Ahhoz az első szülői generációhoz tartozom, amelynek a gyerekei már beleszülettek az okoseszközök használatába. Így aztán az előttünk lévő generációk példája – és évtizedes kutatások híján – sötétben tapogatózunk ebben a kérdésben, maximum sejtve a jelenség életre szóló hatásait. A mi felelősségünk, hogy ösztöneinket követve teremtsünk egyensúlyt a virtuális valóság és a való élet között a gyerekeink számára, hogy lelkileg és testileg is egészséges felnőttek váljanak belőlük – kiegyensúlyozott szociális készségekkel.

Áron és az okosteló

Áron hároméves volt, amikor életem első iPhone-ját megvettem. Az első interakciója az eszközzel az volt, hogy teljes erővel a kerámia padlóra dobta, ahol a nyomorult telefon ripityomra tört (nyilván mindenki ismeri a pókhálószerűen széttört üvegek szomorú látványát). Éppen abban a korszakban volt, amikor mindent földhöz vágott. Emlékszem, életemben nem haragudtam rá olyan hosszan (három teljes napig), mint akkor. Aztán a viszonya az okoseszközökhöz gyökeresen megváltozott.  

A fiam, mondhatni nem ismerte az okostelefonok, tabletek nélküli világot, úgynevezett digitális bennszülött.

Ebből sok minden fakad. Értelemszerűen nagyon magabiztosan kezeli és használja ezeket a gépeket, ugyanakkor például – a létezésüknek köszönhetően – nem nagyon ismeri a türelem és a várakozás fogalmát. Emlékszem, annak idején mi egy hetet vártunk egy-egy mesére a tévében, most a gyerekek idegrohamot kapnak, ha több mint egy percig eltart, míg az adott film betöltődik. Mi még emlékszünk a betárcsázós net fogalmára, amikor egy üzenet letöltése akár percekbe telt, manapság a másodperc töredékéig tart a türelem – minden téren, mert ugyanígy azonnal akar édességet, gabonapelyhet, fagyit. Nevelgetem, hogy tanuljon meg várakozni, mert fontosnak tartom ezt a képességet, de ez is csak érv amellett, hogy minél később engedjem szabadjára a kütyühasználatát.  

A virtuális valóság elfeledteti a testi igényeket, és megszünteti a külvilágot

Időbe telt, mire friss szülőként ráébredtem, micsoda felelősséget is jelent ez, mert a „villanypásztornál” kényelmesebb és olcsóbb dadát nem tudok elképzelni. Ma azonban már látom, hogy nem szabad ezeket az eszközöket gyermekmegőrzőként használni.

A fiam például, ha túl sokáig, keretek nélkül használhatja a tabletet, akkor az utolsó utáni pillanatban szalad ki a mosdóba, nem hallja, ha szólnak hozzá, szinte megszűnik számára a külvilág.

A virtuális univerzum szinte hipnotizálja a gyerekeket, ők nyilván nincsenek még abban a korban, hogy felmérjék a hátrányait és a veszélyeket. Ezek közül csak az egyik az elmagányosodás. 

A szülők felelőssége épp ezért hatalmas. Amellett, hogy kordában kell tartanunk a digitális tartalomfogyasztásukat, alternatívát is kell nekik mutatni. Miközben azt is tudjuk, hogy gyerekeink jó része olyan szakmákban fog elhelyezkedni, amelyek ma még nem léteznek, és nekünk valahogy erre a jövőre kell felkészítenünk őket. Mindehhez maximum a sejtéseinket, megérzéseinket és a józan eszünket használhatjuk, más nem nagyon áll rendelkezésünkre. 

Húzd meg, ereszd meg

A mi életünkben vannak kötött és rugalmas szabályok. A digitális eszközhasználat az első csoportba tartozik. Áron hétvégente egy-egy órát használhatja szabadon a tabletjét, emellett hétközben együtt nézünk mesét vagy filmet. Iskolaszünetekben mindennap kaphat játékidőt, de olyankor is ragaszkodom ahhoz, hogy napi kétszer egy óránál nem többet. Abban a pillanatban, ahogy lerakja az eszközt, és tudja, hogy most egy ideig mással kell elfoglalni magát, a gyerekem gyakorlatilag elkezd élni. 

Vagy könyvet keres, vagy társasozni akar, esetleg közös sétára vágyik, illetve épp ilyenkor jön rá, hogy megéhezett. Magyarán, a normális funkciói ilyenkor kerülnek előtérbe. Amíg a gépre mered, addig mindezekről teljesen megfeledkezik. A minap hosszú sétára mentünk, és mivel nem engedtem meg, hogy a tabletet magával hozza, hát, a könyvet csapta a hóna alá. 

Valahogy mégis mindig sokkal szívesebben látom, ha a regénybe mélyedve sétál neki a fának, mintha ugyanez egy tablet miatt következne be.  

A technológiamentes gyerekkor már csak ábránd

Szigorúságomat az is indokolja, hogy Áron – ahogy erről nemrég írtam – az iskolában, az órák keretén belül is használ okoseszközt, sőt van informatikaórája is. Itt, Angliában a gyerekek a házi feladat egy részét online oldják meg egy olyan felületen, ahová a szülő és a gyerek külön PIN-kóddal léphet be, így a szülő is láthatja, hogy van-e a gyereknek el nem végzett munkája. Így aztán az a veszély nem fenyeget, hogy nem fogja tudni kezelni, sőt akár programozni is ezeket a gépeket. Már most is néha ő segít nekem, ha technikailag elakadok valamiben. 

De hiába rágja folyton a fülem, hogy szeretne saját okostelefont, arra még pár évet várnia kell. Amíg Bill Gates és Steve Jobs egyetértenek abban, hogy 14 éves kor alatt ez ártalmas, addig nem fogom beadni a derekam. A túlzott okoseszköz-használat ugyanis növeli a depresszió és az öngyilkosságra való hajlam esélyét, és akkor még ki sem tértem a közösségi média veszélyeire, ha teljesen tapasztalatlan gyerekekről van szó.

Biztos vagyok benne, hogy a következő évtizedekben rengeteg hasznos, iránymutató kutatás lát majd napvilágot az okoseszköz-használat témakörében. A jövő szülői generációinak talán több lesz a kapaszkodója – bár rájuk majd valószínűleg más, új kihívások várnak.

Én egyelőre az ösztöneimre hagyatkozom, amik azt súgják, hogy töltsek minél több aktív, tartalmas időt a gyerekemmel. Játsszak vele társast vagy kártyajátékot, rángassam ki a természetbe, vegyek neki egy kutyát vagy közösen nézzek meg vele egy filmet és ésszerű kereteken belül tartsam a digitális kütyük használatát – ameddig megtehetem. Mert ezek azok az idők, amikor még velem van a jelenben, amikor épül a kapcsolatunk. Végeredményben azért szültem, mert szerettem volna vele minél több időt tölteni, minél több élményt és tapasztalatot megosztani – amíg tőlem igényli mindezt. Nem szabad lustának lennem. Mindent meg kell tennem azért, hogy olyan izgalmas jelent teremtsünk együtt, amiben ő elfelejti, hogy eredetileg gépezni akart.

Kégl Ágnes