A nyarat, amikor én még gyerek vagyok, nem kell megoldani.

Legalábbis a szüleimnek nem, a nagyanyám nyugdíjaztatja magát ötvenöt évesen. Iskolát kezdek akkoriban, a húgom meg épp világra jön.  

Milyen öregnek látom Nagyit, pedig csak 12 évvel idősebb, mint most én! (Igaz, néha magamat is szörnyen öregnek látom, bár nincs műszálas otthonkám és még nem őszülök.) Két unokája van addigra, illetve három, a bátyámról nemigen bír beszélni senki, évek óta halott, de szerintem Nagyi mindig beleszámolja az unokákba.  

Minden évben – egészen tinédzserkoromig – június közepén, éppcsak hogy kicsengetnek, átcuccolunk a kispesti panelből nagyanyám pestimrei házába, amelyben megszülte apámat 1947-ben, és amelyben éltek a dédszüleim is pár évtizedet.  

Az évzáróra már sosem megyünk, elhozza Anyu a bizonyítványt, amikor látogatni jön vasárnap délután.

Labdát is hoz mellé ajándékba, júniusban még feszes, csíkos, magasra pattanós havert, szeptemberre majd leereszt persze.

A házban nincs vezetékes víz, nincs vécé. Nagyi kiskádat, lavórt melegít tele minden este, abban dagonyázunk a konyhában, a tesóm meg én. Máskor ugyanott áznak hokedlin a vájdlingban az uborkák, barackok, meggyek, mikor mi érik épp.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Állandóan magozunk, sikálunk, hámozunk. Jó a hideg vízbe lógatni a kezet a forróságban. Jó télen a körtebefőtt a sült csirkéhez. A dzsem a fánkra februárban.

Nagyi meg áll a gáznál, és keveri egy hosszú fakanállal a buggyanó, forró, édes lekvárt.

Egy nagy ládában dunsztol. Annak a tetején áll a kistestvérem fürdetés után, Nagyi törölgeti, száll körülöttük a hintőpor, ahogy beszűrődik a fény a félárbócra eresztett redőny résein át.  

Kézen fogva alszunk mind a hárman.

Ha Nagyi nem lekvárt főz, akkor ebédet.

Amiből ő sosem eszik. Azt mondja, délben nem éhes. Éjjel vacsorál inkább, amikor már csöndes a ház, csak a tévé vibrál némán.

De nem mindig marad meleg étel estére, akkor szalonnát kockáz a hagymához, paradicsomot sóz. Néha elkunyerálok pár falatot, pedig nem szeretem a szalonnát.

Néha összeszedünk pár száz csigát eső után. Éjjel kimásznak mind a vederből. A plafonról szedegeti le valahogy őket egyenként a 158 centis nagyanyám.  

Az új macska után meg a fára mászik olykor, mert felkergeti a kutya, és nem tud lejönni. Panellakásban nevelkedett.

Pici a ház, pici a kert. De égig érnek a fenyőfák. Már napfoltok sem maradtak a füvön, és a virágok is a kerítés mellé szökdösnek az ágyásból, viszont van saját erdőnk egy zsebkendőnyi területen.

A négy fa között töltöm a nyarat.     

Van egy összecsukható, rozoga nyugágy, amit az apámtól örököltem. Abban ette gyerekkorában üvegből a kovászos uborkát. Közben olvasott. Ahogy én is, csak uborka nélkül. Hahotát.

Ha megunom, nekivágok a jó hosszú Stefánia utcának. Mi a legvégén lakunk, lefelé, a Vöröshadsereg útjáig van vagy tíz cimborám. Sokat lógunk együtt, úgy kell minket összevadászni a határból délután.

Az egyik lánynak van egy kétszer egyméteres medencéje, az apukája ásta, csempézte ki.

Meg bunkerünk is van valamelyik szomszéd tobzódó sövénye mögött.

És kempingbicaj! Az enyém piros, még működik egyébként, a nagynéném teker vele néha a Tescóba Erzsébeten.

Nagyi időnként, amíg főz, elküld a trafikba Filtol cigarettáért. Igen, a Nagyi bagózik, két dobozzal is elszív naponta, hiába cicceg a szomszédban lakó keresztanyja, a Tánti a verandán, hogy „nem kéne ennyit dohányozni, Editkém”.

Vásárolok is néha, kiflit, párizsit, sajtkrémet, az is Camping, és Leo jégkrémet.

Egyszer találok útközben egy szürke galambot a földön. Hiába simogatom, nem ébred fel. Hetekig rettegek, mert azt mondja valaki, az állatok teteme fertőz. Nem merek szólni a Nagyinak, hogy hozzányúltam, nehogy megijedjen, ijedt már meg elégszer életében.

A totyogós húgom megrágcsál a kertben valami gombát. A Heim Pálban sem tudják megmondani, milyen fajta. A gyereknek nincs baja. A nagyanyám meg, amikor kirakja őket a taxi otthon, csak ül, és dohányzik a teraszon, amelyen minden szék billeg, mert a fenyők gyökerei úgy dudorodnak át a betonon, mint a visszerek a Tánti lábán.

Vihar után hatalmas pocsolya van mindig az utcán, épp a ház előtt a kocsiúton, amelyen különben sosem jár autó, mert hepehupás az is, mint itt minden. Nincs egy derékszög sehol. Lejt a húszméternyi beton is ezerfelé, nálunk ér pont véget, megül a sár a langyos víz alján, bokáig ér legalább, tapicskolok benne, fel-alá, fel-alá, amíg csak el nem olvad a délután.

Este málnát eszem nagykanállal.

Nagyi bekészít egy vedret, a bilit már kinőttem, de nem szereti, ha kijárok a budira.

Én meg azt nem szeretem, ha jön a születésnapom. Augusztus 27-én van, tudom, vége a nyárnak.

A tizedikre Nagyi zsúrt rendez, meghívja az összes gyereket az utcából, de véletlenül összekeveri a tombolát, amit lebundáztunk. Én nem a homokozóvödröt szeretném. Hogy helyette mit akarok olyan nagyon, arra nem emlékszem.  

Az a bizonyos tombola

Viszont kapok anyuéktól egy karórát. Arra gondolok, ha nem húzom fel, akkor megáll-e az idő, marad-e a nyár, marad-e az eső meg a pocsolya az úton, marad-e a dinnye, és maradok-e én a Nagyinál.

Napra, talán percre pontosan tizenhat évvel később leesik, hogy ő nem marad nálam. A nyár, a dinnye, a pocsolya, meg benne a gyerek viszont örök, legfeljebb másik már.

 Kurucz Adrienn

Képek: Kurucz Adrienn családi archív