Szeretnék válaszolni. Tényleg. De egyszerűen nem érzem azt, hogy volt ebben az évben bármi megköszönni való, bármi, ami hozzáadott volna ahhoz, aki vagyok. Oké, ez nem teljesen igaz, hiszen sok minden van az életemben, amiért hálás vagyok. Például a munkámért. Vagy a csodálatos barátaimért. És bár a felnövésért annyira nem, azért, hogy olyan felnőtt lehetek, amilyen mindig is akartam lenni, igen.

De ezek mind olyan dolgok, amiket nem a járvány és a bezártság hozott el nekem, hanem, amiket annak ellenére értem el, hogy az egész világ ellenem dolgozott.

Szóval nem, nem vagyok hálás ezért az évért, és az étel-házhozszállítós szolgáltatások bővülő kínálatán kívül, a karanténnak egyetlen pozitív hozadéka sem jut eszembe.

És itt jön a magyarázkodás: nem baj, ha te nem így vagy ezzel. Teljesen logikus és elfogadható az, hogy a rosszban a jót keressük. Ebben a helyzetben még csak nem is tudunk megszabadulni a külső forrástól, így kifejezetten hasznos, ha inkább a szépet akarjuk látni a minket körülvevő mocsok helyett. Sokan konkrétan azt érzik, hogy pozitivitás nélkül nem tudnák végigcsinálni az ilyeneket. Ez is jogos álláspont, és megértem azokat, akik ebben találják meg a nyugalmat. Nem is ez a fajta megküzdési stratégia zavar, hanem a kultúra, amit köré építettünk. Jó ez a hozzáállás, ugyanakkor néha baromi toxikus is, és semmiképp sem elvárható, bármennyire is ezt sugallják felénk. 

Mert van az a szint, amikor már úgy szívjunk magunkba a képernyőről a pozitivitást, mint egy drogfüggő, tartalomtól és árnyalástól függetlenül. 

Amikor mindenkitől azt várjuk, hogy kezelje a helyzetet a lehető legjobban, és tegyen egy szívmelengető pontot a sztori végére. 

Adj nekünk egy sikertörténetet az önkeresésről! Az új online vállalkozásodról. A családoddal töltött minőségi időről. Ne foglalkozz a katasztrófa sarával, amiben fekszel, az már nyomaszt mindenkit! Azt akarjuk nézni, hogyan maradsz meg a sár tetején.

Szokásunkká vált fogni valami rémeset, és azt ismételgetni, hogy az az icipici kedvesség a fos közepén valamiképp inspiráló.

De nekem ilyenkor valahogy mégsem válik azzá. Ilyen az én pesszimista agyam, előbb leszek dühös, mint inspirált.

Pedig én is látom a jót. Tudom, hogy van öröm az ürömben, csak nem szeretek arra fókuszálni, mert addig sem azzal foglalkozom, hogyan dobhatnám ki az összes ürömöt a picsába. 

Persze tudom, hogy most nem lehet. És pont ez a bajom. Olyan szinteken frusztrál, bánt és ellehetetlenít ez a helyzet, hogy nem tudok örülni az apró dolgoknak. Az ágyamból se nagyon tudok kikelni, ami azt illeti.

Amióta elkezdődött ez a járvány, elvesztettem a továbbtanulási terveimet, a legtöbb munkámat, az időérzékemet, és kis híján a négyéves párkapcsolatomat is, amitől most beláthatatlan ideig többezer kilométer választ el engem.

Minden, amit egy éve gondoltam az életemről, felborult, és nem tudok mit kezdeni ezzel. Nem vagyok egyedül az érzéseimmel, és nem is érezteti ezt velem senki, szóval nem ez a probléma. Mindenki bevallja ezeket a gondolatokat. Megosztjuk az alkoholistás mémeket Instán, és viccelődünk a maszkhordással. Most mindenki szenved, és nem csinálunk belőle titkot. Azt viszont, hogy ezt ki hogyan kezeli, sokkal szigorúbban ellenőrizzük – és ítéljük el. Nem is nehéz efelett ítélkezni, hiszen a körülményeinken nem változtathatunk, csak a hozzáállásunkon, mindegy, milyen akadályt gördít elénk az élet, csak azt kell nézni, hogyan ugrod át. Lehetőleg minél szebben, magasabban, 1,5 méterre mindenki mástól, és mosollyal az arcodon.  

Dr. Gyurkó Szilvi: Elköszönök

WMN Life – 2020. december 21. – GySz

 

Most a csapból is a hála és az önismeret folyik. Amit – hangsúlyozom – megértek. Egyedül azzal van a gáz, ha hibáztatnak azért, mert te nem így éled meg ezt az időszakot. És én úgy érzem, hogy így, decemberben extra gyakran szégyenítik meg azokat, akik most nincsenek rendben, és látszik is rajtuk.

A társadalmunknak (sajnos) alapból része a produktivitásmánia, a képzet, hogy akkor vagy jó, hasznos vagy sikeres ember, ha állandóan csinálsz valamit, és mindenből létre tudsz hozni valami értékes végterméket.

Hogy minden percünket tartalmasan töltsük, és mindenből vonjunk le egy jól összefoglalható tanulságot, majd szerényen és keresztényien rebegjünk hálát a jó dolgokért az életünkben. 

A pandémia alatt valóságos dicsekvőverseny alakult ki az interneten, mindenki azt taglalja, hogyan hozta ki a maximumot a karanténból, hogyan találták fel magukat a gyerekei, vagy milyen régóta melózik alvás nélkül. Se szeri-se száma a „hogyan maradjunk produktívak”, és a „top öt dolog, amit tanultam magamról-cikkeknek, amik mind azt az üzenetet közvetítik, hogyan lehet jól meg rosszul is csinálni egy világjárványt. Sokat flexelünk azzal, hogy mennyire szuperül kezeljük a helyzetet, hogy mi csak a jót látjuk, kihasználtuk a lehetőségeinket. De arról nem szeretünk beszélni, hogy ez amúgy nem kötelező, és semmiképpen sem egyszerű. Amióta elkezdődött ez a helyzet, folyamatosan megkapom: „most van idő, hogy belekezdj a nagy projektjeidbe, hogy magadba nézz, felfedezz valamit”.

Lépten-nyomon azt éreztetik velem, hogy ez az egész egy rejtett lehetőség, amit valamiképp elszalasztok azzal, hogy rosszul érzem magam. Hisz ennyi idő alatt már írhattam volna egy könyvet, megtanulhattam volna spanyolul, vagy elérhettem volna az önismeret legfelső fokát. 

A közmegegyezés szerint pedig az, hogy ezeket végül nem tettem meg, valamiképp az én hibám. Hogy rosszul kezelek egy világméretű tragédiát, mert nem töltöm hasznosan az időmet, és nem örülök az apró dolgoknak.

Épp azért, mert rajtam van a nyomás, hogy hálásnak és hasznosnak kellene lennem, egyik sem tudok lenni. És leüvöltök bárkit, aki ezt számonkéri rajtam.

Szerintem nem tartozunk azzal a világnak, hogy minden helyzetben mosolygó mintapolgárai legyünk. Nem tartozunk azzal a rossz dolgoknak, hogy agresszíven kifaragjuk belőlük a jó nyomait. Nem tartozunk azzal a halottaknak, hogy kettétörjünk értük.

Nem tartozunk senkinek semmivel, és jogunk van megélni a fájdalmunkat.

Szuper dolog a pozitivitás meg a produktivitás, és ha téged ez visz előre, hát legyen! Aláírom, mindenkire ráfér egy kis vidámság, és ha te ezt meg tudod találni a mostani helyzetben, akkor minden tiszteletem a tiéd. De könyörgök, ne nyomaszd ezzel azokat, akiknek nem sikerült. Akik nem másszák meg a Kékestetőt hétvégén, és akik max. a hűtőig tudnak elvánszorogni. Akiknek nem erősítette meg a kapcsolatát a Covid, hanem szétzilálta. Akik nem tudtak minőségi időt tölteni a gyerekeikkel, mert annyira elegük lett egymásból két nap bezártság után. Akiknek nem lett új hobbija, és nem megy nekik a mindfulness. Akik elvesztettek valakit, és most nem látják a fényt az alagút végén. Akik eddig is szarul voltak, és a járvány csak még mélyebbre lökte őket.

Mert itt vagyunk ám mi is. És a legkevésbé arra van szükségünk, hogy minket hibáztass azért, mert szétestünk a nyomás alatt. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ne parancsolj ránk, hogy legyünk hálásak, mert már azt se tudjuk elhinni, hogy van miért. Inkább hagyd, hadd éljük meg a gyászunkat, hadd csináljuk, amit ti, csak mi bénán és esetlenül, ahogy éppen megy. Ne értetlenkedj, ne próbálj meg minket agresszíven kirángatni, csak fogadd el, hogy mindenki máshogy reagál ezekre, és éreztesd azt velünk, hogy nem tartasz minket kevesebbnek ezért.

Add nekünk a türelmedet és elfogadásodat karácsonyra, mert csak azzal tudjuk elhagyni ezt a mélypontot, lépésről lépésre.

És ki tudja, talán, ha eleget halljuk, hogy nem romlottunk el, könnyebb lesz újra lendületet vennünk. 

Nyáry Luca


Kiemelt kép: Haiman Helga