Óhohó, ha azt hinnéd, hogy minket nem irritál sokszor a saját generációnk, akkor nagyon tévedsz! Szerintem úgy fair, hogy ne csak arról beszéljünk folyton, mennyire tele vagyunk pozitív, kiaknázatlan készségekkel, hanem igenis gyakoroljunk egy kis önkritikát. Van ugyanis egy bazi nagy hányada az Y generációnak, amelyik rettentően visszahúzza a többieket.

Akad olyan, aki konokul elvárja, hogy más adjon célt az ő életének, míg más tök mindegy, milyen eszközzel, de a lehető leggyorsabban akar kurva gazdag lenni.

Mindenki kidolgozza a maga életstratégiáját arról, hogyan érje el a célját, és ez alól az Y generáció sem kivétel. Csakhogy mi sokszor sokkal gyorsabban akarjuk ezt elérni, mint mások. Hol majmolva a ma ultrasikeres üzletembereket, hol elkényelmesedve egy pozícióban, a kisujjunkat se mozdítva, hol pedig az asztalt csapkodjuk kicsinyesen, hogy miért nem egyből vezetőnek tesznek be minket. A mai világban, amikor Mészáros Lőrincek tudnak egy év alatt több milliárddal az ország leggazdagabb gázszerelőjévé válni, akkor igenis sokan úgy gondolják, hogy bármire és bármilyen pozícióra alkalmasak. Megörököltük az „uram-bátyám” után a „szia, uram”-mentalitást, hiszen minden generációban létezett a műfaj, amikor nem a saját érdemei szerint boldogul az ember, hanem a kapcsolatai erőteljes körbenyaldosásával. De ne relativizáljuk a hibáinkat, mert akármilyen sikert is ér el más – megkérdőjelezhető eszközökkel –, attól neked még nem kell az ő mintáját követned.

Íme, azok az ipszilonosok, akik a legtöbbet ártanak a mi megítélésünknek:

1. A kis oligarcha
Kis baráti társaságok, egyetemi körök, osztályközösségek tartoznak ide, akik a mai oligarchákhoz hasonlóan szerveződnek. Persze a valóságban nem azok, csak hasonlóan polipszerű módon építkeznek. Aztán tíz-húsz év múlva talán komolyabb állami munkákat is megkaphatnak – egymást támogatva. Aki „tesó”, azt támogatjuk a pozíció megszerzésben, aki körön kívül van, azt nem. Nyomni kell egymást, mert az ő sikere neked is jót tesz.

Hivatkozzatok egymásra, ajánljátok egymást, mert a sikerhez elég a jó kiállás, meg persze a Rokonok, ahogy ezt már Móricz is megírta.

2. A visszahúzó
Sokat hangoztatott frázisai: „ne próbáld meg, úgyse sikerül”, „ugyan már, lehetetlen bekerülni”, „miért te lennél az, akinek sikerülne?”. Nem tudja, hogy mi akar lenni, és jobb, ha te sem tudod, mert akkor még a végén önkritikát kéne gyakorolnia, és rájönne, hogy elcseszi az életét.

Tökélyre fejlesztette a cinikus retorikáját abban, hogy minden szar.

Életmódszerűen űzi, hogy a környezete hangulatát és motivációját lehúzza.

3. Motiválatlan, félszeg típus
Amikor baromi nehéz bekerülni egy jó helyre, és az illető képtelen a sokadik segítség után is feltalálni magát. Szó szerint fogni kell a kezét, és a nagy mulyasága közepette még arra sem veszi a fáradságot, hogy legalább a google-t használja. A fizuért persze elsőként áll sorba, és nem győzi zaklatni a kollégákat, hogy mikor veheti ki végre a szabadnapját. Aztán kikéri magának, hogy miért nem kap végre all you can move kártyát. Ó, anyám, borogass!

4. Az egyetemi szektások

A felsőoktatásban burjánzó szervezetek között is vannak olyanok, amelyek kifejezetten inkább szektákra hasonlítanak, mintsem egy oktatási rendszerre.

Amikor sikerül bejutnod egy ilyenbe, akkor ne csodálkozz, ha sokszor tök elvakult emberekkel találkozol, akik egy ügyért még az anyjukat is eladnák.

Onnan tudod, hogy nem kifejezetten tisztességes szervezetbe kerültél, ha nem úgy gondolkodnak, mint egy szakmai szervezet, hanem inkább „családként” tekintenek magukra. Nem munka vagy továbbképzés van náluk, hanem misszió, küldetés, hit, ügy. Ha te is a „testvériség” tagja vagy, onnantól kezdve sínen lesz a karriered. Persze ezért neked is úgy kell bólogatnod, mint egy kalaptartós műanyag kutya, úgy kell öltöznöd, ahogy megszabja a rendszabály és mindenféle random beavató játékban megaláznod magad – elbagatellizálva mindezzel a valóban jó felsőoktatási szervezetek hírnevét.

5. A „job hopper”, azaz állásról-állásra ugráló
A karrierista Y-osokon belül van az a türelmetlen típus, akit úgy hív a szakirodalom, hogy „job hopper”, azaz: aki egyik melóból ugrik át a másikba. Ez a típus bizony baromi könnyen felméri, hogy a cég mit tud nyújtani neki, betartja-e az ígéreteit, színvonalas szakmai fejlődést biztosít-e neki, és ha úgy ítéli meg, hogy nem, akkor – minden szívbaj nélkül – tovább is áll egy másik helyre. Így száll virágról virágra, Londonból Berlinbe, keresve a tökéletes munkahelyet, ami igazából lehet, hogy nem is létezik.

6. A „mindent ide nekem azonnal” típus
„Ha Mészáros Lőrinc megcsinálta, akkor én miért ne lehetnék sikeres üzletember egy év alatt? Miért ne találhatnék olyan munkát, amiben semmit sem kell csinálnom? A gazdagság úgyis fejben dől el. Ha a parlamentben olyanok ülnek, akik megszólalni is alig bírnak, akkor én miért ne ülhetnék ott?” Na, erre varrjál gombot!

Szőcs Lilla

Kép: flickr