Az 1916. december 23-án Rákosszentmihályon született Olofsson Károly (szerzetesi nevén Olofsson Placid) érdekesen hangzó vezetékneve egyik felmenőjétől származik, aki Svédországból jött Magyarországra a XVIII. században. Gyermekkorában szerény körülmények között élt, de elmondása szerint azért mindig jutott étel az asztalra: „Szegények voltunk, de sohasem éheztünk. Tartottunk kacsát, libát, csirkét, nyulat. A velünk szemben lévő kecske fél hozamát megvettük, úgyhogy kecsketejen nőttem fel. […] Ötödikes gimnazista koromban kaptam először egy új ruhát, addig az édesanyám varrt nekem” – mesélte az élettörténetéről írt A hit pajzsa című könyv szerzőjének, Ézsiás Erzsébetnek.

Tanár szeretett volna lenni

Az elemi iskola elvégzése után a budapesti Szent Benedek Gimnáziumban tanult. Elmondása szerint „nem volt csodagyerek” ugyan, de nagyon könnyen tanult, ami hozzásegítette ahhoz, hogy osztályelső legyen. Tizenhat és fél évesen érettségizett főigazgatói engedéllyel (édesapja közbenjárásának köszönhetően), majd bevonult a bencés rendbe, mert olyan tanár szeretett volna lenni, mint a példaképei. Pannonhalmán folytatta tanulmányait, teológiát hallgatott, majd magyar–francia szakpárra jelentkezett, de az akkori főapát kérésére – mivel meghalt két német szakos tanár – végül a német szakot kellett választania. Mivel akkor még nem beszélte jól a nyelvet, két szemeszterre kiküldték a müncheni Ludwig Egyetemre. Ekkor, 1935-ben, már Hitler volt hatalmon az országban, és a fiatal tanárjelölt is tapasztalhatta a négy év múlva kitörő második világháború előszelét:

„Ott láttam először olyan térképet, amelyen Magyarország Németországhoz volt csatolva” – emlékezett vissza a müncheni hónapokra.

A világháború kitörésének évében, 1939-ben szentelték pappá, és szerezte meg Budapesten a magyar–német–bölcselet szakos tanári oklevelét, sőt még doktorált is. Egy évig káplán volt Győrszentivánban, majd Komáromba került mint tábori lelkész, tartalékos főhadnagyi rangban. A helyi hadikórházban sokat foglalkozott a sebesültekkel, „mint egy pszichológus”. A tábori lelkészi szolgálata után a bencés rend soproni, pápai, majd budapesti gimnáziumában tanított.

A fővárosba 1945 augusztusában került. Elszörnyedt azon, hogy a világháború után milyen állapotok uralkodnak: „romok mindenütt, nem járt a villamos, az emberek éheztek” – mesélte később az első budapesti tapasztalatairól. Abban a gimnáziumban tanított, amelyben korábban ő maga is diák volt, oktatói tevékenységével párhuzamosan a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társasága egyházi tanácsadójaként is dolgozott. 

 

A szobája előtt valaki csőre töltötte a fegyverét

A gimnázium 1946-os tablóján már érettségiztető tanárként szerepelt. Az írásbeli vizsgát még ő vitte végig a diákokkal, de a szóbelit már nem tudta, mert, szavaival élve, „a Jóisten másképp rendelkezett”. Részt vett az egy évvel korábbi választásokon Slachta Margit pártjának színeiben, amelyen parlamenti mandátumot szerzett ugyan, de egy percet sem töltött az Országgyűlésben, mert a megbízatását másnak adta át. Viszont, mivel „a választási harcokban aktívan részt vett”, a baloldali lapok sajtóhadjáratot indítottak ellene. Áthelyezték Pannonhalmára, hogy kevesebb figyelem irányuljon rá, de a hatóságok ott is hamar megtalálták.

1946. június 5-én osztályával Verdi Aidájából hallgattak áriákat, majd jó éjszakát kívántak egymásnak, és mindenki készült az alvásra a saját szobájában. A fiatal szerzetespap hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki a szobája előtt csőre töltötte a fegyverét. Házkutatási paranccsal jöttek hozzá, és miután mindenét átnézték, letartóztatták.

A magyar politikai rendőrség hírhedt központjába, az Andrássy út 60.-ba vitték, ahol ma a Terror Háza Múzeum található. A „párt öklének” is nevezett szervezet célja az volt, hogy vallomásokat kényszerítsen ki belőle egy koncepciós per megindításához.

Akkoriban még nem volt jellemző az egyházi személyek letartóztatása, a később megszilárdult kommunista rezsim csak néhány év múlva kezdte üldözni a papokat, szerzeteseket, így Placid sem értette, mi történik körülötte. Nem csak magáért, a rendtársaiért és a szeretteiért is aggódott a kialakult helyzet miatt: „Amikor az Andrássy út 60-ban a magánzárkámban voltam, nagyon-nagyon imádkoztam, hogy megtudjam, most mit akar velem a jó Isten: a rendemnek kárára van a dolog, az édesanyám beteg és idős volt, a sírba fogom vinni. A jó Isten pedig nem nagyon iparkodott, hogy megvilágosítson. Bizony, sokat kellett imádkozni…” – mesélte később az akkori lelkiállapotáról.

A vallatások során sem ott, sem a Markó utcai börtönben sem sikerült megtörni, ezért szovjet kihallgatók vették át az ügyét, akik tízévi, a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

Amikor még az elhurcolása előtt sok másik elítélttel együtt Sopronkőhidára került, világossá vált számára, mi lehet a küldetése a kényszermunkatáborban letöltendő évtizedben. Történt ugyanis, hogy amikor még korábban Budapesten, a Conti utcai börtönben, a rá jellemző furfangos módon egy magyar nóta dallamára énekelve (hogy ne tűnjön fel a szovjet őröknek) tudatta a kivégzésükre váró rabtársaival: ha bűnbánatot tartanak, ő, mint felszentelt pap, megadja nekik a feloldozást. 

Forrás: Wikipédia / Keresztes András

„Rám talált az életfeladatom”

Sopronkőhidán pedig, az elítéltek ruháinak fertőtlenítése és a kötelező mosakodás közben egy rabtársa, aki a kivégzésre várók cellájából később kegyelmet kapott, a következőt adta tudtára: „Nem tudod, mit jelentett ez nekünk a halálkamrában! Amikor meghallottuk az éneked, összenéztünk, és elkezdtünk suttogni, milyen csodálatos az Isten! Ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal… akkor legalább Vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában.”

Ebben a pillanatban választ kapott arra a kérdésre, amit még az Andrássy úti magánzárkájában tett fel egy imádság során:

„Ott, a fertőtlenítőben, lemeztelenített testtel és lélekkel értettem meg, mi az Úristen akarata velem… Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban… Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom” – emlékezett vissza később.

1946 karácsonya már abban a vagonban érte, amely sokadmagával összezsúfolódva a Gulag-táborok felé vitte. 1947. január végén érkezett meg abba a Moszkvától sok száz kilométerre keletre, Mordvinföldön levő lágerbe, ahova fizikai állapota alapján beosztották. Embertelen körülmények között kellett dolgoznia „Sztálin poklában”. Az erdős területen a téli hónapokban mínusz 30-35 Celsius-fok volt, a rabok pedig megfelelő táplálás (ő maga 42 kg-ra fogyott le), öltözék és egészségügyi ellátás nélkül küzdöttek a napi norma teljesítéséért – és a saját életükért is. Öt évig fakitermelésen, utána pedig különböző gyárakban dolgozott.

A legnagyobb nehézségek közepette sem feledkezett meg az őt még Sopronkőhidán ért felismerésről, hogy azért került otthonából a Szovjetunió mélyébe, hogy lelkileg támogassa a rabtársait. Minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy a lehető leghatékonyabban beteljesedjen az égi küldetése.

A lágerbarakkban is misézett

Fogsága második évétől rendszeresen misézett éjszaka. Rájött arra, hogyha megiszik két pohár vizet elalvás előtt, akkor felébred éjjel két óra körül. A barakkjukban összegyűlni nem lehetett ugyan, de azok, akik mellette feküdtek, vele együtt imádkoztak. Placid atya „hason fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva” celebrálta a miséket, de azokat ugyanolyan értékűnek tartotta, mintha a „Szent Péter bazilikában lettek volna”. Reggel pedig megáldoztatta a fogolytársait – nemcsak az ő barakkjából, hanem az egész lágerből jártak hozzá titokban.

Társaival azt is elhatározták, hogy senkit sem engednek panaszkodni. Minden este beszámoltak egymásnak azokról az apró örömökről, amik az adott napon érték őket. Aki a legtöbbet tudta felsorolni, az nyerte a „versenyt”. Később pedig a győztesek „csaptak össze”, és a harmadik forduló első helyezettje lett – ahogy ők nevezték – az „olimpiai bajnok”. Ez a lélekemelő „versengés” is segített abban, hogy még a legnagyobb megpróbáltatások idején se veszítsék el az életkedvüket.

A lágerben szerzett tapasztalatokból megalkották az azóta is sokszor idézett „túlélés négy szabályát”:

  1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
  2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
  3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

  4. Akinek van mibe kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi, hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.

Sokáig nem írhatott haza, csak fogságának nyolcadik évében sikerült titokban Pannonhalmára üzennie. A lágerben töltött utolsó évében, amikor a körülmények és szabályok már lényegesen kedvezőbbek voltak a korábbiaknál, már megengedték neki, hogy levelezőlapokat küldjön Magyarországra.

Forrás: Wikipédia / Thaler Tamás

Sokáig csak titokban misézhetett

1955 novemberében tért vissza Magyarországra. Szabadulása után sem papként, sem tanárként nem dolgozhatott, ezért eleinte fizikai munkát vállalt egy pesterzsébeti ládagyárban, utána pedig tizenkét évig az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben alkalmazták betegszállítóként, később mosodai munkásként, végül, nyugdíjazásáig, mosodavezetőként tevékenykedett.

Papi hivatását az 1956-os forradalom néhány napját leszámítva sokáig csak otthonában merte gyakorolni, máshol csak ritkán és titokban misézett. 1975-től a ciszterci Szent Imre-templomban végzett kisegítő lelkészi munkát, eleinte névtelenül, mivel vezettek róla egy úgynevezett „figyelő dossziét”, mert „gyanús elemnek” számított. Csak a rendszerváltás után lett hivatalosan is a plébánia lelkésze. Életfeladatának időskorában is eleget tett, előadásokat tartott az őt ért megpróbáltatásokról.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Egy évszázadnyi élet jutott neki osztályrészül, születésének századik évfordulóját egy PLACID 100 elnevezésű programsorozattal ünnepelték. A születésnapja alkalmából szervezett hálaadó misén egészségében megrendülve, de hatalmas lelkierőt sugározva tartotta utolsó szentbeszédét, a következő szavakkal búcsúzva a megjelentektől:

„Testvéreim, ez az utolsó kérésem talán: Éljétek meg a szentmise csodáját! Sziklaszilárd hittel garantálom, ha ti így vesztek részt a szentmisén, erőt merítve a következő hétre, akkor találkozunk az örökkévalóságban. Viszontlátásra otthon.” 

Néhány héttel később, 2017. január 15-én – ahogy másnap hírül adták –, „este 21:20-kor fájdalom nélkül csendesen elszenderült az Úrban”. Azonban tanításaiban, amelyek örök érvényűek, bizonyos tekintetben azóta is velünk él.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Nádudvari Péter

Kiemelt kép: YouTube