„Az ágyneműje reggelenként nedves a könnyeitől”, írták Toma Andrásról az elmegyógyintézetben

–

Az elfelejtett katona 1925. december 5-én született Újfehértón, és a Nyíregyháza melletti Sulyánbokorban nőtt fel. Kovácsnak tanult, a falubeliek elmondása szerint példás szorgalommal végezte a munkáját, mestere kedvenc inasa volt. Egykori szerelme, Morovszki Erzsébet így emlékezett vissza rá Vujity Tvrtko A II. világháború utolsó hadifoglyának hiteles története című riportfilmjében: „Hát az biztos, hogy Szabolcsban még egy olyan szép fiatalember, mint Bandi, nem volt. Nemcsak én gondoltam így, hanem mások is. Nagyon stramm fiú volt.”

Erzsi és Bandi – ahogy Sulyánbokorban hívták őket – sülve-főve együtt voltak, már az eljegyzést tervezték, de közbeszólt a háború. 1944 októberének egyik napján éppen beszélgettek, amikor „Bandit hirtelen felrakták egy teherautóra”, majd besorozták az I. magyar hadseregbe. 

Az otthonától és szerelmétől elszakított fiatal katona „látta Nyíregyháza bombázását, a városért folyó harcokat. Számos bajtársa halálának volt a szemtanúja. Ő temette el a halálos áldozatokat, és ez mély nyomot hagyott benne” – meséli Erdős László hadtörténész Az elfelejtett katona című dokumentumfilmben.

Láger, elmegyógyintézet

Tomát – akinek csapatát a Vörös Hadsereg „északról és délről is nyomta ki az országból” – 1945 elején Krakkó környékén elfogták a szovjetek, és először a Leningrád (ma: Szentpétervár) közelében levő bogszitogorszki, majd az onnan 1500 kilométerre keletre fekvő bisztrjagi hadifogolytáborba szállították. A lágerekbe zsúfolt vonatvagonokban utaztak a foglyok – akiknek a fele életét vesztette a hosszú napokig tartó utak alatt.

A fronton, a lágerekben és a vagonokban átélt számtalan trauma által testileg-lelkileg meggyötört, feltehetően megbomlott elméjű fiatal katonát 1947 januárjában a Moszkvától több mint 800 kilométerre fekvő kotyelnyicsi pszichiátriai kórházba utalták. Miután Toma bekerült az intézetbe, a szovjet gyakorlat szerint törölték a hadifoglyok listájáról, így a magyar hatóságok látóköréből is eltűnt, ezért nem térhetett haza a háborút követő enyhülés után sem a többi fogollyal. Egy idő után sokan – köztük a szerelme, Erzsi is – halottnak hitték, a családja viszont bízott benne, hogy „Bandi” életben van. „Édesapámék soha nem mondták azt, hogy a fiuk meghalt, még gyertyát se gyújtottak érte, s még a gyerekeikbe is belenevelték, hogy András él” – mondta egyszer Toma Anna. 

Toma már több mint öt évtizede volt az elmegyógyintézetben, amikor egy szlovák orvos felfigyelt arra, hogy az idős férfi kizárólag magyarul beszél. A sajtó hírét vitte a felfedezésnek. Toma ügyével a magyar hatóságok is elkezdtek foglalkozni: elküldték dr. Veér András ideg- és elmegyógyászt Kotyelnyicsbe. Amikor Toma először találkozott a szakemberrel, zavartnak tűnt, és nem akart megszólalni, vagy érthetetlenül beszélt. Veér különböző vizsgálatoknak vetette alá az idős férfit, aki másfél napnyi várakozás után egyszer csak a következőt mondta: „Hetvenöt méteres házat gyártottunk, egy téglakemencét.” Majd egyre többet beszélt magyarul. 

Az utolsó hadifogoly

Veér hivatalosan is megállapította, hogy az egykori katona minden kétséget kizáróan magyar. Tomát hazaszállították – több mint fél évszázada nem járt a kotyelnyicsi intézmény kerítésén kívül, akkor pedig több ezer kilométeres út várt rá.

2000. augusztus 11-én lépett újra magyar földre – 55 évvel azután, hogy katonaként elhagyta a hazáját. Az „utolsó hadifogoly” története bejárta a világsajtót: 137 országban tudósítottak a hazatéréséről. 

Először az (azóta már megszűnt) Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe került, ahol megkezdték a kivizsgálását és a múltja feltárását. Tvrtkót – aki Kotyelnyicsben is találkozott Tomával – is bevonták a vizsgálatokba, mert vele időnként szóba állt a férfi. A tesztek során egy torokszorító pillanatot is átélt az ismert riporter. Egyszer felírta egy papírra a következő két szót: „Hazádnak rendületlenül”, majd megmutatta Tomának – aki nem a szokásos módon válaszolt neki, hanem tökéletesen elszavalta Vörösmarty Mihály Szózatának első versszakát.

Az egykori katonában sokan felfedezni vélték a második világháborúban eltűnt édesapjukat, testvérüket vagy férjüket – Veérék mintegy 2000 levelet kaptak –, egy bodrogkisfaludi család már szobát is berendezett a „háborúban eltűnt nagypapának, Tamás Andrásnak”. 

A DNS-vizsgálat viszont minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy az egykori katona a sulyánbokori Toma családhoz tartozik, a valódi neve pedig Toma András.

A bodrogkisfaludi Tamás Margit szinte belebetegedett abba, hogy nem az ő bátyja került haza Oroszországból: még másfél év után is érintetlen maradt az a szoba, amit neki rendezett be. „Nem tudok beletörődni abba, hogy ő nem az én bátyám. Ő nem Toma András, hanem Tamás András. Az orvosok is tévedhetnek.”

Tomáéknál viszont nagy volt az öröm. Az egykori katona húga, Anna, éppen vacsorát készített, amikor egy hírműsor beszámolt az „utolsó hadifogoly” megtalálásáról. „Ránéztem a tévére, a szívemhez kaptam, és felkiáltottam: Ő az én testvérem! A férjem először nem hitt nekem, a következőt mondta: »Térj már észhez, a testvéred ötvenhat éve meghalt.«”

A hazatérés Sulyánbokorba

Toma Anna biztos volt az igazában, viszont sokáig nem mert írni Veéreknek: félt a csalódástól, hogy mégsem az ő bátyját találták meg – de végül jelentkezett a szakembernél. A nagy találkozás 2000. szeptember 17-én történt meg: Toma – ötvenhat évvel azután, hogy a teherautó elvitte a frontra – újra meglátta a sulyánbokori szülőházát. Az egykori osztálytársai, Anna húga, és féltestvére, János is vártak rá. „Miután kiszállt az autóból Bandi, hirtelen megszólalt: »Hetven éve jártam itt.«” Azonnal tudtam, hogy ő csak a bátyám lehet” – emlékezett vissza a húga, aki be is fogadta az idős férfit.

Toma az új otthonában egyre jobb hangulatba került és egyre többet mesélt. Tódultak elő az emlékei a frontról, a hadifogolytáborról és az elmegyógyintézetről is. 

Az is kiderült, miért hiányzik sok foga.

„Egy fogorvosnő iránt vonzalmat érezhetett. Egyszer jelezte, hogy a fogaival valami gond van, majd amikor közölték vele, hogy minden rendben van, fogott egy követ, és több fogát kiverte. Hiányoztak neki azok az érzelmi és emberi kapcsolatok, amik itthon megvoltak” – mondta Veér. 

Az is megviselte Tomát, hogy az elmegyógyintézetben amputálták a lábát. Kiderült, hogy az üszkösödés olyan kis mértékű volt, hogy emiatt nem lett volna szükséges tőből levágni a végtagot. Az idős férfi egyszer felidézte, hogy „öt nagy marha fogta le”, mielőtt sor került volna az amputációra. 

„A nap mindent lát”

A beavatkozás után a korábbinál is nagyobb honvágy gyötörte a férfit. „Azt mesélték, hogy miután amputálták a lábát Kotyelnyicsben, mindig egy lócán ült. Kisétált oda reggel, és megvárta, amíg a nap lemegy. Közben pedig – szerintem – hazagondolt. Az egyik este beszélgettünk, és kérdeztem tőle: »Miért nem írtál az édesanyádnak Kotyelnyicsből? Miért nem kérted, hogy jöjjünk el érted?« Erre megkért, hogy írjam le, amit mondani fog. Elővettem a füzetet, amibe feljegyeztem a visszaemlékezéseit. A következőt diktálta: »Kedves édesanyám! Kotyelnyicsbe vittek, ellopták az erőmet. A nap mindent lát. Ugye, hogy nincs igazság!« Szerintem a nap volt számára a kapcsolat a szülőföldjével, hiszen Kotyelnyicsben is világított, és a hazájában is” – mesélte Toma Anna.

Toma élete alkonyát családja körében töltötte. Ahogy csak tehette, kifejezte a háláját húgának, hogy a gondját viseli: az óráját is neki adta, ami az összes vagyona volt, amikor hazatért. 

Időnként találkozókra is elment, amelyeken fürdött a rá kíváncsi sokaság szeretetében. „A jó is létezik” – jegyezte meg a hazatérését és az utolsó éveit megörökítő fotókiállításon.

2004. március 30-án hunyt el, súlyos betegség után. A halálos ágyán kért egy papírt és egy tollat. A búcsúsorai ezek voltak: Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar.

Források: A II. világháború utolsó hadifoglyának hiteles története; Az elfelejtett katona; facebook.com; DUOL; mult-kor.hu; honvedelem.hu

Kiemelt kép: YouTube / BlaisArts

Nádudvari Péter