Ha már elrabolták a gyerekkorukat, legalább tarthassák a világgal és a segítőikkel a kapcsolatot! – Az okoseszközök a túlélést jelentik most az intézetben élő gyerekeknek

–

Gondolj bele…

Gondolj bele, hogy mire egy gyerek állami gondoskodásba kerül, hányszor érezte magát tehetetlennek, megalázottnak, elhanyagoltnak, éhesnek, hányszor érezte úgy, hogy senkire nem számíthat, mindenki elhagyta, elárulta, bántalmazta…

Gondolj bele, mit érezhet most, amikor nem járhat iskolába, nem tarthatja a külvilággal a kapcsolatot, csak annyit tud, hogy megint valami olyasmi történt, amire nem lehet hatással, csak sodródik az eseményekkel. Nyilván nagyon sokan érezzük most ugyanezt, de ne felejtsük el, hogy körülötte nincs ott az a biztonságos, óvó közeg, ami egy családban felnövő gyereknek teljesen természetes.

És akkor kérlek, most olvasd el az UNIQA Biztosító és a Gyermekhíd Alapítvány közös akciójára való felhívást ITT, aztán gyere vissza az oldalunkra, és elmondom, miért olyan fontos, hogy ne vond meg a vállad, és ne mondd azt, hogy „ez nem az én dolgom”! 

A felhívásból kiderül, hogy a nagyszabású gyűjtés kedvezményezettjei azok az állami gondoskodásban élő, gyerekotthonokban rekedt gyerekek, akik most okoseszközök híján a világtól teljesen elzártan élnek. Joó Beatrist, a Gyermekhíd Alapítvány operatív vezetőjét és kurátorát kérdeztem arról, hogy áll a gyűjtés, mik a tapasztalataik, és miért különösen fontos, hogy segítsünk az állami gondoskodásban élő gyerekeknek. Idézem őt:

„Eddig huszonöt tablet, laptop vagy asztali számítógép, és közel egymillió forint érkezett az alapítványnak, amiből internet-előfizetést és további eszközöket biztosítunk nagyon sok lakásotthonba, de rengeteg nevelőszülői hálózat is tőlünk kért segítséget.

A legkisebb »gyerekünk« hétéves, a legnagyobb pedig tizennyolc. A Gyermekhíd mentori programjában jelenleg 45 gyerek van, mindegyiküket a saját önkéntese segíti személyre szabott, egyéni életvezetési tanácsokkal a mindennapokban.

Különböző támogatói programokat nyújtunk a gyerekeknek, de mindegyik foglalkozás az önkéntes-gyermek stabil, minőségi kapcsolódásán alapul.

Az állami gondozott gyerekekre jellemző, hogy nagyon súlyos mértékű kötődési traumát szenvedtek el már kicsi korukban. Életükre jellemző a kiszámíthatatlanság, a rendszertelenség, a válasz nélküliség, a bizonytalanság.

Szinte minden családból kiemelt gyerek komoly családi traumákat élt át, de maga kiemelési procedúra is rettenetes traumával jár, és sajnos a gyermekvédelmi rendszerbe való bekerülés sem tudja megóvni őket sokszor a további nehézségektől.”

Elveszett bizalom

Joó Beatris szerint a gyerekek előzménytörténetük és a rendszerben dolgozók fluktuációja miatt nagyon nehezen alakítanak ki bizalmi kapcsolatokat, és nem ritka, hogy életükben továbbra is jellemző a kiszámíthatatlanság.

„Ahogy bekerülnek a gyerekotthonokba vagy a nevelőszülőkhöz, rendszerint lázadással és agresszióval találkozunk, ami az előzmények ismeretében így törvényszerű és természetes” – mesél a tapasztalatokról.

„Egyszerűen így reagálnak arra, hogy nincs semmilyen bizalmi kapaszkodó az életükben. Rengeteg olyan gyerek él gyerekotthonokban vagy nevelőszülőknél, akik súlyos kapcsolati töréseket éltek meg, durván bántalmazó és elhanyagoló környezetből lettek kiemelve, ezért egyáltalán nincsenek stabil személyek az életükben.”

Hogyan segítenek?

Az alapítványnál szociális készségfejlesztő programot működtetnek, korrepetálnak, pályaorientációs és mentálhigiénés foglalkozásokat tartanak. Nagyon sok téren vannak jelen, de minden programjukat csakis olyan önkéntes bázissal működtetik, amelyik tudja vállalni a hosszú távú felelősséget. Hatvan önkéntesük van jelenleg.

A karantén előtt személyesen, most pedig digitálisan tartják a kapcsolatot a gyerekotthonokban rekedt kicsikkel és nagyobbakkal.

Mindegyik önkéntes és mentorált gyerek hetente egyszer találkozik, itt az egyéni kapcsolódáson van a hangsúly, de ugyanolyan fontos, hogy a gyerekek érezzék, tartoznak egy megtartó, támogató közösséghez, ezért az alapítvány havonta szervez pályaorientációs fejlesztő alkalmakat (Útmutató tréning), ahol a közösségi összekapcsolódáson van a hangsúly.

Az alapítvány más programokat is tart, szívügyük a gyermekvédelmi szakellátás, ezért igyekeznek elérni más állami gondozottakat is. Rendeztek például nagyszabású karrier-expo napot, ott kétszáz gyereknek egyéni és csoportos pályaorientációs tanácsadást nyújtottak, ezenkívül szexuális edukációs foglalkozások is voltak a NANE-val együtt. Ott száznegyven állami gondozott gyereknek tudtak csoportos-, illetve egyéni szexedukációs foglalkozást tartani.

De jelen vannak néhány gyerekotthonban pszichológusokkal is. Ez is óriási hiányosság a gyerekvédelmi ellátásban élők körében.

Vagy egyáltalán nincs pszichológus, vagy terápiás segítség nyújtására képzetlen szakember van jelen. Pedig kivétel nélkül mindenkinek ilyenre volna szüksége. A legtöbb helyen sajnos csak arra van lehetőség, hogy preventív, szupportív tanácsadást alkalmazzanak, de ez nem elég. A Gyermekhíd Alapítvány munkatársai épp ezért igyekeznek terápiás segítséget is biztosítani a különböző gyerekotthonokban is.

Mit tehetnek a gyerekekért a karantén idején?

Akik benne vannak a saját alapítványi programjukban, azok közül mindenkivel tudják tartani a kapcsolatot, szinte mindenkinek van valamilyen okoseszköze, de ha mégsem, akkor a nevelők is segítenek, és a gyerekek is odaadják a saját eszközüket annak, akinek szüksége van rá.

Sajnos így is akadozik a kapcsolattartás, pedig nagyon fontos, hogy a gyerekek megéljék a biztonságot így is, hogy el vannak zárva a külvilágtól.

Az önkéntesek bejelentkeznek náluk, és mindent megtesznek azért, hogy tudjanak beszélni velük, mert a kiszámíthatóság élményét nem szabad elvenni azoktól a gyerekektől, akiktől már így is elrabolták a gyerekkorukat.

A nevelők a megnövekedett terhek mellett is kitartanak

Joó Beatris elmondása szerint a nevelők nagyon együttműködők, pedig óriási teher zúdult rájuk, mert eddig nyolctól kettőig vagy négyig iskolában voltak a gyerekek. Most pedig nem is csupán a gyerekek felügyeletét biztosítják, hanem segíteniük kell a digitális távoktatásban is.

A nevelőknek is biztosít az alapítvány szupervíziós alkalmakat, csoportosat és egyénit is, ezt most természetesen átvitték telefonos, illetve online platformokra. Fontosnak tartják, hogy a nevelőknek is adjanak lehetőséget a segítő beszélgetésre, vagy akár csak a ventilálásra.

Hogyan lehetsz önkéntes?

Nagyon sok önkéntes jelentkezik az alapítványhoz, ez igen pozitív visszajelzés számukra, pedig nem egyszerű ez a munka, mert óriási felelősséggel jár. Nagyon megválogatják, kit engednek a gyerekek közelébe. Van egy pszichológiai felvételi teszt, van egy szakmai képzési nap, és egy kidolgozott képzési rendszerünk. Folyamatosan felügyelik az önkénteseket a szakmai képzéseken és az intervíziós eseményeken, így egymást támogatva, szakmai és lelki segítséget kapnak az önkéntesek.

Hogy maradhat talpon egy ilyen alapítvány?

Főként pályázati forrásokból, és a 87 éves alapító, Vásáry Tamás jóvoltából tudják életben tartani az alapítványt. A karmester-zongoraművész nemcsak a legnagyobb támogatója az alapítványnak, hanem az egyik leglelkesebb önkéntese is, a képzésen is részt vesz, jótékonysági esteket ad, nagy húzóerőt jelent mindenkinek, aki részt vesz a munkában.

Beatris elmondta:

„Ez a terület szociálpolitikai mélységeket érint, ezért csakis így szeretnék folytatni a munkát, kizárólag mélyreható és hosszú távú segítséget szeretnének nyújtani a gyerekeknek és a nevelőknek is.”

Folyamatos kihívást jelent, hogy az anyagi stabilitásukat hogyan teremtsék meg. Ezért hoztak létre frissen egy társadalmi vállalkozást, ami remélhetőleg kitermeli az alapítvány működési költségét. A pszichológiai központ, neve: Bebalanced Pszichológiai Pont. A felső középosztálynak kínál elsősorban tanácsadói segítséget elakadások, nehézségek esetén, az üzleti modell alapján a bevétel ötven százaléka a Gyermekhíd Alapítvány programjainak finanszírozására megy. Egyensúlyba kerülhetnek a jobban kereső, nagy felelősséget vállaló tanácsra várók, és általuk azok a gyerekek is, akiknek esélyt sem adva, jórészt lemond a többségi társadalom.

Erőt adni egymásnak

Noha egymás után sorolja a nehézségeket a telefonban, Beatrisból mégis sugárzik a végtelen derű és a hit. Amikor rákérdezek, honnan van ekkora erő benne, így válaszol:

„A gyerekek és a növekedő önkéntes közösség miatt érdemes ezt csinálni. Az egész alapítványi csapatra jellemző, hogy szívvel-lélekkel jelen vannak a munkájukban, nagyon jó együtt dolgozni egy ilyen közösségben, és látjuk, hogy a gyerekeknek menyire fontos a mi stabil, kiszámítható jelenlétünk. Sok pozitív, megerősítő visszajelzést kapunk, és ez erőt ad ahhoz, hogy továbbra is jelen legyünk, és minél több gyereket tudjunk elérni.”

Ő maga is két és fél éve mentorál egy tizenkét éves kislányt, hetente minimum kétszer beszélnek a karantén óta, előtte pedig ugyanilyen rendszerességgel személyes is találkoztak.

„Napi tíz órát dolgozom, nehéz határt szabni, hiszen ez nem munka, hanem hivatás, ez az első gondolatom reggel, és az utolsó lefekvés előtt, hogy milyen feladatok vannak az alapítvány körül.”

Az indíttatás egy gyerekkori traumából ered

A most 31 éves kurátor kérdésemre őszintén elmondja, hogy ez a fáradhatatlan tenni akarás egy saját gyerekkori traumából ered.

„Volt három év az életemben, amikor én is család nélkül éltem, egy elég komplikált helyzet miatt  bátyámmal együtt elszakítottak anyukámtól és a két testvérünktől. Ötéves voltam ekkor, a bátyám pedig nyolc. Családból-családba vándoroltunk.

Hasonló élményeket tapasztaltam meg, mint amit egy család nélküli gyerek. Szerencsésen alakult, mert végül mégis anyukámnál helyzetek el hivatalosan. De volt pár év, amikor nem tudtam, hol van az anyukám, nem tudtam, hol van az apukám, nem értettem, mit beszélnek. Nem tudtam, mi történik körülöttem.

Ez az élmény ugyanúgy ott van az állami gondozott gyerekek életében is. De én még szerencsés voltam, nem ért abúzus, senki nem bántalmazott, jó fej, szerető családoknál voltunk. Ez az élmény ugyanúgy az életem és a munkám része. Az empátiamélység valahonnan innen indult…”

Pszichológiai segítség

Az alapítvány szakmai vezetője, a pszichológusa, Kovács Orsolya szerint a gyerekotthonokban élők korai tapasztalataik miatt gyakran válnak áldozattá vagy elkövetővé, és ezt a tendenciát csak hosszú, állhatatos segítő munkával lehet megtörni.

„Olyan gyerekekről van szó, akiknek a bizalmuk rengeteget sérült születésük óta, először a saját szüleikben, akikről leképezik a világot, utána pedig a rendszerben. Az a tapasztalat, ami nekik megvan arról, hogy milyen ebben a világban élni, nagyon bizonytalan, veszélyes, rájuk nem vigyázó, amiben ők csak úgy vannak, passzívan. Sokuk később áldozattá vagy elkövetővé válik épp emiatt” – mondja a pszichológus.

„Ahhoz, hogy ezek a rossz minták ne öröklődjenek tovább, nekünk kell másfajta viszonyulást mutatni feléjük.

Az önkéntesek folyamatosan ott vannak az életükben, és rendszeres visszajelzéseket adnak nekik, mellettük állnak, fontosak. Értékesek lehetnek attól, hogy pozitív figyelmet kapnak. Sokan ezt még sosem élték meg, vagy csalódtak.

Idegrendszeri szinten is leképeződik a gyerekeknél a bizalmatlanság, bizonyos szinoptikus kapcsolatok erősödnek meg az idegrendszerben. De a pozitív figyelem elkezdi formálni az agyi struktúrák szintjén is a gyerekeket.

A digitális eszközök most tényleg nagyon fontosak ahhoz, hogy megvalósulhasson ez a figyelem akár az önkéntesekkel, a saját családjukkal, vagy az osztálytársaikkal is, és ne szigetelődjenek el teljesen a külvilágtól. Nagyon nehéz egyedül beilleszkedni egy osztályközösségbe, mert eleve kívülállók, de most különösen fontos, hogy segítsük őket a tanulásban is.”

Orsolya így folytatta: „Fontos, hogy ha akad ilyen ember a közelünkben, akkor felhívjuk, megkérdezzük, miben tudunk segíteni, és érzékenyítsük erre a saját gyerekünket, környezetünket is.

Fogadjuk el, hogy egy traumatizált gyereknél a düh, szomorúság, agresszivitás természetes válasz arra, ami vele történik.

Sajnos most eléggé akadozik a mentálhigiénés ellátás. Inkább kevesebb segítség van, mint több. Az intézetekben élők között a hétköznapi frusztrációk egy része, nevezetesen a kirekesztés most nincs jelen, ettől egy kicsit jobban vannak. A nevelőkön viszont hatalmas teher van. Teljes a bejárási tilalom, és minden felelősség rajtuk van. Tizenkét gyerekre egy nevelő... embert próbáló feladat.”

Miért kellenek annyira az okoseszközök?

Kovács Orsolya szerint: „A tanulás is fontos szempont, de még fontosabb, hogy ne essenek ki a gyerekek azokból a közegből, ami számukra megtartó erőt jelent a gyerekotthonon kívül. Ami hozzákapcsolja őket a társadalom többi részéhez, mert ez az emberi, kapcsolati tőke legalább olyan fontos, mint a tudásból jövő.”

Miért érdemes csinálni, feléjük fordulni, segíteni őket?

Orsolyának is föltettem a fent szereplő kérdést, így válaszolt:

„Sokat kapunk vissza tőlünk, megtanítanak minket egy csomó dologra, amiven az önkénteseink többsége nem találkozik: »utcai« tudás, adaptáció, szívósság. Példaképet jelentenek számukra, ez egyfajta kölcsönös tanítási folyamat, csak ki-ki a saját eszközével járul hozzá. Nagyon jó volna, ha kicsit másként gondolnának ezentúl az emberek azokra a gyerekekre, akinek elrabolták a gyerekkorukat…”

Szóval, ha van otthon használaton kívüli, de még abszolút használható, jól működő okostelefonod vagy bármilyen okoseszközöd, kérlek, ajánld föl azoknak a gyerekeknek, akiknek most sokkal nagyobb szükségük van rá, mint neked, hogy ne zuhanjanak bele a digitális szakadékba. ITT vannak a pontos részletek. Az ő nevükben is nagyon köszönöm!

Both Gabi

Képek: Hegyháti Réka