„Internet nélkül már hazaköltöztem volna” – Digitális köldökzsinór, ami összeköt a családommal és a gyökereimmel

–

Apai dédnagymamám az 1910-es évek elején beleszeretett egy lengyel katonatisztbe, akivel az esküvő után az Osztrák–Magyar Monarchia egyik városába, Lembergbe költöztek. A világháborúk és a politika úgy mozgatta a határokat, mint egyszeri ember a kirakóst, és ezzel dédnagymamámat is elszakította a saját fiától közel ötven évre. A fájdalomba még csak belegondolni is iszonyú.

Anyai nagypapám sorsát az 500 éves török elnyomás alól szabaduló Bulgária helyzete határozta meg: olyan mértékű volt a szegénység, hogy 21 évesen mindössze egy táskányi cókmókjával szállt fel egy dunai hajóra a saját megélhetése és egy jobb jövő reményében. 

Megkopott családi történetekből nekem már csak nagy vonalakban sejlik fel, hogy dédnagymamámnak a Szovjetunió szigorú szabályai nemcsak a Magyarországra való utazást lehetetlenítették el, de a levélváltás is viszonylag ritka volt.

Nagyapám szerencsésebb helyzetben volt: többször hazalátogatott a Szófia-közeli hegyekben fekvő szülőfalujába, és jócskán emlékszem a családi eseményszámba menő, bolgár rokonokkal folytatott levélváltásokra.

Otthonról felhívlak!

Korunk technikai adottságai határozott versenyelőnybe helyeztek engem a dédnagymamámhoz és nagypapámhoz képest, már ami a kapcsolattartást illeti.

2007-ben költöztem Amerikába, mert a férjemet a munkája miatt oda helyezték. Rövidke körképként álljon itt a kapcsolattartáshoz használt technikai eszközök, programok akkor még igencsak szegényes sora: Skype és e-mailek – esetemben mindkettő szigorúan számítógépről. Ekkor még nem voltak annyira mindennaposak az okostelefonok, így, ha bárkivel beszélni szerettem volna, haza kellett mennem, hogy számítógépen Skype-ról felhívhassam.

Én is csak ámulva figyelem, milyen robbanásszerű technikai fejlődés történt az elmúlt tizenöt évben. Az okostelefonok és számos kommunikációs applikáció megjelenésével gyakorlatilag szinte bárhonnan el tudom érni a családomat – beleértve a dél-kínai rizsföldeket vagy a boszniai hegyi falvakat (kipróbált példák). Az öcsémmel, a felnőtt lányaival és a szüleimmel Viber-csoportban értesülünk az éppen aktuális témákról: spontán reggeliképek ugyanúgy kerülnek ide, mint záróvizsga-eredmények vagy a lányom szárnypróbálgatásai a zongoránál.

Sakkozni is lehet ám az internet két végén, ahogy én is gyakran pucolom „online” a zöldséget az esti salátához, amit anyukám kísér figyelemmel. A délelőtti teázásom és az ebéd utáni sétám idején pedig mindig valamelyik barátnőmmel beszélgetek.

Nem, nem ugyanolyan, mint személyesen, hiszen a háromdimenziós, valós fizikai közelséget nem helyettesíti a képernyőn keresztüli érintkezés, de az vitathatatlan, hogy a digitális eszközök ilyen gazdag kínálata közel hozza a távolban lévőket, és élővé teszi a kapcsolatunkat. A törődés, a gondoskodás megélése pedig, amit mindeközben adunk és kapunk, nagyon is igazi.

És korántsem csak a kapcsolattartásról van szó!

Régebben hallottam hazalátogató magyarok kapcsán olyan megjegyzéseket, hogy „na, ez is elfelejtett már magyarul”, ha egy-egy szó nem jutott valakinek az eszébe, és persze akadtak az akcentust érintő gunyoros megjegyzések is. Másfél évtizednyi külföldi lét után határozottan megvédeném a külföldön élőket, ugyanis, ha az élőbeszéd semmilyen formában nincs jelen, a szókincs igenis elkezd sorvadni – méghozzá igen alattomosan. A nyelv ráadásul gyorsan változik, így vannak olyan szavak, amelyeket a kultúrától és a nyelvtől elzárt közegben nem is ismerhet az, aki külföldön él.

Így fordulhatott elő az, hogy a jó harminc éve Magyarországon élő bolgár nagypapám egy hazalátogatása során arra a kérdésre, hogy mivel locsolnak a magyarországi bolgárkertészetben, némi gondolkodás után azt válaszolta: „Egy hosszú béllel.”

Az ő bolgár szókincsébe nem épült be a „slaug” szó bolgár megfelelője, hiszen az ő szókincse megmaradt azon a szinten, amelynek birtokában elhagyta Bulgáriát, és az újításokról még csak esélye sem volt hallani. 

 

Táplálni a gyökereinket

Egyszerűen felbecsülhetetlen, hogy a digitális térnek hála a kortárs magyar kultúrából sem maradok ki. Pillanatok alatt le tudom tölteni a legújabb Rumini-könyvet a lányomnak, az e-színházak révén együtt nézzük a Mágnás Miskát, a YouTube-on fent van Léna kedvenc dala a Rómeó és Júliából, a bookr mesék pedig segítenek az olvasás gyakorlásában. Anzselika Habpatronon együtt nevetünk, Léna pedig éveken át járt online magyar iskolába, és WhatsApp-üzenetben küldött mesét kisebbeknek.

Úgyhogy örök hálával tartozom a digitális eszközöknek minden olyan pillanatért, amikor Léna elém áll, hogy „Anya, hallgassunk Rúzsa Magdit”.

Apukám mondta gyakran valamikor az ezredforduló táján, hogy ha az 1995-ben elhunyt nagyapám felébredne, csak ámulna a bevásárlóközpontok és az üzletláncok gazdag kínálatán. Hát, azt hiszem, az almalevek és papír zsebkendők elképesztő választéka mellett a digitális eszközök is jócskán az áll-leesős kategóriába tartoznának nála. De legalább gyorsan rákereshetnénk, ha valamire nem találnánk a szavakat.

 

Trembácz Éva Zsuzsanna

Szerzőnk írásait a Facebook-oldalán és a honlapján is olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Artur Debat