A tavasz is segíthet megélni a létezés örömét – Hat szabadabb nap története

–

Megélni a létezést

A hétköznapok darálójában igen ritkán van alkalmam arra, hogy ne az aktuálisan megoldandó feladataim körül pörögjek reggeltől estig. Ezzel biztosan nem vagyok egyedül, mindenkinél ugyanezt látom a környezetemben. Mivel tavalyról kimaradt ez a nyolc szabadnap, egyre fáradtabbnak éreztem magamat, és nagyon vágytam arra, hogy feltölthessem a brutálisan lemerült eneregiaraktáraimat, de a legeslegjobban azt szerettem volna, hogy végre teljesen egyedül lehessek.

Régebben inkább féltem az egyedülléttől, mert attól tartottam, hogy ha nincs rám szükség, ha nem hasznosíthatom magamat valamiképpen, akkor én magam is haszontalanná válok.

Mostanára azonban beláttam, hogy az egyedüllét és az igazi csend a legnagyobb luxus számomra: nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a zajos időszakokban, vagyis a hétköznapokban megőrizhessem a józan eszemet.

Három részletben sikerült kivennem a maradék szabadságomat, de egy hétvége betoldásával hat olyan napom volt, amikor nem kellett (volna) törődnöm a munkával. Persze csak akkor, ha sikerült volna idejében végezni az összes feladatommal. Mivel nagyon kimerültem, ez nem jött össze, úgyhogy muszáj volt egy kis munkát is vinnem magammal, de már az is igen felszabadító volt, hogy több időm maradt rá.

Elindulás és megérkezés

Nem is én lettem volna, ha nem nézem el a vonat indulását, így már az állomáson rám szakadt egy egész óra, amikor semmi dolgom nem akadt a várakozáson kívül.

Ilyenkor kitágul az idő, ami máskor oly szűknek tűnik.

Ha csak egy órám van egy cikk leadásáig, szinte már végig pánikban vagyok, hogy biztosan nem sikerül végeznem vele, de most ez az egy óra végtelennek tűnt. Volt időm mélázni, lézengeni, bámulni a vonathoz rohanókat, izgulni értük, hogy elérik-e, és figyelni a többi várakozót. Ez pont kellett ahhoz, hogy átállítson engem egy másfajta időszámításba.

A vonatút kellemesen telt, egy óra alatt elolvastam egy remek mesekönyvet, irtó jól szórakoztam közben (nemsokára írok is róla), de utána nem is erőltettem az olvasást, bár bőven vittem magammal könyveket. Csak néztem a tájat, és nem csináltam semmit: bambultam.

Kifejezetten jól jött amúgy, hogy egy órával később érkeztem, mint ahogy terveztem, mert a barátnőm anyukája így pont odaért elém az állomásra, nem kellett gyalog végiggurítani a bőröndömet a településen.

A kert lakói

A kert még annál is sokkal gyönyörűbb volt, mint ahogy az emlékeimben élt. Gyakorlatilag csak azzal el tudtam volna tölteni egy egész hetet, hogy egyetlen fenyőfát nézegetek. Sokszor álldigáltam alatta, ha épp nem esett az eső. Néha akkor is, ha esett. Mert az égi áldásból nem volt hiány. A földnek nagyon kellett az éltető nedvesség, így nem elégedetlenkedtem, hogy a hűvös idő és a sűrű eső miatt kabátban, takaróba bugyolálva és eléggé kipárnázva tudtam csak üldögélni a tornácon, hogy nézegessem a kertet, amivel egyszerűen képtelenség volt betelni.

Hogy mivel töltöttem ezt a pár napot? Nem tudnám megmondani. Ami biztos, hogy elég jól kiismertem a kert madarainak szokásait.

Bár a galamb a béke szimbóluma, a gerléket pedig különösen sokszor társítják a szelídséggel, én számtalan esetben voltam szemtanúja a gerlepár sűrű konfliktusokkal terhelt életének és igen rebbenékeny békéjének.

A rigócska, mint hat éve, most is pontosan fél hatkor kezdett dalolni, és ugyanúgy hat óra nulla-nullakor távozott. Órát lehetett volna igazítani hozzá. De minek is egy rigónak óra, amikor az ő belső órája mindennél pontosabb?

A fák és a bokrok

Elég szeles volt március utolsó hete, és én a tornácon üldögélve élvezettel hallgattam a szél zenéjét, a lombok suhogását, az esőcseppek kopogását, de leginkább az ágak hajlékonyságát figyeltem elbűvölten. Tanultam tőlük a rezilienciát. 

Van még mit tanulnom, de jó leckét kaptam az ereszhez közeli bokortól is, amit egy álló napon át – többszörös erővel – vert az eső.

Persze meghajlottak az ágak, bólogattak a levelek a víz súlya alatt, de másnap reggel, amikor kiléptem a verőfénybe, mégis ez volt a leggyönyörűbb és legzöldebb bokor: csak most vettem észre, mennyire kimagaslik a többi közül.

Tanultam élni a természettől

És nemcsak tanultam, hanem tényleg úgy is éreztem, hogy élek. Igazán élek. Pedig három napig ki sem léptem a kapun, mégis úgy éreztem, hogy az egész világ előttem van: amikor kinéztem a hálószoba ablakából, egy gyönyörű, virágzó fát láttam. Ha pedig kinyitottam az ablakot, még a méhek zsongását is hallottam. 

Figyeltem a világot és benne magamat. Méghozzá úgy, hogy megpróbáltam visszafogni az online jelenlétet. Nem volt zökkenőmentes ez a belső figyelem, de kicseleztem magamat. Nem vittem magammal a telefonomat, amikor könyvet olvastam. Ha csak lehetett, nem vettem elő a tornácon, és így párszor megtapasztalhattam az időn kívüliséget.

Lelkiismeret-furdalás nélkül aludtam, amíg csak bírtam, és már éjfél előtt ágyban voltam. A hétköznapokon többnyire fél kettő körül fekszem le, szóval ez is nagyon jólesett, hogy ilyen „korán” elnyugodott a testem.

Szertartásosan csuktam be este az ablaktáblákat, és reggel ugyanilyen szertartásosan tártam ki újra. Ha egyszer lesz végre egy saját házam, egészen biztos, hogy ablaktáblásat választok.

Tényleg úgy éreztem, hogy bezárom, majd kitárom a világra nyíló ablakomat.

Gyöngéd figyelem

A barátnőm szülei kivételes emberek: rendesen megcibálta őket az élet, mégis derűsek, és kitartóan teszik a dolgukat.  Éva maga a gondoskodás és a kedvesség, Endre pedig – 78 évesen – most szerzi a harmadik diplomáját. Elképesztő, hogy mennyit dolgoznak mind a ketten. Nem véletlen, hogy a barátnőm is ugyanilyen kivételes, aki lélekgyógyászként nagyon sok embernek adta már vissza az önmagába vetett hitét.

A szülők már hat éve is úgy fogadtak, akkor még vadidegenként, mintha mindig ismertük volna egymást. Most pedig, hogy már tényleg ismertek, ha lehet, még kedvesebbek voltak hozzám.

Éva nemcsak kijött elém az állomásra, hanem rögtön elvitt ebédelni, aztán pedig időnként meglepett finom házias falatokkal, amit mindig Endre hozott át a szomszéd házba, amit teljesen egyedül birtokolhattam. Egyébként pedig abszolút békén hagytak.

Az utolsó előtti napon aztán egy közeli településen volt egy édességfesztivál, úgyhogy engem is bepakoltak az autóba, és elfuvaroztak fesztiválozni, aztán pedig elvittek abba a nagyon színvonalas étterembe, ahol már hat éve is jártunk.

Na, és ott gyönyörű kaják voltak. 

Persze a szépség önmagában semmit nem jelent, nem is tudom, mi volt a neve az édességnek, amit választottam, de az biztos, hogy az ízét sokáig nem felejtem el. És a szülők szeretetteljes tapintatát sem. Ahogy a barátnőm elképesztően önzetlen gesztusát sem… Hálás vagyok. Kár, hogy ilyen üres ez a kifejezés, túlhasználtuk. Mégsem tudom másképp leírni: hála és köszönet a nyugalomért és az önzetlen kedvességért. (Na meg a rengeteg ennivalóért is, több kaját hoztam haza, mint amennyit vittem, Éva még jól feltarisznyált hazafelé.)

Magamnak sem voltam kellemes társaság

A csend néha egészen félelmetes volt, ahogy az üresség is, ami ritkán kaphat ekkora teret bennem. Amikor nincsenek feladataim, hajlamos vagyok arra, hogy értéktelennek érezzem magamat. De direkt nem terveztem semmit, azon kívül, hogy vittem olvasnivalót. A belső tereimben bolyongtam, és néha el is tévedtem magamban.

Nem akartam, mégis elvártam magamtól, hogy boldog legyek a szabadságtól. De rá kellett jönnöm, hogy a szabadság nem egyenlő a boldogsággal.

Elszoktam attól, hogy önmagamra irányuljon a figyelmem, emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor egy este hosszan és kényelmesen krémeztem az arcomat, és másnap reggel sokkal kisimultabban ébredtem. Az is nagyon furcsa volt, hogy sehova nem kellett sietnem, senkinek nem hiányoztam, hisz mindenki tudta, hogy szabadságon vagyok…

Persze néha belefeledkeztem a pillanatba, különösen a kertben, de önmagamtól mégsem kaptam meg azt a valódi szabadságot, amire valójában vágytam.

Pedig az igazi értékem lehet, hogy mégsem abban rejlik, ha folyton csak másoknak adok, hanem inkább abban, ahogyan önmagammal bánok, ami aztán mindenki másra is visszatükröződik. 

Azt hiszem, valami ilyesmiről beszélt Hamvas Béla ebben a szövegében:

„Egyszer.

Mindig csak egyszer.

Mindig először, mindig utoljára.

Nem törvényt keresni.

Szabadnak lenni.

Nem alkalmazkodni.

Elhatározni.

Nem megszokás.

A váratlan.

A kaland.

A veszély.

A kockázat.

A bátorság...

A küszöbön állni.

Folytonos átlépésben lenni.

Élve meghalni, meghalva élni.

Aki ezt elérte, szabad.

És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.”

Both Gabi