Saját magunkra írni az anyaszerepet – Akár saját anyáink ellenében
Egyre képlékenyebb, ahogyan a korosztályom, a harmincasok egy része magára az anyaságra és benne saját magára tekint. Valahogy egy átmeneti korban vagyunk e tekintetben: készen elengedni az anyáinktól kapott minta egy részét, és megalkotni a sajátunkat, amiben már nemcsak a gyerekünknek van kizárólagos helye, hanem nekünk is – de vajon megvannak az eszközeink is hozzá? Vagy a vágy ugyan adott, de lehet, hogy a megvalósításhoz túlságosan is kötnek minket az otthonról hozott beidegződések és a társadalmi elvárások? Egyáltalán, hogyan lehet átírni egy több évtizedes, széles társadalmi körben elterjedt mintát? Filákovity Radojka írása.
–
Az egyik legnagyobb félelmem az anyasággal kapcsolatban…
…Azon túl persze, hogy ha eljön az ideje, sikerüljön egészséges gyereket világra hozni, és a lehető legjobb anyja lenni, hogy elveszítem benne önmagam. Hogy az az individuum, aki vagyok, nemcsak, hogy az új szereppel valamelyest alakul – ami teljesen természetes, hiszen változnak majd a szükségletek is az új, anyai identitás megszületésével –, hanem bedarálódik, kiszorul, teljesen alárendelődik az anyaságnak. Legtöbbünknek erre van mintája, ezt láttuk az anyáinktól. Félreértés ne essék, van, akinek ez a minta komfortos, aki számára ilyen a nagybetűs anya – és ezzel semmi baj nincs, amíg önazonos számára ez a szerep. Ahány ember, annyiféle igény, de a kulcs talán épp ebben van, az önazonosságban.
A korosztályomból jó néhányan még most, a gyerekvállalás előtt állva megfogalmazták maguknak, hogy e tekintetben másképp szeretnék csinálni, mint a szüleik.
Nem arról van szó, hogy a karrier vagy az önmegvalósítás mindennél fontosabb lenne számunkra, vagy hogy a saját igényeinket a gyerek elé helyeznénk – sőt. Egyszerűen csak helyet csinálnánk az anyaságban a gyerek mellett magunknak is.
Néhányunknak a generációmból a saját vágyaink, illetve mentális, lelki és fizikai jólétünk UGYANOLYAN fontosak és UGYANÚGY figyelmet érdemelnek, mint az, hogy gondoskodó anyák, jó szülők legyünk. Utópisztikus lenne azt gondolni, hogy a kettő nem feltétlenül kell, hogy kizárja egymást? (Persze ehhez olyan társra van szükség, aki kiveszi a részét a gyereknevelésből.)
Pláne, mert, ha jobban belegondolunk, egyik feltételezi a másikat: ha önmagunkra nem fordítunk időt, ha nem vagyunk jól saját magunkkal, akkor a gyerekünknek is sokkal több szorongást, feszültséget fogunk átadni. A Psychology Today nemrég megjelent cikke szerint a mostani harmincasok közül egyre többen billentenék el a mérleg nyelvét egy új egyensúly létrehozásával. Önzésnek tűnik? Pedig nem az, hanem sokak teljesen jogos igénye.
Rendben van, ha szeretnénk megőrizni a lényünknek azt a szeletét, aminek nincs köze az anyasághoz, a gyerekhez.
Ennek ellenére semmi sem nehezebb, mint leírni ezt a mondatot: nem szeretném teljesen feladni magam az anyaságban
Hogy miért? Mert ehhez a szerephez rengeteg társadalmi elvárás kötődik és hihetetlen pátosz övezi, ami nagyban befolyásolja, ahogyan róla gondolkodunk. Eszerint pedig az anyaság a női lét értelme, megkoronázása, a jó anya pedig önfeladó, és mindegy, hogy hány éves legyen a gyereke, mindig, minden körülmény között az ő igényeit és vágyait helyezi előtérbe. Ha pedig tényleg szigorúan vesszük a dolgot, akkor ez a hozzáállás – kevesebb önfeladás és több önmagunkra figyelés – sok tekintetben ellene megy az anyaszerep felé támasztott általánosan elterjedt elvárásoknak.
Az anyaságról, az anyasággal kapcsolatban mindenkinek van véleménye, már onnantól kezdve, hogyan érdemes szülni… Így, még gyermektelenül is azt tapasztalom, bárhogyan is gondolkozzon az ember az anyaságról, vagy annak a legegyszerűbb gyakorlati kérdéseiről – kell-e cumi, jó-e hordozni vagy sem stb. – megítélik, elítélik. Az viszont, ki hogyan érkezik meg az anyaságba, attól is függ, hogyan tudja magát függetleníteni ezektől az elvárásoktól, értékítéletektől, ahogy attól is, amit a családjából hoz.
Sokáig lelkiismeret-furdalást éreztem amiatt, hogy e tekintetben a szülői minta ellen mennék
Olyan volt, mintha egy értékítéletet fogalmaznék meg a saját anyukámmal szemben, aki az egyik legodaadóbb, leginkább szeretetteljes és leggondoskodóbb ember, akit ismerek, és akinek csodás gyerekkort köszönhetünk a húgommal – csakhogy neki más mintája volt. Ezt a szorongásomat végül az oldotta fel, amikor Bóta Tímea tanácsadó szakpszichológussal egy korábbi anyagom kapcsán interjúztam. Tímea akkor azt mondta, hogy a kapott mintákat – legyenek azok jók vagy rosszak – jól kell „forgatni” ahhoz, hogy szabadokká, függetlenekké válhassunk tőlük. Ez a fajta önismeret szükséges hozzá, hogy a saját történetünket írhassuk, miközben tudjuk, milyen háttérből jövünk.
És pont a szüleim által kaptam meg azt a biztonságot és szabadságot, hogy ha úgy önazonos, az otthonról hozott mintát magamra alakítsam vagy akár teljesen átírjam.
A dolog ugyanis, bármennyire is zsigeri szinten belénk égetett tapasztalásokról van szó, nem lehetetlen. Azzal, hogy felmerül bennünk a kérdés, hogyan tudjuk megőrizni önmagunkat az anyaságban is, ez a téma „felkerül a térképre”. És ami „felkerül a térképre”, az onnantól kezdve nem képes öntudatlanul működni, hanem olyan, mint egy jelzőtábla, ami – időközönként felvillanva – ellenőrzésre késztet. Így a gyerek mellett is életben fogjuk tartani azt az identitást, egységet, ami fontos nekünk.
Saját magunkra írjuk az anyaszerepet – és épp ez benne a csodálatos. Persze kíváncsi vagyok, hogy ez a gyakorlatban tényleg sikerül-e majd, de ez még a jövő titka…
Filákovity Radojka
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Delahaye
