–

Amikor kiderült, hogy ettől a héttől home office-ban dolgozunk, azt gondoltam, milyen mázlisták vagyunk, hogy megtehetjük. És most is ezt gondolom.

Épp húsz éve kezdtem újságíróként tevékenykedni, és voltak olyan időszakok, amikor jobbára itthon írtam, sőt, leginkább ilyen időszakok voltak. Nem okozott gondot soha ez az életforma, sőt, szeretem is.

Kifejezetten jól bírom az egyedüllétet, sőt igénylem is, szeretek magamban lenni, szeretek otthon lenni. Sosem estem kétségbe, fiatalabb koromban sem, ha nem volt estére, hétvégére programom, sőt, leginkább azokat a napokat szerettem mindig is, amikor nem kellett menni sehová, dolgozhattam a saját asztalomnál (sosem voltam kávéházi író) a kutyám társaságában, vagy amelyek tényleg szabadnapok voltak, és dönthettem úgy is, hogy itthon bogarászok.

Most viszont az a fura helyzet állt elő, hogy bár korlátlanul itthon lehetek, mégsem kötődik bennem ez a lehetőség a szabadsághoz.

Sőt. Kicsit arra az időszakra emlékeztet, amikor beteg voltam, és nem mozdulhattam a lakásból. Olyan tekergős, szorongós itthon maradás ez, én nem találtam még meg benne a komfortot.

Kicsit ufónak is érzem magam, mert tele van lehetőségekkel a net: színházi előadásokat, filmeket nézhetnék, sorozatokat, könyveket, tornákat ajánlanak a figyelmembe folyton-folyvást az ismerősök. Közben én, bevallom, mióta beütött a krach múlt héten, még egy, korábban a buszon elkezdett novellát sem voltam képes végigolvasni. Mert leginkább híreket olvasok, és azok felzaklatnak annyira, hogy ne tudjak belesimulni utánuk egy történetbe, ami egészen elidegenedett pár nap alatt a valóságunktól.

És nem, akármennyire is készültem rájuk, örültem nekik, nem néztem meg egyetlen közvetítést sem eddig, kivéve a DTK Instagram-élőjét, mert ő még ilyenkor is le tud nyugtatni, ahogy mindig, miközben tudom (el is mondta), hogy benne is van szorongás bőven a jövőt illetően.

Hiányoznak a lányok. (Gazsi, Bandi, ti is, nyugi!)

Én, a nagy home office-rajongó be kell valljam, hiányoznak az „élettársaim”, akikkel két éve majdnem minden hétköznapomat részben együtt töltöttem, lapot csinálunk, de mert kis cég vagyunk, össze is nőttünk, tudunk egymás öröméről-gondjáról-bajáról, részei lettünk egymás életének akarva-akaratlan.

Hiányoznak, már most hiányoznak a hétköznapok.

Pedig hogy tudja utálni őket időnként az ember.     

Ki lehet alakítani egy újfajta, hatékony és élhető rendet ebben a helyzetben? És, ha igen, hogyan? Ezek számomra a legfontosabb kérdések ma, március 19-én.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, kedves home office-társak, de én konkrétan időzavarba kerültem az elmúlt napokban. Pedig elvileg sokkal több szabad időm lenne, ugye, hisz nem kell bejárni, ami esetemben két óra plusz a napban. A gyakorlatban viszont mégis kapkodás van, mert a rutin is spórolt egy csomót időt korábban, erre jöttem rá.

Olykor irigykedve hallgatom, olvasom az ismerősök terveit. Mintha rajtam kívül mindenki úgy állna a dolgokhoz, hogy nézzük a rosszban a jót: végre mód van nagytakarítani, könyvet olvasni vagy írni, festeni, főzni, gyerekre jobban koncentrálni, új hobbit keresni vagy hódolni a réginek, tanulni, többet szeretkezni.

Érezhető egy fura FOMO-jelenség is már, miközben a társadalom egy része megszakad az embertelen feladatmennyiség közepette, és esetükben fel se merül a home office meg a szórakozás lehetősége, a többiek keresik a helyüket a történetben, az idő hasznos eltöltésének lehetőségeit halmozva.

Én ebben a pillanatban valahogy úgy érzem, beestem a két tábor közti árokba, és várom, hogy magához térjen a lefagyott rendszer. 

Tudom, vagyis bízom benne, hogy ha megnyugszom kicsit, megszokom valamelyest az új létformát, és okosabban szervezem a dolgokat, akkor az idő se folyik majd ki a kezemből, de egyelőre evickélek a káoszban.

Tudom, igen, mit nyavalygok, amikor az egészségügyi dolgozók, eladók, postások és megannyi ember sokkal, de sokkal nehezebb helyzetben vannak nálam, hisz nem maradhatnak otthon a gyerekeikkel… Velük érzek, esküszöm, minden percben, és mély hálát is érzek irántuk – annak pedig, hogy igyekszem egyáltalán nem kimenni a házból, részben az is az oka, hogy felelősnek érzem magam értük is. (A múlt hét végéig tömegközlekedtem, csúcsidőben, ráadásul sokat. A szüleimhez se megyek – és a nem vérrokonaim közé sem, mert így érzem helyesnek. Ha mégis muszáj bemennem egy boltba, műtős maszkot húzok, igen, tudom, sokszor figyelmeztettek rá, engem nem véd, viszont ha én beteg vagyok esetleg, csak nem tudok róla, akkor másokat igen, és ez jó érzés.)

Szóval ott tartottunk, hogy szerencsés vagyok, amiért itthon lehetek, és mindenki jól van a családban. Már senki sem jár be a munkahelyére, otthonról dolgozunk mi, felnőttek.

És a gyerekek is…

Az egyik alapvető különbség a régebbi home office-ok és a mostani között, hogy a gyerekem nincs iskolában, de vakáció sincs, és a tanítás nálunk a szülőkön keresztül szerveződik, tehát nekünk érkeznek a feladatok, és az oktatás részben legalábbis a mi reszortunk lett.

Egy általános iskolást pedig nem lehet egyedül hagyni szövegekkel és feladatokkal, hogy dolgozza fel a tananyagot magában, ez egyértelmű. A tanárok, azt kell, hogy mondjam, szuperkreatívak és szuperjófejek, a nálunk igen gyér technikai feltételek mellett is küldik az anyagokat, a teszteket, biztatják a gyerekeket. De most nekem is fel kell nőnöm a feladathoz: pedagógussá is kell válnom ezekben a napokban, a gyerekemnek (és minden gyereknek) pedig jó kis iskola ez a helyzet önfegyelemből, az biztos.

Hogy mikor fogok tudni neki a saját munkám mellett segíteni, azt, mondjuk, még nem látom tisztán, gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Dolgozunk az új napirenden, de egyelőre szét vagyunk esve kissé… Ez az igazság, nem fogom szépíteni előttetek a dolgokat. Eddig minden este arra eszméltem a héten, hogy késő van, belemerültem a többi teendőbe, de a lányom se alszik, úgyhogy megint délben fog ébredni… Felkeltsem majd szokott időben, ne keltsem? Próbálkozunk.

Ahogy a munkamegosztással is. Más anyáktól is hallom, hogy jelezniük kellett a napokban (adott esetben maguk felé is), hogy nem házvezetőnők, akkor sem, ha most épp otthon vannak egész nap.

És mert mindenki más is a családból, így sokkal nagyobb a piszok estére, folyton tele a mosogató, ragad a padló, nyüzsi van, gondoskodni kell a kutyáról, macskáról, és ha már kaja, igen, ebéd is kellene, nincs menza hétköznap. Mivel bizonytalan a gazdaság jövője, spórolás is van, nincs rendelés nyakra-főre, főzni kell, nincs mese. 

Apropó, rendelés. Úgy terveztem, házhoz szállíttatom majd az alapanyagokat, no para, nincs élelmiszer-felhalmozás, pánik. Csak azt nem kalkuláltam bele a tervbe, hogy ezen a héten már nem vesznek fel rendelést, sőt már áprilisra sem bizonyos helyeken, és ahol mégis, ott sincs egy csomó minden, ami kellene.

Mindegy, megoldjuk ezt is valahogy, talán lecseng végre a felvásárlási láz is, és akkor megint lesz tojás, liszt, hús a boltokban…   

Új helyzet, újfajta félelmekkel, bosszúságokkal, konfliktusokkal, megspékelve szorongással és szomorúsággal, mert például nem mehetek át megölelni apámat a születésnapján. Igen, persze, ez legyen a legnagyobb bajunk a tragédiák árnyékában, de hát akkor is… Tudom, értetek.           

Sokat tanul az ember magáról az extrém helyzetekben, ezt is érzem.

Nem egyszerű szembenézni például azzal, hogy évek óta az idő egy jelentős részében pedagógusok foglalkoztak helyettünk a gyerekeinkkel, és most egészen visszakaptuk őket, de nem egy vakáció erejéig. Persze istenien elvan a kölyök az új helyzetben, és videócseten kapcsolódva a barátaihoz leköti magát egész nap, mégsem kéne kontroll nélkül hagyni. Sőt, most kellene csak igazán figyelni rá, mit néz, mi hall, mit érez, mivel foglakozik.

És még többet kellene ölelgetni. Ha hagyja, kamasz…

Vagy nekünk lenne szükségünk több ölelésre?

Fura ráeszmélni, hogy nem olyan végtelen az ember türelme, teherbírása, mint hitte.

Sőt, kifejezetten idegbeteg módjára viselkedik néha, amikor nagy a nyomás.

Hát, gyerekek, közlöm, hogy nekem bőven van hova fejlődnöm…

Remélem, a következő koronanaplóban már arról számolhatok be nektek, hogy sikerült úrrá lennem a káoszon, a körülményekhez képest minden szuper, terveim vannak és jógáztam is, sőt még jellemfejlődésen is átmentem (a családtagjaim meg nem délben kelnek, lelkesen segítenek a házimunkában és jó volt cseten is apukám születésnapja.)

Addig is, az ég áldjon titeket, vigyázzatok egymásra és önmagatokra!

És beszélgessünk! Szükségünk van egymásra. Mondjátok el, ti hogy éreztek!

Kurucz Adrienn