Trembácz Éva Zsuzsanna: Hazajönni másfél év után? – WMN-naplók

–

Évekkel ezelőtt a Terror Házában láttam egy képeslapot. Üveg mögé tett kiállítási tárgy, egy korszak sokatmondó és fájdalmas mementója volt ez az egykor egy családnak sokat jelentő pár sor. A feladó a tengerentúlról küldte rokonainak valamikor a hetvenes évek elején, és a gyöngybetűkkel odabiggyesztett két mondatból végtelen szomorúság áradt:

„Sokat gondolunk rátok. Reméljük, jól vagytok.”

A kis lap és a két kurta mondat egyszerűségével is összefoglalta mindazt a leírhatatlan fájdalmat, amit a szétszakított családok tagjai érezhettek úgy, hogy nem tudtak semmit a másikról; hogy szeretteik, rokonaik élnek-e, vagy meghaltak, jól megy-e a soruk, és vajon láthatják-e még egymást valaha az életben.

Egyedül a remény és az emlékek szolgálhattak hídként az itthon maradottakhoz és a szülőföldhöz. 

Tudom, közel sem voltam ilyen kétségbeejtő helyzetben az elmúlt másfél évben, de a kényszerű távollét alatt sokszor eszembe jutott ez a képeslap. 2020. január 3-án úgy ültem fel akkori otthonunkba, a dél-kínai Kantonba tartó gépre, mint korábban sokszor. Öt-hat hónap múlva, az iskolai szünetben jövünk. 

Korábban a távolság okozta bizonytalanságba azzal tudtam némi biztonságot csempészni, hogy amint megérkeztem, elkezdtem tervezni a következő utunkat. Mindig tudtam fejből, mikor lesz az iskola utolsó napja, meddig tart a szünet, így a következő hét-nyolc hónapunk átlátható volt; a fejemben és a képzeletemben mintha egy kinyújtott számegyenesen villogtak volna az utazások időpontjai. 

Ahogy megérkeztünk tavaly januárban Kantonba, hipp-hopp, össze is állt a következő látogatásunk terve, amit három héttel később a koronavírus söpört ki a fejemből cakumpakk.

Ekkor robbant be a járvány Kínában, nekünk pedig negyvennyolc óra alatt el kellett hagynunk az országot.

Pontosan egy hónappal a budapesti gépünk indulása után, február 3-án ismét repülőgépen ültünk a lányommal: ezúttal a férjem munkája miatt az Egyesült Államokba. Az ember élete bármikor fenekestül felfordulhat, és 180 fokos fordulatot vehet úgy, hogy még a kényszerű távozásunk előtt két héttel is minden a legnagyobb rendben ment – olyannyira, hogy ha tüzes vassal vernek, akkor sem tudtam volna ilyen drasztikus változással előrukkolni. A biztonságot adó hazatérés részletei pedig hosszú időre homályba vesztek. Mint sokan mások, csak pár napra előre tudtam tervezni, és úgy éreztem, mintha valaki húzta volna előttem a hazautazásunk lehetőségét az időt jelentő számegyenesen. 

Fél év után elapadtak az ismerősök „mikor jöttök haza?” kérdései. Egy ideig érkeztek még „a te helyedben el nem indulnék egy gyerekkel egy világjárvány közepén” típusú tanácsok, aztán a hazaút lehetősége valahogy mintha elérhetetlenné vált volna. Jött a második hullám, amely mintha hatalmas falakat emelt volna bármilyen hazalátogatással kapcsolatos gondolat elé. Időközben Isztambulba költöztünk, ahol november óta teljes kijárási tilalom volt életben hétvégenként jó három hónapon át. Így telt el a karácsony, majd a húsvét, még csak ezt bírjuk ki, harmadik hullám… és hónapokon át úgy éreztem magam, mintha egy pillangót kergettem volna, amelyik mindig kiröppen a kezem közül.

Aztán három hete, a korlátozások feloldásakor, végre megvettem a repjegyet.

Az útlevél és az igazolványok mellé bekerült most az oltási papír, és visszafelé a PCR-teszt eredménye, maga az utazás pedig kapott egy extra logisztikai réteget: hol tudok tesztelni? Megkapom 24 órán belül az eredményt? A gyerek ne egyen és ne igyon négy órával a teszt előtt? 

Egyszer láttam egy filmet, amelyikben a szülőföldjére hazatérő férfi térdre ereszkedett, és megcsókolta az anyaföldet. Ezt én akkor nagyon szép jelenetnek találtam. Valamiért azt hittem, majd olyan pátoszos és emelkedett lesz a hazatérés pillanata, mint amilyet abban a filmben láttam, még ha én nem ereszkedem is térdre az útlevél-ellenőrzésnél, de 

az égnek hálát adó jellege mégiscsak lesz annak a momentumnak, hogy hazaértem. Annak, hogy újra magyarul szól hozzám valaki. Annak, hogy újra láthatom a családomat és a barátaimat. Annak, hogy a szüleim megölelhetik az unokájukat. 

Annak, hogy Túró Rudit ehetek. Annak, hogy a nyíregyházi Sóstón sétálhatok. Annak, hogy bemehetek egy könyvesboltba magyar nyelvű könyvet venni. Annak, hogy érezhetem az orgona illatát.

Másfél év telt el úgy, hogy pontosan azok a gondolatok kavarogtak a fejemben, ami a képeslapra volt írva:

„Sokat gondolunk rátok. Remélem, jól vagytok.” 

Az égnek hálát adó és szimbolikusan a földre térdelő pillanatok azonban nem az útlevél-ellenőrzésnél estek meg velem, hanem akkor, amikor végre, sok-sok hónap bezártság után, végre futhattam. Akkor, amikor az unokahúgaimmal együtt sétáltunk a leveleki tó partján. Akkor, amikor a lányom végre eljutott egy gyerekfoglalkozásra a kedvenc nyíregyházi könyvtárában. Akkor, amikor újra az anyukám húslevesét ettem. Most, újra Isztambulban, ezeket a pillanatokat rakosgatom el magamban égnek hálát adó hangulatban.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Szerzőnk írásait a Facebook-oldalán és a honlapján is olvashatod.