–

Amikor ez az egész elkezdődött, és magunkra csuktuk a kertkaput, kétségem nem volt afelől, hogy alapvetően jól fogjuk bírni a bezártságot. A férjem kifejezetten imádja, ha nem kell elmenni sehova, nekem pedig, aki jobban igénylem a változatosságot, ott a felesleges energiák lekötésére a munka, a háztartás, a főzés, a digitális oktatás szupportja: szóval unatkozni nem lesz időm, az fix, gondoltam, és így is lett.

Ami viszont nagy meglepetés volt, az az, hogy egy energiával és szabadságvággyal teli kamasz, a mi gyerekünk, milyen remekül feltalálja magát az új körülmények közt, ami – erre kellett rádöbbennem – neki kifejezetten otthonos és komfortos.

Egyke, ráadásul apja se, anyja se dolgozott soha klasszikus munkarendben, nyolctól négyig. Kicsi korától megszokta, hogy összességében valószínűleg többet vagyunk együtt, mint az ismerős családok nagy része, mert sokat mozgunk a világban falkástul, ám bizonytalanabb nálunk a határvonal a magánélet és a munka között. És időnként el kell szórakoztatnia magát, ha például az esti családi szeánsz közepette váratlanul fel kell venni anyának mégis egy interjút telefonon, vagy apa a színpadon van, és nem, nem lehet kiabálni neki a takarásból.  

Törekedtünk arra mindig, hogy ez a „feltalálja magát” ne jelentsen egyet azzal, hogy a kezébe nyomunk valami kütyüt vagy odaültetjük egy másik elé.

És egész sokáig sikerült is a könyv, hagyományos játék dominanciáját őrizni, de aztán a kortársak közegében pillanatok alatt szippantotta magába a szórakozás online formája. Igyekeztünk vele mindig lépést tartani, hogy tudjuk, merre jár, mi érdekli, és milyen veszélyek leselkednek rá, és (szerintünk) észszerű korlátokat is szabtunk, mert aggódtunk, mi minden kerül elé váratlanul minden óvatosság ellenére. Ám a közeg, ami számára mindig otthonos volt, hisz beleszületett, a digitális kor gyermeke, nekünk mindig dzsungel maradt, ijesztő hangokkal és szerzetekkel, béna rajzolt térképpel hadonászva, esetleg telefonos segítséget kunyerálva egy-egy informatikában járatosabb havertól.

No de eljött a karantén, és azt kell mondjam, hogy az egész cécót a „dzsungellakó” gyerekünk vette a leglazábban.         

Persze én csak a saját családunkat ismerem jól, és nyilván egész más a helyzet ott, ahol kicsik a gyerekek, ráadásul általánosítani sem szeretnék, de itthon azt látom, hogy ami miatt annyit aggódtam, tudniillik, hogy a gyerekem ficánkol az online térben, most kifejezetten jól jött.

Először is, egy csomó technikai hókuszpókusz, amit nekem tanulnom és szoknom kellett, neki természetes és készségszerű volt az első perctől kezdve. Nekem például fura volt sajtótájékoztatóra vagy moziba (távvetítésre) „menni” a kanapén ülve, hiába volt még virtuális jegyszedő is utóbbiban. De egy tizenévesnek ez a kommunikáció és ez a fajta mozizás rutin (nekik moziba járni bizonyos értelemben megint ünnep, akárcsak a dédszüleiknek, hisz a filmeket a netről nézik általában). És az is természetes számukra, hogy ha szükségük van valamire, az megrendelhető online és még olcsóbb is, ráadásul nem kell szaladgálni érte. Világ életükben mód volt erre, és igazából ők nem értik, ha azt mondjuk nekik, a kedvenc kofáinkhoz járunk hűségesen a piacra, akik még tuti főzési trükkökkel is szolgálnak időnként, meg félreteszik nekünk a hús javát…

„Nem tudtam, hogy időzített bomba vagyok" – Fájdalmas veszteség és egy szerelmi vallomás

WMN Life – 2020. május 15. – WMN

Hisz ők az áruházban is az automata kasszát preferálják, aminél cseppet sem tétováznak, mint mi. Én legalábbis ezt tapasztaltam, mondjátok, ha nem értetek velem egyet!

Azt hiszem, a személyes érintkezés hiánya a mai tizenéveseket talán kevésbé zavarja rövid távon legalábbis, mint minket, a szüleiket, vagy legalábbis kreatívabban használják a kommunikáció adta lehetőségeket a hiányok kompenzálására.

Nem csoda, ha így van.

Mi már öt-hat évesen rohangáltunk kint az utcán a haverokkal. Őket meg nem nagyon engedjük kisiskolásként egyedül sehová, ha nincs mama/papataxi épp, ülnek otthon, nincs más lehetőség. Úgyhogy megtanulták tartani a cimborák kapcsolatot, úgy, ahogy lehet, és a technika segít nekik. 

Nem tudom, nálatok mi a helyzet, de az én gyerekem a karantén első percétől kezdve videócseten tartja a kapcsolatot a világgal, ami nagyon nem úgy néz ki, mint mikor én rászánom magam egy efféle aktusra nagy nehezen, nyögve és sóhajtozva, keresek egy megfelelő sarkot az attrakcióhoz, rákészülök, magamra csukom az ajtót, és felhívok valakit. Hogy akkor gyere, „meetingeljünk” vagy csevegjünk egy sort (barátokkal ilyen csak néhányszor volt amúgy, az is sima telefonon inkább)…

A kölykök, érdeklődve figyeltem, tök lazán kezelik ezt az egészet, összekapcsolódva az éterben akár többen is összeverődnek, beszélgetnek, zenélnek és zenét hallgatnak, filmet néznek párhuzamosan, rajzolnak, leckét írnak, játszanak, könyvből olvasnak fel egymásnak, sőt vacsoráznak és hajat is mosnak együtt. (Ezeknek voltam tanúja az elmúlt napokban.) Őket nem frusztrálja a bekapcsolt kamera, órákon át „együtt vannak”. Ami nekünk, szüleiknek a telepen lógás volt a haverokkal, az nekik ez a virtuális bandázás. És szó sincs arról, hogy ne vágynának egymás fizikai közelségére is, figyelik a híreket, és tervezgetik, mikor tudnak majd találkozni a nyáron, tele vannak ötletekkel, mi mindent fognak együtt csinálni a valóságban is. De amíg ez nem lehetséges, így is elvannak.

Szokták mondani (felnőttek), hogy milyen magányosak ezek a mai gyerekek.

Csak én látom úgy, hogy nem ők magányosak valójában?

Kurucz Adrienn