Nádudvari Péter: Sírni nem csak a lányoknak szabad!

–

Érzelmes ember, érzelmes férfi vagyok. Ez nem meglepő annak tükrében, hogy sokszor komoly érzelmi megterhelésnek vagyok kitéve, hiszen súlyosan beteg és fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkozom, és érzékeny vagyok a társadalmi igazságtalanságok iránt. Együttérzéssel fordulok a szorult helyzetbe került vagy megaláztatást átélő embertársaim felé, ha pedig úgy érzem, hogy szükséges felhívnom a figyelmet egy elszomorító társadalmi jelenségre, időnként tollat is ragadok. Írtam már például az ukrajnai idősekről, akik nyolcvan év után újra átélik egy háború iszonyát, és jelent meg cikkem a beszédhibások kigúnyolásáról is, amelyet mint érintett, magam is megszenvedtem. 

Ugyan közhelyesen hangzik, de esetemben mindenképpen igaz, hogy az életem érzelmi hullámvasúton halad. Az érzelmeimet mélyen megélem és sokat beszélek róluk – ezért gyakran furcsa szemmel néznek rám. „Amikor először megláttalak, nem hittem volna, hogy ilyen vagy” – mondták már nekem sokszor.

Bevallom, néha én is csodabogárnak érzem magam

Nagyon kevés férfi rokonom vagy ismerősöm beszél olyan nyíltan az érzelmeiről, mint én. Némelyikük pedig egyáltalán nem teszi szóvá, mi az, ami a szívét-lelkét nyomja. Ezen sajnos egyáltalán nem lepődöm meg. A férfiak jelentős részének ugyanis kisgyerekkorától kezdve mantraszerűen ismételgetik a következőket: „Ne nyafogj, férfi vagy!” „Légy kemény, nem vagy te lány.” „Ez a nyálas viselkedés nem méltó egy férfihoz”.

Sok fiútól már kisgyerekkorában elvárják, hogy rendíthetetlennek, sebezhetetlennek mutatkozzon: tanúja voltam már többször, hogy egy három-négy éves forma kissrácot leszidtak, mert miután elesett, sírva panaszkodott, hogy fáj a lába.

Én soha nem tudtam – és nem is akartam – az érzelmeim kimutatása, a gyengeségeim felfedése nélkül élni. Annak ellenére sem, hogy sokszor megkaptam: nyámnyila, töketlen, tutyimutyi vagy anyámasszony katonája vagyok, amikor a félelmeimről beszéltem vagy elsírtam magam.

Apropó, sírás. „Egy férfi ne sírjon, az a gyengeség jele, sírni csak a lányok szoktak” – hallottam én is sokszor ezt a generációk sokaságát mérgező mondatot. Férfiakat sírni eddig csak nagyon ritkán láttam – szinte csak temetéseken. Ami pedig a barátaimat illeti, csak egyszer fordult elő, hogy valakinél eltört a mécses, – de az is annak volt köszönhető, hogy az illető egy szakítást követő éjszaka többet ivott a kelleténél.

A rokonságom férfitagjait is ritkán láttam elérzékenyülni

Nagypapám szemében például csak egyszer láttam könnyeket azalatt a huszonkilenc év alatt, amit vele tölthettem. Akkor hatódott meg, amikor elmesélte, hogy gyerekkorában sokat dolgozott napszámosként, mivel családja szerény anyagi körülmények között élt. Elszoruló torokkal idézte fel, hogy miközben kihajtotta a mezőre a rábízott állatokat és nézte a közelben elhaladó vonatokat, mindig szomorúan sóhajtotta: „Bárcsak én is utazhatnék”. De ekkor sem akart „gyengének mutatkozni”, csak néhány pillanatra akadtak el a szavai.

Ami engem illet, látva a körülöttem lévő férfiak viselkedését és hallva a rám irányuló „micsoda férfi az ilyen” megjegyzéseket, sokáig úgy gondoltam, „férfiatlan vagyok”.

Voltak olyan társaságok, amelyekben a megfelelési kényszer miatt megpróbáltam magamra venni a szoborarcú, rendíthetetlen macsó álarcát, de idővel rájöttem, ezzel saját magamat erőszakolom meg. Így továbbra is marcangoltam magam a vélt „férfiatlanságom” miatt, és szégyenkezve bebújtam a „csigaházamba”.

A fordulópontot önmagam elfogadásában és felvállalásában egy református lelkipásztor, Visky Ferenc egyik mondata hozta el, aki az egyik könyvében a következőt írta: „A sírás a legférfiasabb dolog a világon”. Felszabadító volt számomra ez a gondolat. Rájöttem ugyanis, hogy az igazi erő nem a keménység, a sérthetetlenség látszatának fenntartásához kell, hanem az érzelmeink, könnyeink felvállalásához – és a férfiak életét (is) megkeserítő nézetekkel való szakításhoz. 

Ugyanis köztudott, hogy az érzelmek elfojtása mentális problémákhoz (például depresszióhoz, szorongáshoz, étkezési zavarokhoz), káros szenvedélyek (alkohol, cigaretta, kábítószer), vagy súlyos betegségek (például rák- vagy szívbetegségekhez) kialakulásához vezethet. És a nők megítélésében is súlyos károkat okoz, gondoljunk csak a lekicsinylő és a férfiak felsőbbrendűségét sugalló „ez lányos viselkedés, a teremtés koronája nem tesz ilyet” jellegű megjegyzésekre. Párkapcsolatok, házasságok mennek tönkre, mert egy hamis és mérgező szemlélet még mindig nem hagyja, hogy beszéljünk az érzelmi problémáinkról, és megoldjuk azokat. 

Úgy gondolom, itt az idő végre egyszer és mindenkorra leszámolni ezekkel a nézetekkel, amelyek már sok generáció életét megkeserítették. Szóval, uraim, mutassuk meg bátran, milyen sokszínű, érzelmekkel teli lelkünk van – a nők örömére is.

És ha úgy adódik, bátran vállaljuk fel a könnyeinket is, ettől leszünk igazán erősek. És szerethetők.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Nádudvari Péter