Mese a fiúról, aki padlizsánt és spárgatököt hozott nekünk

–

Egy fiú útnak indul

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy táska, amiben épp egy váltásnyi ruha fért el és némi harapnivaló. Egy huszonkét éves fiatalember pakolt be ebbe a táskába 1931-ben egy kis hegyi faluban valahol Várna mellett. Testvéreit, hazáját hátrahagyva indult el szerencsét próbálni: a Dunán felhajózva Magyarország felé tartott. Bulgária 1878-ban szabadult fel a török uralom alól, az ötszáz éves elnyomás után mérhetetlen szegénységgel és kilátástalansággal küszködött az ország. Fiatalok ezrei vették Közép-Európa felé az irányt egy jobb jövő reményében. Külföldön kamatoztatható szaktudásukat elnyomóiknak köszönhették: egyes visszaemlékezések szerint a törökök haszonszerzésből ugyan, de mindenkinek meghagytak egy százszor száz lépésnyi területet, amelyen a helyiek gazdálkodhattak, míg mások szerint a népnyúzó törökök önös érdekből ismertették meg a bolgárokkal fejlett kertkultúrájukat.

A kényszer szülte, ókori technikával vegyes bolgárkertészet jóval meghaladta a korabeli közép-kelet-európai módszereket, és a bolgárok szétrajzásukkal korszerűsítették a zöldségtermesztést a régióban. A fiatalember Miskolcra, majd Nyíregyházára került, ahol Budapest, Pécs és Szentes mellett a legnagyobb lélekszámú bolgár közösség élt. Az előző bevándorlási hullámban, az 1860-as évektől a század végéig közel 25 ezren érkeztek: a Monarchia-szerte megjelenő szezonálisan ott dolgozó, télre hazatérő bolgárkertészek, kizárólag férfiak ugyanúgy, mint a több ezer politikai menekült a vérbe fojtott, 1876-os felkelés után, és a későbbiekben tartósan, családdal letelepedők is.

Gyerekkor a palánták körül

A sokáig behozhatatlan előnyre három technikai fortéllyal tudtak szert tenni: a melegágyi előhajtatással, a bolgárkerékkel és a parcellákkal, árkokkal barázdált termőfölddel. És mivel én vagyok az egykori fiatalember unokája, gyerekkoromból emlékszem, hogy a be-ne-ess-a-melegágyba-zsuzsi! mindig felhangzott, amikor a zöldségekkel bevetett kertben rohangáltam. Ezt a falapokkal körülhatárolt földrészt üveggel fedték le, így tartották melegen azt a palánták számára, és lényegesen hamarabb, akár egy hónappal korábban tudták piacra vinni termékeiket, mint magyar versenytársaik.

Az ökör vagy ló hajtotta bolgárkerék nevével ellentétben talán egész Mezopotámiáig megy vissza, és ezzel a módszerrel kilométerekre lévő területeket is tudtak öntözni, míg a helyiek gémes kútból hordták a vizet. A dús paprika- és paradicsombokrok kis árkok közül emelkedtek ki, amelyeket szakaszosan zártak le, majd vízzel árasztottak el. Tinédzserként nagy kedvencem volt a paprika kapálása, mert annyira vigyázni kellett, hogy el ne vágja az ember a földdel körülölelt növény vékony tövét, hogy egy-két lendületesebb mozdulat után mehettem olvasni, mert nem bízták rám ezt a kényes munkát. A bolgárkertészek nemcsak technikailag forradalmasították a kertkultúrát, hanem

olyan zöldségeket ismertettek meg a magyarokkal, mint a póréhagyma, a spárgatök, a fekete bab vagy a padlizsán, és ők szoktatták rá a lakosságot a nyers paprika, valamint a paradicsom fogyasztására is.

Nekik köszönhető, hogy az első világégést és a Trianont követő gazdaságilag nehéz, időjárás sújtotta, aszályos években is került saláta és friss zöldség az asztalra – megfizethető áraik miatt a szegényebb réteg számára ugyanúgy, mint a tehetőseknek.

Bolgárkertészek Magyarországon

A bolgárkertészek kiszorítják a magyar gazdákat a piacról – hangzott el időnként, de a magyar állam felismerte, mennyire fontos a parlagon hagyott földek megművelése és a zöldségtermelés korszerűsítése, így ahelyett, hogy kitiltotta volna őket, módszereik tanulmányozását tűzte ki célul. Ráadásul friss, megfizethető terményeik, szorgalmuk miatt a bolgárok a lakosság támogatását is magukénak mondhatták.

A városok melletti sík területen, a gyárkémények látótávolságán belül földet bérlő bolgár közösségeket az összefogás és egymás segítése jellemezte. Szinte kivétel nélkül megtanultak magyarul, de lelkesen őrizték hagyományaikat, nyelvüket, nemzeti identitásukat. A közösség adományaiból görögkeleti templomokat építettek, bolgár nyelvű oktatást szerveztek a gyerekeknek, később művelődési házat tartottak fent. A nagyobb ünnepeiket, az ortodox karácsonyt és a húsvétot, a gyermekszületést, az esküvőt és a keresztelőt a közösség együtt ünnepelte. Kommunaszerűen dolgoztak, de a termelés idővel igényelte a napszámosokat, sok helybélinek adva munkát ezzel.

Sokáig leginkább egymás között házasodtak, így a fiatalember is bolgár lányt vett el. A harmincas-negyvenes években Nyíregyházán három jelentős kertészet, a Markovics, a Nonovics és a Petrov mellett több kisebb is működött. A háború után az államosítás elvette mindazt, amiért két kezükkel keményen dolgoztak meg: földet, állatokat, ingatlan, termést. Voltak, akik visszatértek Bulgáriába, és voltak, akik téeszekben, majd háztájiban folytatták a munkát.

Sült paprika a sparhelten, Fa sampon a bőröndben

 Az első Magyarországon született generáció nemcsak jól beszélt bolgárul, de állampolgársággal is rendelkezett, így néhányukat az ötvenes években még Bulgáriába hívták be katonai szolgálatra. A második generáció tagjaként nekem a hagyományok egy része, a szilveszteri túrós-leveles tésztába, a bányicába rejtett szerencsepénz keresése, a nyári friss sopszka-saláta íze, a forró sparhelten készült sült paprika illata, néhány mondóka, várnai és szófiai rokonlátogatások emléke maradt meg: ahogy a nyolcvanas években bőröndök mélyére rejtve vittük a Fa sampont és szappant a nálunk lényegesen nehezebb körülmények között élő bolgár rokonoknak, vagy ahogy barna Wartburgunkkal megérkeztünk az egykori kis hegyi faluba nagyapám húgához, és azonnal körénk sereglett a falu teljes lakossága.

Vitathatatlan, hogy a bolgárkertészek majdnem egy évszázadon át meghatározó szerepet játszottak a magyar zöldségtermesztésben, jelentős hatással voltak a zöldségfogyasztásra, és tevékenységük Európa-szerte forradalmasította a kertkultúrát. A bolgár mára az egyik legkisebb magyarországi kisebbség jó hatezer fővel, de emléküket, tevékenységüket számos helyen őrzi az ország: a nyíregyházi görögkeleti templomtól kezdve a IX. kerületi bizánci stílusú pravoszláv templomon át a közelmúltban a Bosnyák téren átadott, bolgár családot ábrázoló szoboregyüttesig.

Ez a mi családunk egyik meséje. És a tied?

Trembácz Éva Zsuzsa

A fotók a szerző tulajdona.
Ha tetszett Éva írása, látogass el szerzői Facebook-oldalára, ahol a könyveiről is találsz információt!