A dédszüleim megélték az aranylakodalmukat. Imádták egymást az utolsó percig, pedig a házasság elsősorban praktikus okokból köttetett Aradon, az első világháború után. A dédapám felesége meghalt spanyolnáthában, és az árván maradt kisfiát a sógornője pesztrálta, aki még nem volt férjnél. Úgyhogy a Tata nem is keresgélt másik asszony után, elvette a kedves, jószívű sógornőt, aki úgy szerette a nővére fiát, mintha ő szülte volna. Lett aztán közös gyerekük is, az én nagyanyám, és ahogy már mondtam, nagy szeretetben éltek együtt sok évtizedet.

Aztán 1976-ban a Mamát hirtelen elvitte egy agyvérzés, a Tata pedig utánahalt pár héten belül: elaludt álmában, amúgy nem volt beteg.

Nem akart élni a Mama nélkül, szoktuk mondani, ha szóba kerülnek, és még az is könnyen lehet, hogy igazunk van, létezik ugyanis egy jelenség, amelyet pszichogén halálnak nevez a tudomány, a köznyelv meg úgy fogalmaz, hogy „feladta”.

Meghalt a kisbabája, nem ébredt fel többé

Az irodalom tele van olyan történetekkel, amelyek a bánattól meghasadt szívekről mesélnek. (A szerelmi bánat biológiai hátteréről, szívre gyakorolt hatásáról Fiala Borcsa kolléganőm írt remek cikket.) Bizonyára emlékeztek Madame Tourvelre a Veszedelmes viszonyokból (De Laclos regénye), aki belehal a csalódásba. Nekem személyes kedvencem az a népmese, amelyben egy lányát gyászoló asszony szomorúfűzzé változik, addig-addig hajol a patak fölé, amely elnyelte a gyermekét.

Az interneten is találtam egy erre rímelő történetet. Amerikában történt néhány éve, hogy egy párnak halva született a gyermeke, pedig a várandósság komplikációmentesen zajlott. A kismama a szülés után kómába esett, és többet már nem tért magához. Az orvosok pedig fogták a fejüket, ugyanis a vizsgálatok nem adtak magyarázatot a nő halálára. A férj úgy vélte, a feleségének egyszerűen megszakadt a szíve a bánat miatt.

 

Ha a lélek fáj valójában

Az, hogy szervi okok nélkül is érezhetünk fájdalmat, nem titok, pszichogén fájdalomnak hívják a jelenséget. Habár keveset tudunk róla, valamennyien tapasztaltuk már, hogy stressz hatására különféle testi tünetek jelentkeznek, például fej- vagy hasfájás, izzadás, hasmenés. Bizonyított az is, hogy egy trauma növeli a szívroham vagy az agyi katasztrófa esélyét. 

Ha fájdalomról beszél a tudomány, megkülönböztet a „közönséges” típusok mellett neuropátiás (idegi) és pszichogén, azaz lelki eredetű fájdalmakat. És olykor, extrém esetben nemcsak az történik, hogy szervi tüneteket, betegségeket okoz egy helyzet vagy trauma, hanem ennél is nagyobb bajt csinál.

Amikor nincs miért tovább élni

Tudományosan igazolt, hogy belehalhat valaki abba, hogy úgy érzi, nincs tovább, nincs miért életben maradnia. Edith Eva Eger pszichológus többek közt arról beszél a könyvében (A döntés), hogy miként kerekedett felül benne az élni akarás az állandó veszélyhelyzet, szenvedés, tehetetlenség és kiszolgáltatottság okozta apátián, ami oly sok társa vesztét okozta.

Viktor Frankl, a holokauszttúlélő filozófus-pszichiáter is saját tapasztalatai alapján írt arról (Mégis mondj igent az életre!), milyen hatással lehetett a tábor az emberi pszichére, hogyan vesztették el egyes emberek a kontrollt önmaguk felett, és hogyan vezetett ez a pusztulásukhoz.

Frankl, aki fiatal orvosként sikeresen kezelte az öngyilkossági kísérletek túlélőit, a háború után maga is súlyos apátiába esett, amelyből alig tudott visszajönni, mert szinte az egész családját elvesztette, várandós feleségét is megölték.

A pszichogén halál kifejezést a koreai háború idején kezdték használni az ötvenes évek elején, majd a jelenségről beszámoltak a pszichiáterek a vietnámi háború hadifoglyai kapcsán, valamint egyéb súlyos traumát elszenvedettek esetében.

John Leach, az angliai Portsmouth Egyetem kutatócsoportjának tagja írta le, hogy a pszichogén halál olyan traumatizáló helyzetben alakulhat ki, amely az áldozat számára reménytelennek tűnik. Erre apátiával reagál, feladja a küzdelmet. Leach szerint a pszichogén halál gyakoribb, mint gondolnánk, és még csak extrém háborús vagy katasztrófahelyzet sem kell hozzá, idős, elhagyatott vagy hosszan kórházban ápolt embereknél például sűrűn megfigyelhető.

A pszichogén halál nem öngyilkosság!

Még csak nem is depresszió. Az áldozat nem tesz semmit annak érdekében, hogy véget vessen az életének, igaz, az életben maradásra (egyáltalán semmire) sem törekszik. Az elviselhetetlen mértékű stresszre „lefagyással” reagál, kezdetben teljes visszahúzódással, érdektelenséggel, kommunikációképtelenséggel, aztán sorban más jelek is mutatkoznak, ilyen a személyes higiénia vagy az evés-ivás iránti igény megszűnte, a gyógyszerek visszautasítása.

Végstádiumban az érintettek nem reagálnak egyáltalán a külvilág ingereire, még a fájdalomra sem, és segítség híján bekövetkezik a halál.

Leach teóriája szerint az agyfunkciók változnak meg a halálhoz vezető apátia során: felborul a dopaminegyensúly, és megváltozik az idegi működés.

Meg lehet ezeket az embereket menteni, ha segítséget kapnak?

A szakértők szerint igen, ha nem is egyszerű. Az apátia kialakulása után nem elkerülhetetlen a halál, ha az áldozatot sikerül kimozdítani a teljes reménytelenség állapotából, és valamiképp a valósághoz kötni újra, még mielőtt a biológiai halál bekövetkezik.

Kurucz Adrienn 

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Andre Moura