wmn - telekom - kidtracker

Biztonságos lépések

Hétvégenként, amikor a kutyával az erdőben kirándulunk, mindig átgondolom a még előttem álló feladatokat. A WMN-cikkeket általában szombat-vasárnap írom (vagy legalábbis akkor fogok hozzá), ezért séta közben az aktuális témát is végigveszem. Ráérősen, szabadon tudok ilyenkor gondolkodni, bár mostanában, hogy az erdőben már nagy az avar, figyelni kell, hogy az ember ne csússzon el egy-egy rejtett kövön vagy faágon. 

Most hétvégén, ahogy az előttem álló utat nézve haladtam előre, mindig a következő biztos lépést keresve (és közben gondolkodva az e heti cikken), egyszer csak azt vettem észre, hogy már percek óta lehajtott fejjel menetelek előre. Így viszont, a lábam elé nézve nem látom a szép lombokat, a sárga faleveleket. Felemeltem hát a fejem, hogy élvezzem a messzire elnyúló erdő látványát – erre meg nem sokkal később majdnem orra estem. De akkor hogy a francba lehet jól sétálni egy latyakos őszi erdőben? 

Ez a gondolat: a valóság és a valóság észlelésének kettőssége, végül mégis ihletője lett az e heti cikknek.

Gondoljatok bele! A szülői döntések halmaza maga az őszi erdőben tett séta. Szülőként is van megannyi olyan helyzet, amikor a következő lépésünk biztonsága, és a távolban látható szép célok együtt, egy időben nagyon nehezen tarthatók. 

Az egyik ilyen pillanat, amikor a gyerek az önállósodás útjára lép, és kiharcolja hogy az addiginál nagyobb szabadsága legyen – vagy épp mi érezzük: itt az ideje egy kicsivel nagyobb mozgástérnek (fizikai értelemben is).

Először elengedni a gyereket egyedül a boltba vagy iskolába (ahogy először otthon hagyni őt egyedül), sokszor komoly szülői dilemmák sorát hozza magával: most van itt az ideje? Jól fogom csinálni? Honnan tudom, hogy nem esik majd baja? 

Egyszerre kell az előttünk álló döntést biztonságosan és jól meghozni, valamint szem előtt tartani a gyermeknevelés hosszú távú céljait. Hát nem ugyanaz a helyzet, mint erdőjáráskor? 

Mikor és hova?

A gyerek önállósodási igénye teljesen természetes. Minden gyerek életében eljön a pillanat, amikor szeretne szabadabban járni-kelni. És vannak olyan helyzetek is, amikor a szülőkben fogan meg hamarabb a gondolat, hogy már nincs szükség a gyerek folyamatos kísérgetésére. De (hacsak nem a körülmények kényszerítenek rá valakit) mindegy, kitől indul az ötlet, hogy a gyerek elkezdjen önállóan közlekedni, az első kérdés általában az, hogy mikor van itt ennek az ideje. 

Jogászként erre elsősorban a jogban kerestem a választ, de ahogy arra a kérdésre sincs egyértelmű előírás, hogy hány éves kortól hagyható egy gyerek egyedül otthon, úgy arra sincs szabályozás, hogy mikortól mozoghat egyedül az utcán. 

A korlátozott cselekvőképesség (14 éves kor) amúgy adná magát mint észszerű határvonal, amikortól a gyerekek belátási és beszámítási képességéről azt feltételezzük, hogy legalább korlátozott mértékben ugyan, de már megvan. Viszont a szülők (és a gyerekek) többsége bőven ez előtt szeretne már szabadon, egyedül közlekedni. 

A jog tehát nem fog segíteni.

Maradnak azok a szempontok, amelyek a gyerekek egészséges fejlődésével, és a biztonságos gyermekkorral kapcsolatosak: hogyan viselkedik a gyerekem veszélyes helyzetben? Felelősen? Biztonságosnak ítélem a környéket, ahol lakunk (ahol a gyerek egyedül közlekedni fog)? 

Ezek a kérdések biztosan mindenkiben felmerülnek, azonban nagyon nem mindegy, milyen konkrét helyzet kapcsán kell végiggondolnom a kockázatokat és a saját szülői érzéseimet.

Hova, milyen messzire akar menni a gyerek egyedül? Ott mit fog csinálni? Végig egyedül lesz, vagy valakivel együtt utazik (másik gyerekkel például)?

Fontos mindezt számba venni, mert nem mindegy, hogy a sarki fűszereshez ugrasztjuk le a gyereket kifliért, vagy a másik kerületben lévő iskolába menne egyedül. 

Biztonság vagy szabadság?

Alapvető dilemma, hogy mire figyeljek szülőként: a következő lépések biztonságára, vagy a gyerek szabadságára – és közben a sajátomra? (Vagyis: az avart nézzem a lábam előtt, vagy a messzi fákat?)

Ebben a döntésben a bizalom, a szabadság és a biztonság igénye feszül egymásnak, mint oly sokszor szülői létünk során.

A kérdés, hogy hogyan oldható ez fel. Az előkészületek során a következő három lépést javaslom:

1. A beszélgetés

Először is fontos, hogy az önálló közlekedés kérdésének a „biztonság” része rendben legyen. Ez mindennek az alapja. Beszéljünk a gyerekünkkel a biztonságról: hogyan lehet átkelni az úton, mit tegyen, ha megszólítja egy idegen, hogyan reagáljon, ha valaki piszkálni kezdi, vagy beszól neki. Ez a beszélgetés valószínűleg nem egyszeri leülés lesz, hanem hosszabb folyamat. Időt adva a gyereknek, meghallgatva őt – a gondolatait, érzéseit, kérdéseit –, ami azért is fontos, mert így tudhatunk meg többet arról, hogy tényleg készen áll-e már erre a fontos lépésre. Az ugyanis alap, hogy olyat ne tegyünk, amitől a gyerek nem érzi jól magát, amitől befeszül, szorong. 

2. A szabályok

Ha a beszélgetések után biztosak vagyunk abban, hogy a gyerek nemcsak vágyik az egyedül közlekedésre, de készen is áll rá mentálisan, akkor húzzuk meg a határokat: hova nem szeretnénk, hogy egyedül menjen? Mi az, aminek nem szabad az úton történnie? Ha a gyerek felteszi a millió dolláros kérdését („Miért?”), jó, ha készen állunk a magyarázattal. Például: „Azért nem szabad egyedül bemenned a játszótérre, mert ott a gyerekek csak felnőtt felügyelete mellett lehetnek.”

3. A próbafutam(ok)

Ezek után, ha a keretek, a szabályok és minden érzés, gondolat a helyén van, akkor csinálhatunk egy „próbafutamot” – sőt, igazából többet is. Olyan közös utakat, amikor a gyerek irányít, és mi csak akkor szólunk bele abba, amit csinál, ha az veszélyes. Egyébként dicsérjük meg, ha ügyesen navigált, adjunk visszajelzést arra, hogy jól megoldotta a feladatot. Erősítsük az önbizalmát, és a formálódó önállóságát pozitív elismerésekkel. 

Az sem baj, ha várni kell

Ha ennek a folyamatnak bármely pontján azt érezzük, hogy a gyerekünk nem áll még készen erre, de a kortársai akarják, hogy velük menjen, vagy ő hiszi azt, hogy ez az elvárás – esetleg mi magunk szaladnánk előre az időben, de nincs még itt az ideje az önálló közlekedésnek –, akkor sincs semmi baj.

Álljunk meg.

Ha bizonytalanság van bennünk vagy a gyerekben, akkor egész egyszerűen ennek a lépésnek még nem jött el az ideje. Nincsenek elvárások.

Mit kell mindenképp tudnia?

A folyamat végén akár eljön az önálló közlekedés ideje, akár nem, sok fontos dolgot meg tudunk tanítani a gyerekünknek. Olyan alapszabályokat, amelyek a biztonságát szolgálják: 

  • Tudja a nevét, azt, hogy hol lakik, és legalább két telefonszám legyen nála, vagy tudja fejből, amin a családtagjait elérheti. 
  • Tanítsuk meg a gyereknek, hogy ismeretlennel ne menjen el. Bárki azt állítja, hogy a szülő küldte, de ez nem volt megbeszélve korábban, akkor beszéljen előtte egy családtaggal, hogy ez tényleg így van-e (történhet baleset stb.). 
  • A biztonságos közúti közlekedés szabályait minden gyereknek ismernie kell (átkelés az úttesten, mire figyeljen, hol biztonságos átmenni, hogyan használja a zebrát stb.). 

Ebben a kérdésben is, mint megannyi másban, a legfontosabb, hogy hallgassuk meg a gyereket, figyeljünk rá, és higgyünk neki. Így biztosak lehetünk benne, hogy elmondja nekünk, ami félelemmel tölti el, vagy aggasztja.

Előbb-utóbb minden gyerek életében eljön a pillanat, amikor több függetlenségre, nagyobb önállóságra vágyik – legyen szó egyedül közlekedésről, a barátokkal való játékról, vagy más tevékenységről. Legyünk biztosak abban, hogy mindent megtettünk azért, hogy a gyerekünk felismerje a veszélyeket és el tudja kerülni, de ne felejtsük el vigyázó szemünket a távolabbi célokon tartani: az önállósodás a gyerek felnövekedésének természetes és szükséges része. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images