–

Csak azt ne mondd, hogy nem érezted réges-rég, hogy szakadék felé zakatolunk. Dehogynem, mindenki tudta. Csak valahogy mindig visszatáncoltunk onnan. Nem hozta el a 2008-as pénzügyi világválság, nem hozta el mégsem a menekültek áradata. Nem jött még el az idő a környezeti katasztrófára sem, hiába éreztük már azt is olyan közel – hanem egy olyan szcenárió lépett életbe, amire pont nem számítottunk. De hát mi fura van ebben? Semmi. Valójában mindig egy váratlan fordulat írja át a történelmet.

Úgy vagyok vele, mint akinek végre nem kell többet aggódni. Megnyugodtam: hát, itt van, ez az.

Nem is olyan vészes, ennél még sokkal rosszabbra számítottam, és lélekben fel vagyok rá készülve, hogy lesz is rosszabb. Nem lehet másként – kizárt, hogy az egész életünket le tudjuk élni békében, biztonságban, mint egy svájci nyugdíjas. (De most már ő sem…) A világnak ezen a térfelén nem szokott így lenni.

Még hálás is vagyok, mert egyelőre van miért. Pont el tudott készülni a lakásom, mire a falai közé szorultam. Nemcsak elkészült, de otthonná is vált, jólesik itthon lenni, ülni a kanapén, ahonnan ezeket a sorokat írom, és időnként kibámulni az ablakon, ahol már rügyeznek a fák, reggelente két cinege ébreszt. Szerencsés vagyok, hogy van egy olyan otthonom, ahol át lehet menni egyik helyiségből a másikba, ahonnan növényekre látok, ahová besüt a nap és simogatja a falakat, ahonnan egy sarokra van egy kisközért, egy zöldséges, és nem messze tőle az erdő. 

De a leghálásabb azért vagyok, mert a volt férjem is pár utcányira van innen, így a gyerekeinket továbbra is együtt nevelhetjük. Nem kell logisztikázni, hogy ki mikor láthatja őket, hogyan oldjuk meg – akinek épp sok a dolga, az átviszi a fiúkat a másikhoz. Aki pedig épp magányosnak érzi magát, csak átsétál a másik utcába ebédelni. Ha együtt élnénk, egy lakásban, valószínűleg egymás idegeire mennénk, de így mindenkinek van privát szférája és családja is. 

Nagyon egészségtelen életet éltem azelőtt (még egy héttel ezelőtt is), ilyen rövid idő alatt is nyilvánvaló, hogy ezen változtatni kellett. Mindenből túl sok volt. Túl sok inger ért, túl sok kötelességnek próbáltam eleget tenni, túl sok ember vett körül, túl sok információt és képet fogyasztottam, túl sok pénzt költöttem, és túl sokat rohangáltam tök feleslegesen. Annyira jó megszabadulni ezek nagy részétől. Tudtam, hogy nem jó és nem is fenntartható az életformám, de nem voltam képes változtatni rajta. Azt hittem, gúzsba vagyok kötve – tessék, most egyszeriben el- és megoldódott az a gúzs. 

Annyira jó érzés megszabadulni egy csomó külső-belső elvárástól, nem tenni eleget szívességeknek, és nem félni, hogy mi lesz holnap. A terveknek úgyis lőttek! Csak rá kell feküdnünk a hullámokra, és hagyni magunkat. Istenem, mennyire el voltam tévedve, hogy kontrollálni akartam!  

Ma, ha kijutok egy nap egyszer görkorizni, már olyan boldog vagyok, hogy szinte elszállok. Tavasz van, és én szabad vagyok másfél órára a napban. De ugyanilyen szárnyalás kimenni a gyerekekkel egy csütörtök délután a Hármashatárhegyre frizbizni vagy sárkányt eregetni. Kell ennél több? Minek? Lehet, hogy most túlságosan optimistán látom a dolgokat, mert épp visszajöttem ebből a szabadságból és még dolgoznak bennem a boldogsághormonok, de egyelőre sokkal több előnyét látom a helyzetnek, mint hátrányát. Nem mindenkivel van így, tudom. Nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben. Csak a magam nevében beszélek. 

Nem félek. Bocsássatok meg, de nem félek attól, hogy elkapom, és attól sem, hogy a hozzátartozóim megbetegszenek. Attól az egytől félek, hogy meg fogunk-e tudni élni, de már azt is látjuk, hogy kevesebből is megy. Nem kell az a sok felesleges cucc, amik után vágyakoztunk, nem kell a világ végére utazni a boldogsághoz, nem kell jobb autó, és nem kell mindennap a legjobb formánkat hozni, a legjobban kinézni. A gyerekeknek jó iskolába kell járniuk – na, ez fontos. Nálunk most ezért működik a távoktatás. Természetközelben lenni – ez is létszükséglet. Finomakat enni, és a szeretteinkkel együtt lenni – ennyi kell a harmóniához. 

Fura ez a vírus, hogy épp a szeretteinktől szakít el – ezen még gondolkodnom kell. Nem tartozom azok közé, akik elutasítják, hogy minden történés mögött értelmet találjanak.

Szeretném érteni, miért egy olyan vírus szabadult rá az emberiségre, ami az idősekre a legveszélyesebb, és hogy miért szakítja szét az emberi közösségeket. Ez foglalkoztat. 

Azt mondta egy idősebb barátom, hogy nem is olyan kegyetlen ez a vírus, mert ha igazán az volna, a gyerekekre lenne a legveszélyesebb. De számomra az is kegyetlenség, ha az idősekre jelent életveszélyt. Hát hogy hagyhatnánk magukra őket? Hogyan mondjam azt a beteg anyukámnak, hogy nem látogathatom, nem segíthetek, nem ölelhetem meg? Ez nem kegyetlenség? Mit üzen nekünk, ha ők nem tudnak eléggé védekezni – akár mentálisan, mert nem fogják fel, hogy otthon kell maradniuk, akár fizikailag, mert az ő szervezetük védtelenebb?

Azt akarja üzenni, hogy az új világhoz új nemzedékek kellenek? Ez ne volna kegyetlen?  

És miért robbantja szét a legnagyobb erőnket, azt, hogy képesek vagyunk közösségeket alkotni és kultúrákat létrehozni? Mindenki tudja, hogy a természetben annak van nagyobb esélye a túlélésre, aki szövetségeseket talál, nem a magányos farkasoknak.

Mindenki tudja, hogy a kultúra életmentő, mert értéket, célt és hitet ad az embernek.  

Nem vagyok filozófus, úgyhogy válaszaim egyelőre nincsenek. De időm lesz még gondolkodni rajta. Most megyek vacsorázni. Szép estét nektek!

Gyárfás Dorka