–

Évek óta hangoztatom, hogy amióta növényi étrenden vagyok, alig-alig változik a súlyom. Akik ismernek vagy olvasnak, tudják: a húszas éveim közepén nagyon súlyos étkezési zavarokkal bajlódtam, és éveken át közel harminc kiló „mobil” súly volt rajtam: 55 és 85 kiló közt ingadozva, éheztetve vagy tömve magam el sem tudtam képzelni, hogy valaha búcsút mondok majd a testképzavarnak, és azt vallottam, vélhetően sosem lesz normális viszonyom az étellel. 

Pszichológusok, pszichiáterek, terápiák hosszú sora sem segített sokat, a mindenféle piruláktól és tablettáktól csak olyan lettem, mint egy zombi. Néha rám szóltak a barátaim, hogy még pislogni is elfelejtettem, csak bámultam magam elé, és élveztem, hogy annyira ki vagyok ütve, hogy egy kis időre nem gondolok a súlyomra, az evésre, a fogyókúrákra. A kétezres évek elején dübörgő „size zero” kultúra teljesen megfertőzte az értékítéletemet, és valószínűleg az sem segített, hogy árgus szemek figyelték – magazinok fotósaitól kezdve a kollégáimon át a családomig –, hogy éppen hány kiló vagyok, mit reggeliztem, és hogy áll rajtam a gatya. 

Sokszor, sok helyen meséltem már, hogyan változtatott meg mindent a veganizmus – a segítség onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé vártam. Nem azért hagytam el a húst, tejterméket, és tojást, hogy csinibb vagy egészségesebb legyek, hanem mert nem akartam többé, hogy a szokásrendszerem egy olyan iparágat támogasson, amelyben az állatok élete az ember kényelmének áldozata.

Túlságosan érzékeny vagyok ahhoz, hogy ne vegyek tudomást a hús-, tej- és tojásiparral járó szenvedésről – a szemléletváltás pedig előbb az étrendemet, majd az alkatomat is megváltoztatta. 

Többé nem csupán élvezeti értékként tekintettem az ételre, hanem tudatos döntésként, egyfajta szavazatként egy jobb világra – és beköszöntött a béke, amelyről korábban gyakorlatilag lemondtam. Beállt a súlyom egy kellemes 68 kilóra, és legfeljebb egy-két kiló szaladt fel-le, sosem önsanyargató fogyókúrák nyomán, hanem egyszerűen azért, mert egy itáliai nyaraláson naná, hogy nem mondtam le a tésztaételekről, vagy épp mert szuper elfoglalt hetem volt, és annyit lótottam-futottam, hogy a testem úgy érzékelte, biztosan kardiózom. Ez így volt egészen a karanténkorszak beköszöntéig…

Tudom, hogy távolról sem vagyok egyedül – de mégis mit csinálhattunk volna két hónap bezártsággal bajlódva, mint igyekezni megragadni az emberi élet legalapvetőbb élvezeteit? Összebújtunk, olvastunk, kertészkedtünk, görögül tanulgattunk, ukuleléztünk, és… főztünk. Még többet, még jobbakat, mint szoktunk. Voltak napok, hogy reggelire banános-zabpelyhes amerikai palacsintát készítettem, ebédre összedobtam egy muszakát, este lángost sütöttünk, a Netflix előtt pedig még elropogtattunk egy tál popcornt, és elmajszoltunk egy tábla csokit. 

Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy minden héten két élő online főzést tartottunk az Instánkon és Facebookon, és a nézőinknek készült kajákat sem oszthattuk meg másokkal – így mind a bendőnkben landolt.

Észre sem vettem, hogy egyre csak gyarapszom és kerekedem, egészen addig, míg a karanténkényszer kipukkadt, és újra fel kellett venni a rendes ruhákat, amelyek vagy nem jöttek rám, vagy úgy festettem bennük, mint egy hegységrendszer. 

Félreértés ne essék, baromi távol állok a fat shamingtől, mi több, sokszor még tetszik is a „van rajta mit fogni” alkat – szexi és stílusos tud lenni, ha valaki tudja viselni. Én viszont cicisedni kezdek, ha hízom, az arcom olyan lesz, mint egy pléhtányér, tokásodom, és eltűnik a derekam. Épp akkoriban tartottunk tesztfotózást az ősszel megjelenő szakácskönyvünk borítójára, és amikor megláttam a rólam készült fotókat, elborzadtam – majd pár nappal később, amikor elmentem egy patika mellett, és megláttam, hogy van bent mérleg (aminek amúgy a létezéséről is elfeledkeztem), ráálltam – és kiderült: nem néhány, még csak nem is öt, hanem nyolc egész kilót kaptam magamra. 

A legcsodálatosabb felismerés az volt, hogy már nem estem pánikba – ahogy tettem volna egy évtizeddel ezelőtt. „Nimi – mondtam a páromnak –, össze kell szednem magam, mert nem érzem magam sem vonzónak, sem egészségesnek – lassabb és tunyább vagyok, nem beszélve arról, hogy így a negyvenet súrolva, ha nem vigyázok, ez az vaskosság simán rajtam maradhat örökre.” Ő pedig megértett, és segített. Elhatároztuk, hogy kicsit megreformáljuk az életünket – persze a magunk hedonista, megengedő módján. 

Első körben – a napi három növényi tejes kávémból kettőt felváltottam americanóval vagy görög kávéval, és elköszöntem a reggelente elfogyasztott fél liter narancslétől, ezzel pedig nagyjából hatszáz kalória túlfogyasztásától szabadultam meg. Másodszor nem szedtem négyszer a kajából, akkor sem, ha mennyei mannát kanalaztam – legfeljebb másfélszer. Ha pedig késő éjszaka még nassolni támadt kedvem, nem toltam be a fél hűtőt, legfeljebb benyomtam pár szem szőlőt vagy kesudiót, elharapdáltam egy jól megsózott-borsozott-oregánózott paradicsomot, esetleg pár kocka tofut. 

A legfontosabb változás azonban az volt, hogy szándékosan megszaporáztam a lépteimet. 

Többet sétáltam, gyalog jártam, ahová csak tehettem, kapva kaptam az alkalmon, ha fel-le kellett szaladgálni a lépcsőn, mert fel kellett hozni valamit a kocsiból, vagy kerti kaporért, bazsalikomért, mentáért kiáltott a friss salátánk, a tengerparton heverészve időnként alaposan kinyújtózkodtam, néha egy-egy napüdvözletre is vetemedtem, és ha bementem a tengerbe, pancsolás helyett úsztam pár percet, de úgy rendesen. Valamint hetente háromszor mintegy öt percen át nyomtam Tracy Anderson (Madonna és Gwyneth Paltrow egykori személyi edzője) klasszikus, mára sajnos megboldogult (tehát nem elérhető) fitneszvideóját.

A „Hogyan maradj szexi örökre” című, pár perces kisfilmben Tracy azt ígérte, hogy aki élete végéig naponta nyomja a gyakorlatokat, kitartó melóval, az „New York City ballet dancer” alkattal büszkélkedhet majd. A gyakorlatsor lényege, hogy edzőtermi eszközök helyett a saját testsúlyunkat használjuk: az egyenesen, oldalra nyújtott karok alig ötcentis rugózásokat végeznek, és már a tizedik emelés után megelevenedik a karizom, egy széknek támaszkodva pedig a lábainkat és a hátsónkat edzhetjük, előbb hátra, majd előre, végül oldalirányú lábemelgetésekkel. 

Ha valaki kívülről nézi, valószínűleg röhögőgörcsöt kap, hogy ezt bárki edzésnek meri nevezni, ám bizton állítom, aki kipróbálja, izomlázzal tér nyugovóra. 

A fogyás nem volt gyors – pont olyan fokozatos, és felfoghatatlanul egyszerű volt, mint felszedni a nyolc kilót. Az első hét után meggyőződésem volt, hogy – ahogy Kajdi Csabi szokta mondani – ez már a negyvenes korosztályt sújtó „sertésjelmez”, amitől sosem szabadulok majd meg. A második héten észrevettem, hogy már nem lóg az arcom az állkapcsom mellett, a harmadik hétre eltűntek a csúcsosodó cickók, a negyedikre pedig be tudtam gombolni a fehér farmersortomat. Az ötödik hétre végre a karom és lábam is karcsúsodásnak indult, másfél hónappal a „habzsi-dőzsi diéta” kezdete után pedig már mások is megjegyezték: „Jól nézel ki!” 

„Hogyan ne romboljam le segíteni akarással a kalandvágyadat?” – Üzenetféle a külföldre költöző lányomnak

WMN Life – 2020. augusztus 9. – MK

A legszebb visszajelzés azonban csak a múlt héten – két és fél hónappal az után, hogy nem ismertem magamra, és úgy döntöttem, visszaszerzem a testem –, kedvenc taxisofőrünktől, Panosztól érkezett, aki megjegyezte: „Na, végre! Már azt hittem, teljesen elengedted magad. Vékony srácként ismertelek meg, aztán a sok spenótos pite, a görög falusi kenyér és az olívaolaj megtette a hatását…” Panosznak igaza volt. Egyszerűen mértéktelen voltam – a favám (görög sárgaborsókrém) mellé elrágcsáltam három szelet kenyeret, a görög salátámra rázúdítottam kétszer annyi olajat, mint amennyi (eleve rengeteg) már benne volt, és nem értettem: 

hiába isteni finom a csoki, ha megeszem belőle egy egész táblával, semmivel sem kapok többet tőle, mintha egy csíkot nyalogatnék el. 

Valamiért úgy vagyunk beállítva, hogy ha rákattantunk a kajálásra, egyszerűen elveszítjük a kontrollt – azt sem ismerjük fel, mikor vagyunk valóban éhesek, és mikor nem tudunk nemet mondani a felesleges falásra. Lefogyni viszont nem kell, hogy azt jelentse: x időre kiiktatunk az életünkből minden olyan tényezőt, amely „bűnre” csábítana, majd elérve a kívánt testsúlyt, visszatérünk a veszélyes rutinhoz: a kajával kompenzáláshoz. 

Azt szokás mondani, „mindent nem kaphatsz meg egyszerre”, ám én csak azért is hiszem, hogy ha nem is mindent, de amennyire vágyunk, ami nekünk fontos, azt igenis megkaphatjuk, egyszerre. Lehet hedonistának lenni, de nem malackodni, lehet aktívan élni – szerelmeskedni, piacozni, táncolni önfeledten – anélkül, hogy csilliárdokat költenénk edzőtermi bérletre és jógázásra tervezett sportruházatra, és lehet egyszerre tudatosnak lenni azzal kapcsolatban, mit engedünk meg „neki”, mégsem sanyargatni, és megszégyeníteni. 

A testünk állandóan változik, és nem is az a cél, hogy megállítsuk ezt a folyamatot, ám egyszerűen belekényelmesedni, hogy lelassult az anyagcserénk, és elfogadni, hogy a felnőtt életre való berendezkedéshez hozzátartoznak a sunyiban ránk rakódó pluszkilók, vagy csendesen beleegyezni, hogy „ez a hajó elúszott”, nem egyenlő az egyébként csodaszép és – számomra – szeretni való korosodással. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak