Iliás-Nagy Katalin: A titkos összetevő

–

Időnként rám tör a nosztalgia. Elég egy szín, egy illat, egy hangulat. És így a rekkenő nyári hőségben valahogy gyakrabban hatalmába kerít a múltidéző melankólia.

Ahogy a konyhába tévedt légy bágyadtan döngicsél, ahogy a szomszédban a tyúkok kotkodálnak, ahogy a nagy ritkán megélénkülő szellő meglebbenti a függönyöket. Megint a balatoni nyarak jutnak eszembe, mintha az egész múltam, a gyermekkorom abban a gyümölcsöskertben sűrűsödött volna össze. Az elmúlt napokban egyre csak keresem… keresek valamit, de mielőtt meglelném, elillan.  

Azzal kezdődött, hogy elhatároztam, kovászos uborkát készítek. Önálló felnőtt életemben csupán egyszer-kétszer készítettem én magam ezt a finomságot, mégis olyan magától értetődő része a nyárnak, mint a forró MÁV-vagonok.

A balatoni telken Apu minden évben készített kovászost, nem is egyszer, saját uborkából. Mindig tökéletes volt a végeredmény, épp megfelelően fokhagymás, savanyú, és roppanós. Azok táborát erősítettük, akik a levét is megitták, fröccsként, vagy csak úgy, töményen, magában, a jó hideg, savanyú levet. Nincs is annál jobb frissítő!

Talán csak a kútból felhúzott lédús dinnye, amit az út szélén, a színes napernyő alatt várakozó dinnyeárustól vettünk, miután Apu nagy szakértelemmel megkopogtatta a hatalmas, gömbölyödő gyümölcsöket, és kiválasztotta a megfelelőt. Persze, nem volt nehéz dolga, akkoriban, ha az ember kérte, az árus meglékelte, lehetett kóstolni, nehéz volt mellélőni.

Készítem a kovászos uborkát. Nagy csokor kaprot tömök az üvegbe, aztán jöhet a fokhagyma, és a megtisztított, bevagdosott uborka. Még nincs készen, még napokat kell várni, mire jó lesz, de máris érzem azt a jellegzetes koviubi illatot. Vajon olyan lesz az íze, mint anno?

Újabb adag kaprot markolok fel. Mielőtt az üvegbe tenném, az orromhoz nyomom, jó mélyet szippantok. Egy kissé már száraz, az illata megkopott, mégis azonnal áradnak az emlékek.

A kapor mindig a telek végében, a kút körül nőtt. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy került oda. Vajon a szüleim ültették, vagy csak úgy maguktól jelentek meg a növények? Sosem gondolkodtam rajta, magától értetődő volt, mint oly sok dolog akkoriban. Azt viszont tudom, hogy nagyon bírtam az alakjukat. Amikor már virágzott, akkor olyan volt, mint egy ejtőernyő. Időnként leszakítottam játék közben egy-egy növény fejét, a kúthoz vittem, és beleejtettem a feketeségbe. Figyeltem, ahogy az „ejtőernyős” a vízbe hull és ahogy fodrozódik a víz felszíne. Időnként elképzeltem, milyen volna lemászni a kút aljába, de persze sohasem próbáltam ki. Mindenféle furcsa, misztikus, csúszó-mászó lények lakták képzeletemben a terméskőből kirakott kutat.

Kenyérre is szükség van a koviubihoz. Külön le kell mennem érte a kisboltba a főtérre. Kora reggel megyek, amikor a fák még hosszú árnyékot vetnek az utcákra. Rejtekutakon osonok, kertek alatt, patak partján, hogy minél kevesebb időt töltsek a napon. Nem bírom ezt a kánikulát.   

A minap is be kellett volna mennem a városba. Elképzeltem, ahogy ülök a forró HÉV-en. Odafelé még hagyján, reggel úgy-ahogy elviselhető. De visszafelé, délben? Legutóbb is hiába volt tárva-nyitva az összes ablak, fulladoztunk a többi utassal. Régen nem ilyenek voltak a nyarak. Én legalábbis nem így emlékszem rájuk. Bár ott, a balatoni telken a vályogházban, vagy a szőlőlugas alatt egy jó könyvvel a legnagyobb hőséget is ki lehetett bírni.

Elkészült az uborkás üveg. Kenyeret tömködök még a tetejébe, felöntöm a sós lével és kiteszem a napra. Elvileg három meleg nap kell neki, hogy roppanós, ízes legyen. Az időjárásjelentés szerint ezzel nem lesz gond.

Ebédre salátát készítek. Vitaminsalátát. Apu hívta így. Ritkán főzött, vagy készített ételt, de akkor nagyon odatette magát, már-már művészi szintre emelte a legegyszerűbb fogást is. Hogy is volt? Mit tett bele? Szinte az orromban érzem az illatát, számban az ízét. Próbálom megfejteni. Paradicsom, paprika, fejes saláta… Azt hiszem, volt benne kukorica is. Teszek bele hagymát. Meg főtt tojást! Miért is ne? Aztán mi is még? Alma? Az most nincs itthon. De van kígyóuborka… 

Erről meg eszembe jut Anyu ecetes-tejfölös uborkasalátája. Még a fehér tálra is emlékszem, amiben elkészítette. Hánytálnak hívtuk, fogalmam sincs miért, nem hiszem, hogy kifejezetten hányáshoz gyártották volna. Lapos volt, ovális és fehér. Pont megfelelő méretű, hogy a családi vacsora mellé abba kerüljön a saláta. A saláta készülhetett kígyóuborkából vagy a hagyományos, kovászolni valóból. Én ez utóbbira emlékszem inkább. Főleg az nőtt akkoriban a kertben. Anyu jól megborsozta, paprikázta. Hogy imádtam! Furcsa, de gyerekkorom óta nem is ettem ilyet. Talán valamelyik nap, azt is elkészítem.

De most befejezem a vitaminsalátát. Teszek rá tejfölt is. Megkóstolom. Finom. Finom. De valami még mindig hiányzik belőle. Mi lehetett a titkos összetevő?

Közben megfőtt a kukorica is. Ez is a boltból van, nem a kertből. Az íze… hasonló, mint anno a sajáté. Valami mégis más.

Mint ahogy más a vajas kifli, a köszméte és az eperturmix is. 

Hiába keresem azokat a régi ízeket, nem lelem őket. Talán nem is az ételek, a gyümölcsök és zöldségek voltak olyan különlegesek.  

Hanem az, hogy a vajas kiflit a Katica pékségben vettük, akkor ettük, amikor megérkeztünk a telekre, még dohos volt a ház, mert rég volt szellőztetve, de már a saját paprikát szeltük hozzá. Hogy az eperturmix a kertből szedett, saját eperből készült. Csak az egészen érett szemeket szedtük le, nem egy másik országból jött, a balatoni nap érlelte mézédesre őket. Ahogy a málnát, a szedret és a köszmétét is. Ültem a bokor alatt, felmásztam a fára, bebújtam a növények közé, úgy szedegettem és ettem a gyümölcsöket. Hogy a fejes saláta a kertből volt, és a belőle készült vitaminsalátát együtt ette a család a szobában, ami étkező és hálószoba is volt egyben, hogy ott ültünk az asztal körül mind, a tévében meg ment az esti film, az asztal pedig roskadásig volt étellel. 

Az egyik évben például folyton tököt ettünk. Tök hátán is tök nőtt a kertben.

Tudom jól, hogy nem az ételek íze volt különleges, hanem az elmúlt gyermekkoré. És azt is tudom, hogy ezt a jelenben hiába keresem.

Elkészült a koviubi. Finom lett. Majd húsz év múlva úgy emlékszem rá, hogy tökéletes. Ahogy ezek a nyarak is.  

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Iliás-Nagy Katalin