Az űrrepülőgép fel fog robbanni: egy mérnök előre megmondta – 36 éve történt a Challenger-katasztrófa

–

A három évvel korábban megépített Challenger űrrepülőgép tizedik küldetésére készültek a floridai Kennedy Űrközpontban 1986 arrafelé szokatlanul hideg januárjában. A jubileumi misszió fő céljai közé tartozott két műhold pályára állítása, a Halley-üstökös megfigyelése, és tudományos kísérletek elvégzése.

A rakéta, űrhajó és repülő tulajdonságait egyaránt magában hordozó, újrafelhasználható járműhöz több elsőség is fűződött: először vitt amerikai női, afroamerikai és kanadai űrhajóst a világűrbe. A tragikus végű repülés kapcsán is arra készültek a küldetés vezetői, hogy újra történelmet írjanak: először küldtek civil űrhajóst a kozmoszba. A „Tanár az űrben” program keretében Christa McAuliffe is a személyzet tagjai közé került – a New Hampshire-i pedagógus tízezer jelentkező közül bizonyult a legalkalmasabbnak arra, hogy élő tévéadásban mutassa be az űrrepülőgépet, valamint a misszió alatt végzett munkát. 

A Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal, a NASA célja az volt McAuliffe részvételével, hogy népszerűsítse a tudományokat a diákok körében.

A mérnökök mindent megpróbáltak

Az indulás előtt több, baljósnak értelmezhető előjel mutatkozott. A startot több alkalommal is el kellett halasztani: egy másik űrrepülőgép, a Columbia útjának csúszásai miatt január 22-én, 23-án, majd 24-én is elnapolták a Challenger kilövését. Öt mérnök, akik a gyorsítórakéták összeépítéséért felelős Morton Thiokol vállalat alkalmazottai voltak, még a start véglegesnek gondolt időpontjának (január 28.) kijelölése után is egy újbóli elhalasztás mellett kardoskodtak. Úgy gondolták, hogy mivel az előrejelzések alapján éjszakára extrém hideg várható, az űrrepülőgép egyes gumitömítései merevvé válnak, így az égő üzemanyag nem tud majd kiszivárogni a rakétahajtómű csatlakozóiból.

A mérnökök tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy igencsak valós az esélye egy szörnyű katasztrófa bekövetkeztének. Egyikük, Roger Boisjoly, a következőt nyilatkozta egy 1986-os interjúban:

„Mindannyian tudtuk, hogy ha a tömítések meghibásodnak, az űrsikló felrobban.”

Január 27-én a NASA és a már említett Morton Thiokol vállalat képviselői a helyzet elemzése végett telekonferencián beszéltek egymással. Utóbbiak egyértelműen az indulás újbóli elhalasztása mellett döntöttek volna, a gumitömítés esetleges meghibásodása mellett egyéb fajsúlyos érveket, például egy fontos alkatrész biztonsági tartalékának hiányát is megemlítve. 

 

A mérnökök elmondása szerint nem volt sok foganatja a figyelmeztetésnek, véleményük szerint a NASA képviselői türelmetlenül és arrogánsan léptek fel velük szemben. Még egy fontos elöljáró, Lawrence Mulloy, a Marschall Űrközpont akkori vezetője sem mérte fel a helyzet súlyosságát, mivel a következőképp reagált az aggodalmakra: „Istenem, Thiokol… mégis, mikor akarjátok, hogy elstartoljunk? Jövő áprilisban?”

„Mindenki meg fog halni” 

Nem sokkal később egy másik konferenciabeszélgetésre is sor került a Thiokol és a NASA között, ezen a mérnökök már nem vettek részt. Akkor a két fél úgy döntött – állítólag a NASA és egyes politikai szereplők nyomása miatt –, hogy 28-án mindenképpen meg kell történnie a kilövésnek.

A katasztrófa napjának reggelén egy másik mérnök, Bob Ebeling, a lányával a Thiokol egyik komplexumába tartott. Annak tudatában, hogy a Challenger indulása immár visszavonhatatlanul megtörténik, úrrá lett rajta a teljes kétségbeesés. Őrjöngve csapkodta az autója műszerfalát, és a visszaemlékezések szerint a következőket mondta:

„A Challenger fel fog robbanni. Mindenki meg fog halni.”

Időközben a Kennedy Űrközpontban már a kilövéshez készülődtek. Ahogy sejthető volt, 7 óra 32 perckor, a tervezett időpontban, az indítóállványt az éjszakai fagy miatt összefüggő jég borította, ráadásul az egyik fedélzeti tűzérzékelő hibájára is fény derült, így a rajtot néhány órára ismét elhalasztották. Ez idő alatt a jégképződést csak részben sikerült ugyan megszüntetni, az űrrepülőgép 11 óra 38 perckor mégis elindulhatott végzetes útjára.

A helyszínen ezrek, a tévéképernyők előtt pedig milliók követték figyelemmel az eseményeket. A legnagyobb érdeklődés valószínűleg a gimnáziumi tanárnő, Christa McAuliffe részvételét kísérte: barátai, rokonai (köztük két gyermeke is) az űrközpontból követték figyelemmel a tragikusan rövid küldetést.

„Az anyját, hogy megy!”

Amikor Michael J. Smith másodpilóta az indítóállvány elhagyásakor egy „Gyerünk, kisanyám!” felkiáltással „biztatta” az űrrepülőgépet, valószínűleg nem gondolt arra, hogy a katasztrófa közvetlen előjelei már korábban is megmutatkoztak. Az emelkedés megkezdése után egy másodperc sem kellett hozzá, hogy a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta alsó illesztésénél erőteljes szürke-fekete füst jelenjen meg, amit további két másodpercen belül nyolc, egyre feketébb füstpamacs követett. A füst színéből, sűrűségéből és keletkezési helyéből valószínűsíthető, hogy a forró kiáramló gázok átégették a gyorsítórakéta alsó és alsó-középső szegmensei közötti szigetelőgyűrűt. 

 

A személyzet tagjai azonban mindebből semmit sem vettek észre. Amikor a kilövéstől számított egy perc múlva a Challenger már másfélszeres hangsebességgel repesztett, Smith másodpilóta újra örömittasan kiáltott fel: „Az anyját, hogy megy!”

Ezekben az eksztatikus pillanatokban valószínűleg nem sejtette sem ő, sem a személyzet többi tagja, hogy másodpercek múlva tragédiába torkollik a küldetés. Ugyanis ekkor már, ahogy a feljavított filmfelvételeken látszik, egyre növekvő lángcsóva csapott ki az űrrepülőgépből.

A földi személyzet is abban a tudatban volt, hogy minden a legnagyobb rendben van. A főhajtóművek száz százalékon működtek, erről a legénységgel rádiókapcsolatban lévő, úgynevezett Capsule Communicator is értesítette Francis „Dick” Scobee parancsnokot: „Challenger, maximális teljesítmény.” „Vettem, maximális teljesítmény” – nyugtázta örömmel Scobee.

Kilenc másodperccel később Smith másodpilóta már érzékelhette a nyomáscsökkenést a külső üzemanyagtartályban, amire reagálni is próbált: „Hú, ööö…” – ennyit tudott mondani. Mondanivalóját már nem folytathatta, mert egy tizedmásodperccel később az űrrepülőgép darabokra hullott, és megszakadt az összeköttetés a földi irányítóközponttal.

A robbanást még túlélhették az űrhajósok

A később elvégzett vizsgálatok szerint a robbanás után még egyben maradt az űrhajósok kabinja, emiatt életük valószínűleg akkor ért véget, amikor a roncsok az Atlanti-óceánba csapódtak. Viszont a nyomáscsökkenés miatt akkorra már eszméletlen állapotban lehettek. A hat asztronauta és Christa McAuliffe, a „Tanár az űrben” program kiválasztottjának halála után tizennégy gyerek lett félárva.

A szörnyű baleset az egész világot megrázta. A sokkoló másodpercek emléke kitörölhetetlenül beleégett mindazok emlékezetébe, akik az űrközpontban, vagy a televízió képernyője előtt voltak szemtanúi az eseményeknek.

Az egyik említett mérnök, Bob Ebeling, azok között volt, akiket a leginkább megviselt a tragédia. A 2016-ban bekövetkezett haláláig, vagyis élete harmadában emésztette a bűntudat az űrrepülőgép felrobbanása miatt. Úgy gondolta, hogy személyében „Isten egy vesztest választott” a feladatra, mert képtelen volt megakadályozni a történteket. A szerettei mellett még rengetegen vigasztalták, és igyekeztek megszabadítani a lelkiismeret-furdalástól – ennek is köszönhette azt, hogy halála előtt végre megnyugodott háborgó lelke.

Az, hogy Ebelinggel ellentétben, kik a katasztrófa valódi felelősei, a mai napig is vita tárgya.

Nádudvari Péter

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Getty Images / MPI