkoztam. Közben kiderült, hogy minden tekintetben kétfős család leszünk, a biológiai apa semmiben nem szeretne részt venni. De nagyon sokan álltak mellénk, és állnak mellettünk azóta is, úgyhogy a nehéz kezdet ellenére szépen lassan a helyükre kerültek a dolgok. Persze először nehéz volt mindenkinek elmondani, hogy babát várok, a reakciók is vegyesek voltak. Volt olyan közeli családtag, akinek sms-ben írtam meg, mert egyszerűen nem volt bátorságom élőben elmondani. Az első vizsgálat sem volt jó élmény, mert hiába mentem magánintézménybe, nem tudom, hogy a korom miatt, vagy azért, mert egyedül voltam, egyáltalán nem vettek komolyan. Nyilván senki nem így képzeli a terhessége első időszakát. Ennek ellenére 

azért sosem éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy az első pillanatokban nem voltak pozitív érzéseim. Azért viszont igen, hogy a gyerekem egy kétfős családba érkezett, és én tudtam, hogy így lesz. 

Senki nem akarja ezt a gyerekének, mert ez igenis egy nehéz helyzet, amivel nap mint nap szembesülünk mindketten.”

Fanni kisfia lassan iskolás lesz, és az ő kis kétfős egységük sok közös élményen és persze jó néhány nehézségen is túl van. 

„Ami a két naggyal könnyű, az a kicsivel szívás, ami a kicsivel könnyű, az a nagyok miatt szívás”

Anna két, a testvérséget amúgy is nehezen megszokó lánya mellé védekezés mellett érkezett meg a harmadik (aki szintén kislány lett). Ők az első pillanatokban még az örökbeadást is számításba vették.

„A mi harmadik gyerekünk úgy jött, hogy egyáltalán nem volt esélye, tehát teljes védelmi bástyák mellett. Épphogy visszaállt a ciklusom, így eleinte nem is volt gyanús, hogy késik. De olyan furcsán éreztem magam, úgyhogy végül mégis vettem egy tesztet, mondván, hogy erre is el lehet szórni a pénzt. A két nagyobb gyerekünk épp a nagyszülőknél volt, amikor megcsináltuk, és ott álltunk fölötte teljes sokkban, hogy most mi lesz. A férjem egyáltalán nem akart harmadik gyereket, én maximum később. És 

abortuszellenes sem vagyok, csak közben azt gondoltam akkor rögtön, hogy ahol szerető család van, és anyagilag szűkösen, de belefér, ott ez valahogy nem opció, akkor sem, ha nekünk egyébként nem volt kedvünk több gyerekhez. 

Én mondtam, hogy nálam az elvetetés nem opció, a férjem meg, hogy nála meg az örökbeadás, és akkor kizártunk minden más lehetőséget. Lelkiismeret-furdalásom nem volt, de nagyon aggódtam a nagyobb gyerekeim miatt: az elsőszülöttet nagyon megviselte, hogy testvére született, a kisebb meg nagyon anyás volt… nekem éppen tök jól beindult a vállalkozásom, szóval volt azért mit elgyászolni. Aznap egész este szinte nem szóltunk egymáshoz. Az elején sokat sírtam, meg sokat röhögtem a helyzet abszurditásán. Közben véletlenül elkaptam egy beszélgetést a gyerekeim között, akik még nem tudták, hogy terhes vagyok: a nagyobb nekiállt kiabálni a kisebbnek, hogy »de nem érted, hogy nem lesz testvérünk, én is hiába mondom anyáéknak, és hiába akarok, nem lesz«. Szóval ők nagyon örültek, amikor elmondtuk nekik. Ez is segített, de azért eléggé ki voltam bukva. De közben úgy voltam vele, hogy nekem ebben semmi felelősségem nincs, ez a gyerek tudta, hogy mit vállal, ő akart jönni hozzánk, ő vállalkozott arra, hogy ebbe jön bele. A terhesség végére nálam teljesen bekapcsoltak az anyai ösztönök, de a férjemnél például ez lassabban indult be; logikus, hiszen nem az ő testében fejlődött. A két nagyobb végül sokkal jobb testvér lett ettől a helyzettől, és nagyon jó fej nagytesók, akik nagyon sok mindenben segítenek, pedig sokkal kevesebb kapacitásom volt ezt tudatosan építeni. De azért brutál nehéz. Most az van, hogy ami a két naggyal könnyű, az a kicsivel szívás, ami a kicsivel könnyű, az a nagyok miatt szívás. A nagycsalád kurva melós, de hát olyan cukik, hogy nem lehet nem imádni őket.” 

Vagyis az úgynevezett családi dinamika itt is jól alakul.  

Mindhárom anyuka azért vállalta a beszélgetést, mert megélték, hogy egy ilyen helyzetben mennyit számít a támogató közeg – nekik ez megvolt, ami nagy szerencse, de ha nincs, akkor egy sorstárs története is erőt adhat.

Minden terhesség egy gyászfolyamat is

Nem szeretnék nagyon patetikus lenni, de az élet kezdete és vége az a két dolog, amit a legkevésbé tudunk befolyásolni. Gyereket vállalni lehet egy döntés, de hogy amúgy egy baba ehhez képest mikor és hogyan érkezik, tőlünk teljesen független dolog. Köhler Kata pszichológus is megerősíti ezt: „Ez egy olyan területe az életnek, amit nem tudunk szabályozni, ráadásul gyakran jár veszteségélményekkel, nehéz helyzetekkel, mint egy vetélés vagy egy hosszú ideig tartó várakozás, a fogantatás elmaradása. Ezekhez a környezetnek mégis könnyebb kapcsolódnia, mint egy olyan ambivalens helyzethez, hogy úgy érkezik egy baba, hogy nem biztos, hogy akarták, akarják őt. Az erről az élményről való gondolkozást, az élmény megosztásának lehetőségét még nagyobb tabu övezi, mint például a vetélését – pedig arról sem beszélünk, sokszor még szűk családon belül sem, amíg valaki ki nem meri mondani, és akkor meglepődünk, hogy mennyi család közös élménye ez. De amikor a nehéz helyzet másik oldala kerül szóba, egy váratlanul érkező baba esetén, és akár felmerül az abortusz gondolata, akkor a legtöbb emberben az élet igenlésének értéke mindent felülír. Nehéz valamit megosztani, ha tudjuk, szembesíthetnek minket azokkal a szempontokkal, amelyeket mi is értéknek tekintünk, de amelyekkel adott helyzetben éppen küzdelmet vívunk magunkban.

Ilyenkor azonban felmerül a kérdés, hogy a már megszületett gyerekek igényét, akár a szülők igényét hogyan vehetjük számításba. 

Vannak olyan helyzetek, amikor az egyik gyerek iránti szülői felelősség kiolthatja a másik, még meg nem született gyerek irántit. Amikor bármennyire vágynánk egy babára, az élethelyzet, a kapcsolat biztonsága, vagy bármilyen egyéni helyzet nem teszi lehetővé ennek a vágynak a kiteljesedését. Amikor azért nem vágyunk gyermekre, mert nem így képzeltük az életünket, vagy akár egyáltalán nem is szeretnénk gyereket. Sok olyan helyzet is van, mint a fentiek, amikor egyszerűen a saját igényeinket, a család igényét végül háttérbe szorítjuk. A saját életünk szabályozásáról való lemondáshoz hosszú út vezethet. Közben természetes, hogy

lehet dühösnek vagy szomorúnak lenni, hiszen minden gyerekvállalás együtt jár egy gyászfolyamattal, csak erről nem szoktunk beszélni.

Mert minden ilyen változásnál el kell gyászolnunk az addigi életünket, amiből vannak dolgok, amiket már sosem kapunk vissza. De sok olyan dolog is van, amelyek idővel, akár picit más formában, de mégis visszailleszthetők az életünkbe. Ezeket azonban a várandósság alatt vagy a kisbabás lét időtlenségében még nem látjuk előre. De összefoglalva, talán az a fontos, hogy még akkor is el kell gyászolnunk a korábbi, gyerektelen, egygyerekes, kétgyerekes életünket, ha egy várt baba érkezik egy elvileg ideális pillanatban.”

Milyen kár, hogy a számtalan védőnői vagy akár opcionális szülésfelkészítő alkalmon, a rendszeresen pufogtatott „most aludjatok” közhelyeken túl erről valahogy nem esik szó! Annyival tisztább lenne, ha ki lehetne mondani dolgokat. Szerintem nagyon sok fájdalmas felismeréstől kímélnénk meg magunkat és egymást, ha erről lehetne beszélni.

Tegyük le ezt a terhet – a negatív érzések természetesek

Minden történetben felmerült a lelkiismeret-furdalás, akár a meglévő gyerekek, akár az először nem örömmel fogadott vagy éppen nem „tökéletes” családba várt babával kapcsolatban. Köhler Kata azt mondja, sokszor maga a bűntudat több gondot okoz, mint az, ami miatt érezzük: „Nagyon sok ismeretünk van arról, hogy valójában mi is történik a magzati időszakban. És minél több ismeretünk van, annál nagyobb a felelősségünk. Ez sok esetben nagyon nagy teher. Korábban már beszéltünk róla, hogy nagyon sok olyan dolog van a terhesség során, amit nem tudunk kontrollálni, ami kiszámíthatatlan. És közben nagyon sok esetben, akár várva várt babáknál is vannak azok az érzéseink, amik ambivalensek, nehezek, és akár nagyon szorongatók. És akkor azt gondoljuk, hogy ezek hathatnak a babára, ami valóban megtörténhet, de közben meg ez az élet rendje, ez természetes folyamat. És amikor egyfolytában azt halljuk, hogy vigyázzunk magunkra, és hogy csupa jó dolgot együnk és tegyünk és gondoljunk, mert rajtunk múlik a baba egészsége, akkor magunkra veszünk egy aránytalanul óriási felelősséget és ehhez párosuló bűntudatot. Mert várandósság közben sem csak a jó érzések jönnek, és

a nem jó érzésekkel is meg lehet barátkozni, el lehet őket fogadni vagy dolgozni rajtuk, de az semmiképpen nem jó, ha úgy teszünk, mintha nem lennének rossz érzéseink, el akarjuk hallgattatni őket, vagy bűntudatunk van miatta

– bármi miatt is, hiszen egy terhesség alatt számtalan, akár az állapottól független élmény is érhet bennünket. Nagyon sok összetevője van annak, hogy mikor ideális egy baba érkezése, a szülők egyéni élethelyzetében, a párkapcsolatukban és ezeknek a dinamikájában. Bármilyen eltérés, várt vagy eleinte nem várt terhesség, annak a hatása, a terhesség során érkező érzések hatnak a babára, de nem kizárólagosan csak ezek lesznek a meghatározók.

Nincs egy ok, ami eldönti, hogy egy születendő baba később boldog ember lesz, ezer különböző ok van, és megtörténhet az is, hogy ugyanaz az ok valakinél semmi káros hatást nem okoz, másnál meg akár komoly traumát.

De mindig van korrekciós lehetőség, így nem szabad egyetlen dolog, mint például ebben az esetben a terhesség váratlansága, miatti érzéseknek ekkora jelentőséget tulajdonítani. Mindennek lehet hatása a babára, aminek van hatása ránk, de nem egyedüli hatása. És pont azért kell kimondani ezt, hogy tudjunk dolgozni azon, ami nehéz, aminek esetleg negatív hatása lehetne, vagy amitől félünk, hogy az lesz. Az elképzelhetetlen, hogy valakit nem érnek nehéz, negatív, ambivalens hatások.”

Kata még hozzáteszi, hogy akár a terhesség alatt, akár a későbbiek folyamán akkor forduljunk szakemberhez, ha azt érezzük, hogy a negatív gondolatok már a mindennapi életünket is befolyásolják, a megszokott életformánkat akadályozzák, amikor ezek miatt nem tudunk kapcsolódni emberekhez, vagy azért, mert azt feltételezzük, hogy nem értik meg, vagy azért, mert nem is merjük megosztani. Főleg egy hormonálisan is érzékeny időszakban nagyon nehéz elmagányosodva megküzdeni azokkal az érzésekkel, amiket esetleg valakik szerint nem is lenne szabad éreznünk. Mert mindent szabad érezni, tényleg mindent, csak némelyik érzéssel kezdeni kell valamit, legalább őszintén kimondani őket. A fenti történetek azért is jutottak el valami hepiendszerűségbe, mert ezt megtették az anyukák.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rawpixel