„Építi a csapatot, jobban, mint egy megtervezett, fizetős program” – Megmentett munkahelyek, újjáformálódott közösségek a Covid alatt

–

Amikor 27 év munkája látszik felborulni – pár nap alatt

„2020. február. A fiam cserediákként Nápolyban. Én Mianmarban hátizsákos-bakancsos túrán a húgommal. Az alkalmazottak java része szabadságon. A február uborkaszezon, az étterem persze működik, a hotelben pár üzletember, hétvégén inkább szabadidejüket töltő magyar párok. Az a hónap, amikor még nem a vendégek jönnek tömegesen, hanem a foglalások. Na ekkor robbant be a Covid, és borított fel mindent – kezdte Ritter Judit, a székesfehérvári Szárcsa Hotel ügyvezető igazgatója.

– Március első napjaiban arra értem haza, hogy sorra mondják vissza a vendégek a szobákat, rendezvényeket. Korábban napi öt–húsz foglalásunk volt – most ugyanennyi lemondás. Kezdődött a külföldi vendégekkel, folytatódott a magyarokkal. A kollégáim még nem is érzékelték igazán, mekkora veszélyben vagyunk, hiszen az éttermi rész még csodálatosan működött, jött a nőnap, voltak esküvők. Én, látva a számokat, már tudtam, hogy baj lesz. Folyamatosan azon törtük a fejünket, hogyan tovább. Mindezt úgy, hogy az Olaszországból hazatérő fiammal nem találkozhattam – annak érdekében, nehogy megfertőzzem a kollégákat, elköltöztem a húgomhoz, ő pedig az édesapjával maradt a lakásban. Két hétig csak telefonon tudtam vele beszélni, pedig már itthon volt, és alig vártam, hogy végre megöleljem.

Ehelyett a kollégákat kellett szembesítenem azzal, hogy kénytelenek vagyunk nagyon kemény takarékossági intézkedéseket bevezetni, megszüntetünk minden bónuszt a személyzeti étkezésen kívül, húsz százalékkal csökkentjük a fizetéseket… Nagyon nehéz pillanat volt, még úgy is, hogy természetesen a megszorításokat magunkon kezdtük.

Mi, a család és a tulajdonosok úgy fogtuk fel: a munkavállaló erről a helyzetről nem tehet, amennyire lehet, az ő terheiket mérsékeljük leginkább. Ezért ettől a pillanattól kezdve semmilyen tulajdonosi kivét nem történt, nem vettünk fel fizetést. Ami persze sajnos aprópénznek bizonyult a későbbiek tükrében.” 

Ritter Judit két napon át a kollégákkal beszélt, mindenkivel személyesen egyeztetett arról: marad-e ezekkel a feltételekkel. Két ember kivételével mindenki úgy döntött, kitart, bízik a cégben. És a cég is bízott – az államban. Egy ideig. „Skóciában élő, szintén vendéglátós kollégám mondta, hogy amikor be kellett zárniuk ugyanúgy, mint nekünk, már másnap érkezett a levél a minisztériumból, hogy ne mondjanak fel senkinek, az állam gondoskodik róluk. Mi, az egész szakma, valami ilyesmire számítottunk itthon is. Hiába. Majdnem három évtizede fizetjük az adót, vannak kollégák, akiket több mint húsz éve foglalkoztatunk, dolgozunk szakmunkástanulókkal és nyugdíjasokkal – és aztán jön egy ilyen helyzet, amire lehetetlen felkészülni, amikor máról holnapra be kell zárnunk, és ekkor a szó szoros értelmében magunkra maradunk. 

Március végére már láttuk, hogy a fizetéscsökkentés sem segít. Már nem alacsonyabb összegről kellett beszélnem az alkalmazottakkal, hanem arról, hogy nem tudunk nekik munkát adni.

Három lehetőség maradt: vagy fizetés nélküli szabadságra mennek, vagy közös megegyezéssel megszüntetjük a munkaviszonyukat, vagy pedig fel kell hogy mondjak nekik.

Számukra rövid távon a felmondás lett volna a legjobb, ebben az esetben ugyanis ki kell fizetnünk a végkielégítést. Ha mindenki ezt választja, az húsz-harminc milliós költséget jelentett volna számunkra – az elmaradt bevétellel együtt ez a földbe döngölte volna a céget. De nem így történt. Hihetetlen, de volt bennük akkora bizalom, hogy szinte mindenki bevállalta a közös megegyezéses munkaviszony-megszüntetést. 

Kiléptek úgy, hogy csak reménykedhettek benne, át fogjuk vészelni ezt az időszakot, újra működni fog a hotel és az étterem, és az ígéretemhez híven valóban újra fogjuk alkalmazni őket…”

A munkatársak elvesztésének veszélye nem csak a profitorientált cégeket fenyegette (és fenyegeti még ma is). A Kiscelli Múzeum közönségkapcsolati munkatársával, Jalsoviczky Sárával azokról az emberekről beszélgettünk, akiknek a munkája teljesen a nyitvatartástól, a látogatóktól függ: ők a teremőrök. 

„Egy múzeum őriz, gyűjt, bemutat – a gyűjtemény gondozásával, kezelésével foglalkozó muzeológus kollégák a zárvatartás alatt is tudták folytatni a munkájukat. De a pénztáros munkája, a hét teremőr kollégánk tevékenysége a kiállított műtárgyaink őrzéséről, a látogatók informálásáról szól, őket eredeti munkakörükben lehetetlen foglalkoztatni akkor, amikor pont látogatók nincsenek. Számunkra ez volt az egyik legnagyobb kihívás, mert meg kellett találni azt a megoldást, ami lehetővé teszi, hogy ne maradjanak munka nélkül.”

Járatlan utak, ismeretlen ismerősök

A munkahely elvesztésének veszélye mindenki számára nyomasztó, de az anyagi ellehetetlenülés mellett a másik, szorongást okozó élmény a haszontalanság tudata – az az érzés, amikor az ember munkájára már nincs szükség. Interjúalanyaim, Ritter Judit, Jalsoviczky Sára egyaránt erről számoltak be, de az Írországban élő fotós, Szabó Eszter is így érezte, amikor váratlanul fel kellett függesztenie a munkáját. „Hivatalosan 2018 óta fotózom, bár valójában már évek óta foglalkoztam ezzel. Ebben az időben a családi és kismamafotózás volt a fő területem, és máig imádom csinálni. Amikor azonban beütött a Covid, erről természetesen azonnal le kellett állnom. A négy éve elkezdett úgynevezett 365 napos projektemet azonban folytattam – ennek keretében a saját gyermekeimet fotóztam le mindennap. Csakhogy ők elég hamar megunták, hogy az immár bőséges szabadidőm minden percében utánuk loholok, és fényképezgetem őket. Valamit azonban csinálnom kellett – nagyon hiányzott a stúdiómunka.”

Eszter számára a munkájában is, és az életében is az hozta a fordulatot, hogy modell híján saját magát kezdte el fotózni. „Nagyon furcsa volt a kamera másik oldalán állni. Az, hogy a modelleimet instruálom, természetes volt számomra, ám az, hogy saját magamat állítom be pózokba, egy fotó kedvéért sminkelek, elkészítem a hajam, az már nagyon furcsa volt – és aztán megláttam az eredményt. Ez számomra egy »wow-élmény« volt.

Hiába én magam alkottam meg, mégis elementáris élmény volt találkozni a professzionálisan elkészített fotómmal. Növelte az önbecsülésem, nagyon jót tett a saját magamról alkotott képnek – és új utat mutatott a szakmámban.

Amint felfüggesztették egy időre a megszorításokat, belekezdtem a glamourfotózásba, hasznosítva az előző hónapok tanulságait. Azt vettem észre, hogy az ügyfeleim ugyanazt élik át, amit én. Szeretik az elkészült képeket – de magát a fotózást is élvezik, azt a pár óra luxust, amíg kiszakadnak a hétköznapokból, amikor egy sminkes, egy fodrász és egy fotós csak velük foglalkozik, körülöttük forog minden, ők pedig egy gyönyörű, érdekes, különleges nőnek érzik magukat.”

A Kiscelli Múzeum számára a megoldást az jelentette, hogy a teremőr kollégák vegyenek részt a muzeológusok munkájában. „Ők ugyan nem rendelkeznek történész, muzeológus, restaurátor végzettséggel, de kiderült, hogy mindenkinek van olyan hobbija, szakmai múltja, speciális ismerete, amit most hasznosítani tud – mesélte Jalsoviczky Sára. – Ekkor vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy bár évek óta együtt dolgozunk, még mindig nem ismerjük egymást, egymás munkáját igazán. Rádöbbentünk, mennyi eddig felfedezetlen erőforrás rejlik a háttérben. Van olyan kollégánk például, akiről kiderült, hogy hobbifotós, kitűnő fényképezőgépe van, amelyet behozott, és azzal végezte a leltárkönyvek, textilmintakönyvek befotózását. Másvalakinek textilvegyipari képesítése van, ő boldogan segédkezett a textilgyűjteményben. De nem csupán a konkrét ismeretek, hanem a különböző beállítottságok feltérképezése is zajlott – hiszen van olyan munkatársunk, aki jobban szeret egyedül dolgozni, ő örömmel foglalkozott a kerámia- és üvegtárgyak tisztításával. Akinek pedig a precíz, aprólékos, nagy odafigyelést igénylő feladatok elvégzéséhez van érzéke, az a kisnyomtatványok, számolócédulák rendszerezését és digitalizálását végezte.”

Hatalmas lépés minden egyes megóvott munkahely. De felbecsülhetetlen az, amit egymásról megtudtak a munkatársak emberi értékek terén – egy múzeumban, szállodában, vagy éppen a Down Alapítványnál. 

Az Érczy Emese által irányított Márga Utcai Támogatott Lakhatás keretében tizenkét felnőtt, középsúlyos értelmi fogyatékos ember él egy budapesti, zöldövezeti családi házban. „Huszonhét éves a legfiatalabb, hetven feletti a legidősebb lakónk. Az aktív korú ügyfeleink napközben az alapítvány foglalkoztató centrumába jártak dolgozni, a nyugdíjas korúak pedig a ház adottságait kihasználva élték az életüket. A munka után a szellemi, mentális egészségük megőrzése érdekében egyéni fejlesztéseket és egyéb szolgáltatásokat a napközi nyújtja ügyfeleink részére. A házon belül, napi tevékenységbe ágyazottan folyik a fejlesztés, az alagsorban működő Sportcentrum szolgáltatásai pedig a fizikai egészségük megőrzésére szolgálnak. Mindennek volt tehát egy kialakult rendszere, amit alapjaiban borított fel a pandémia – mondta el az intézményvezető.

– Már önmagában nagy változást okozott az, hogy megszűnt a munkába járás, de a kockázat csökkentése érdekében hozott döntések miatt lényegében mindent újra kellett gondolni.

Korábban a kollégáim napi tizenkét órás váltásban dolgoztak, most két gondozó volt egy teljes hétig a srácainkkal, éjjel-nappal. Ez az új munkarend fontos volt annak érdekében, hogy minimálisra csökkentsük a vírus behurcolásának kockázatát, de azért is, hogy a sok változás mellett állandóságot teremtsünk a lakóink számára. 

Számomra pedig nagyon jó érzés volt, hogy minden kolléga azonnal vállalta ezt, értették és elfogadták, hogy az ügyfeleink egészsége, lelkiállapota, biztonsága megköveteli ezt. Cserébe pedig nagyon sokat tanultunk, ezernyi területen. A korábban említett napi tevékenységbe ágyazott fejlesztést például ettől kezdve kiegészítették az egyéni foglalkozások, amely új terület volt a munkatársak számára. Közvetlen módon találkozhattak most a lakóink munkájával is. Az ehhez szükséges alapanyagokat előkészítve kapták meg ügyfeleink a foglalkoztatóból, megmutatták, mit hogyan kell csinálni, és ezután már a mi gondozóink dolgoztak együtt a lakóinkkal. 

A napi rutin is szinte alapjaiban változott meg. Háztartási feladatok, sport, szabadidős tevékenységek átalakultak, kiegészültek az egyéni és csoportos fejlesztésekkel. A házon belül színes programokkal igyekeztünk enyhíteni a bezártság érzését.

A fertőtlenítési eljárásokat, higiénés szabályokat természetesen a lakóinknak is meg kellett mutatni, elmagyarázni. Mindez nehéz volt, de közben fantasztikus is, ugyanis azzal szembesültünk, hogy a srácainkra nagyobb alkalmazkodóképesség jellemző, mint ránk… Értették és elfogadták azt is, amitől a leginkább lehetett tartani, hogy problémát okoz: a társas kapcsolattartás átalakítását, azt, hogy nem találkozhatnak a szokásos módon a családjukkal. Próbáltunk ebben is segíteni, akinek el tudott jönni a rokona, az maszkban, az ablaknál állva beszélgethetett vele, ha készítettek számára csomagot, akkor a járványügyi protokollnak megfelelő eljárást követően azt is átvehette, de volt, akivel Skype-on beszélgetett valamelyik családtagja. Próbáltunk tehát megadni minden támogatást, de a legnagyobb segítség az összefogás volt a munkatársaink és az ügyfeleink között. Az eredményei ennek pedig olyan megtapasztalások lettek, amelyeket sosem szerzünk, ha nincs ez a helyzet. Az egyik lakónknak például korábban rendszeres epilepsziás rohamai voltak, amelyek egyre gyakoribbá váltak, már kilátásban volt a műtét, pedig mind a gyógyszeres kezelés, mind a környezet optimálisabbá tételével próbáltunk segíteni neki.

De az igazi segítség ez a nyugalmasabb időszak lett, amikor csökkent a nyüzsgés, amikor a munkavégzéshez nem kellett utazni, kevésbé fáradt el talán a nap végére – az elmúlt hónapokban alig volt rohama, úgy tűnik, elkerülhető a műtét is.

Egy másik lakónknak viszont hiányzott a pörgés, számára azonban a jól szervezett munkaidő, a programok jelentették a megoldást. Programokat pedig folyamatosan szerveztünk, amiben nagy előny a kert, ki tudunk menni, lehet akár bográcsozni, de a nagyközönség számára zárva tartó sporthelyiségeket is tudjuk használni. Ma már úgy néz ki minden hetünk, hogy egy programtáblán előre megtervezzük, ki mikor mit fog csinálni. Ezt a lakóinkkal megbeszélve találjuk ki, mindenki eldönti, melyik tevékenységre jelentkezik, és ők is látják előre, hogy melyik nap mit fognak csinálni, legyen az egy program, vagy épp konyhai takarítás, főzés.

Nehéz időszakot hozott tehát a Covid, de minden munkatársamra büszke vagyok, akik ebben a nehéz helyzetben, néha embert próbáló módon dolgoztak, jelen voltak, és a saját problémáikat hátrahagyva igyekeztek az ügyfelek javára tenni. Büszke vagyok a srácokra, akik csodálatos módon segítették a munkánkat, segítettek át a mindennapokon, és segítenek a mai napig. Mindig mosolyognak, pozitívak, és ez erőt ad a következő korlátozó intézkedéshez. Volt és van sok negatívum és nehézség, de azokat igyekszünk megoldani és nem továbbvinni – a pozitív megtapasztalásokat pedig beépíteni a mindennapokba.”

Csapatépítés felsőfokon

Annak érdekében, hogy az alkalmazottak ne csupán a munkahelyüket tartsák meg, de a mentális állapotuk se romoljon, és a hotel is felkészüljön a C. u.-ra („Covid után”), Ritter Juditék a második hullám idején olyan beruházást valósítottak meg, amelyet eredetileg későbbre terveztek.

„Mint kiderült, jó ötlet volt a munkaviszony megszüntetése. Az emberek kaptak munkanélküli-járadékot, és bár ezt lelkileg nehezen viselték azok, akik például még szakmunkás-tanulóként kerültek ide huszonpár évvel ezelőtt, de legalább sikerült megőrizni a helyüket, és pünkösd környékén, amikor újra kinyithattunk, vissza tudtuk venni őket. Átszerveztük a nyitvatartási időt, étlapot, mindent, de működtünk – novemberig. Azóta újra zárva tartunk. De nagyon nem szeretnénk újra embereket elküldeni, hiszen már munkanélküli-járadékot sem kapnának, így felvettünk egy nagy összegű kölcsönt, és előre hoztuk a későbbre tervezett welnessrészleg kialakítását.

Beszéltünk mindenkivel, a munkatársak eldöntötték, hogy ki mit szeretne csinálni. Senki nem a szakmájában dolgozik, az étteremvezető a radiátorokat rozsdátlanította, a séfünk a szúnyoghálókat festette, az egyik pincér a karbantartó villanyszerelőnek segített…

Mindenki csinál valamit, igyekszünk rugalmasak lenni, hiszen van, akinek a kisgyermekére kell vigyáznia az óvodabezárás miatt. Arról beszéltünk, hogy ez az egész most olyan, mint egy csapatépítő tréning. És valóban építi a csapatot, jobban, mint egy megtervezett, fizetős program. Az emberek érzik, hogy szükség van rájuk, a munkájukra. Mert leginkább ez hiányzik nekik, nekünk. Volt, aki arról beszélt, mennyire furcsa: eddig ha azt kérdezték tőle, hogy hol tölti a karácsonyt, szilvesztert, mindig rávágta, hogy »dolgozom«. Most nem. De ez nem jó, mert úgy érzi, a társadalomnak, az embereknek nincs szükségük az ő munkájára. Próbáljuk tudatosítani mindenkiben, hogy ez nem igaz, fontosak, szükségesek, hasznosak.”

  

Épült, alakult, és egymást tanulta a csapat a Kiscelli Múzeumban is. „Sokat javult az emberek kapcsolata. Sosem volt rossz a kollegiális viszony, de az, hogy most a teremőrök és muzeológusok együtt dolgoznak, rálátnak egymás tevékenységére, a teremőrök a kiállítótereken túl megismerik a gyűjteményi raktárakat és az ott zajló munkát, folyamatos kommunikáció zajlik közöttük, új barátságokat is teremtett – fogalmazta meg Jalsoviczky Sára. – De jót tesz ez a munka magának a múzeumnak is – korábban mindig létszámhiánnyal küszködtünk, most viszont új lendületet kapott a gyűjteménykezelés. Amiből pedig mindenki profitál, teremőr, látogató, és a múzeum egésze, az az, hogy a kiállítóterekben dolgozó, és a nyitást követően oda visszatérő kollégáknak már sokkal nagyobb rálátásuk lesz az egyes tárgyakra, legyen az egyszerű számolócédula, kerámia, ruha vagy akár a Fővárosi Bábszínház nemrég bekerült pálcikaember-logója.

Jobban is ismerik a gyűjteményt, és meg is szerették, hiszen személyes kapcsolat fűzi hozzá őket.

Ezzel akkor szembesültünk, amikor megkértük őket, hogy írjanak egy-két mondatot arról, mivel foglalkoznak a zárvatartás alatt. A Facebookon terveztük megosztani ezeket a háttérsztorikat, mert most így tudjuk tartani a kapcsolatot a látogatóinkkal. Azt hittük, pár soros leírások érkeznek majd, amelyet néhány fotó kíséretében fel tudunk tenni a közösségi oldalainkra, megmutatva, hogy zajlik az élet a színfalak mögött. Meglepetésünkre hosszú, részletes beszámolókat kaptunk. Megható volt látni, mennyire sokat jelent a kollégáknak ez a munka és maga a múzeum, a műtárgyaink. Szeretettel, lelkesedéssel mutatták be a feladataikat, adták át a megélt élményeiket, tapasztalatukat. A visszacsatolás is várakozáson felüli volt, ezek a beszámolók lettek a legnépszerűbbek, rengeteg lájk és üzenet érkezett. És ez nagyon sokat jelent mindannyiunk számára.”

Nehéz lenne eltérőbb tevékenységi köröket egymás mellé helyezni, mint egy, a jelenkor műtárgyait bemutató múzeumot, értelmi fogyatékosok lakóotthonát, vendéglátóhelyet, vagy épp egy magánvállalkozóként dolgozó fotós munkáját. Mégis, megdöbbentően hasonló mondatokat hallottam vissza, más-más megfogalmazásban. Mindenki kiemelte, mennyit számítottak az emberi kapcsolatok, legyen szó kollégákról, ügyfelekről, vendégekről. A kreatív útkeresés, a „nemadomfel-mentalitás” is ott dübörgött mindegyik interjúalanyom hangjában. És mindegyikük megemlítette azt a hallatlan, talán mindennél fontosabb erőt, ami nélkül sem egy intézményi, sem az emberi szervezet nem működhet egészségesen: a „szükség van rám” érzése. A tudat, hogy bármilyen területen dolgozzanak is, így vagy úgy emberekkel kerülnek kapcsolatba, és amit tesznek, az értékes. Megfizethetetlenül az.

H. Fekete Bernadett