–

Hétfőn Boris Johnson szokásos napi televíziós koronavírus-tájékoztatóján bejelentette, hogy az országot karantén alá vonják. Csak a legszükségesebb üzletek maradhatnak nyitva, a legfontosabb ügyekben lehet elhagyni az otthonainkat. Élelmiszert, gyógyszert továbbra is vehetünk, napjában egyszer egy órát edzhetünk kint, és a kutyákat is megsétáltathatjuk. Ezen kívül csak azok hagyhatják el otthonaikat, akiknek a munkája elengedhetetlen és helyhez kötött. Mindenki más otthonról dolgozik.  

Én már harmadik hete ülök itthon a gyermekkel 

Mivel múlt hét közepén nem éreztem magam teljesen jól fizikailag, hazajöttem a munkából, és a háziorvosom beutalt a kórházba. Itt megállapították ugyan, hogy vírusos felső légúti fertőzésem van, de mivel nem típusos, hiszen nem volt lázam, nem is teszteltek koronavírusra, és nem is kértek arra, hogy izoláljam magam. Egy inhalátort írtak fel, és sok folyadékot… Én akkor úgy éreztem, hogy ez a jelen helyzetben elég rossz jel, hiszen maguk az orvosok sem tudnak még eleget erről a betegségről, nem tudni, hogy az én nem típusos tüneteim hátterében pontosan mi áll. 

Ezért önkéntes izolációba vonultam, és hétfőtől a fiamat sem engedtem suliba.

Úgy voltam vele, hogy ha emiatt megbüntetnek, állok elébe, de nem éreztem morálisan elfogadhatónak, hogy a gyereken keresztül esetleg bekerüljön ez a vírus az iskolába, és valamelyik gyerek szülője vagy nagyszülője emiatt kerüljön veszélybe. 

Én ebben az esetben maximálisan a „jobb félni, mint megijedni” elvét vallom. Nem annyira a magam vagy a gyerekem életét féltem, mi nem tartozunk a veszélyeztetett csoportba (bár Olaszországban halt meg kétéves kisgyerek is, és már Angliában is van 21 éves, áldozat, akinek nem volt krónikus megbetegedése), hanem elsősorban annak a terhét nem szeretném magamra venni, hogy valaki esetleg azért hal meg, mert én megfertőztem, vagy ha ne adj’ isten intenzív osztályra kerülök, és nekem jobbak a túlélési esélyeim, miattam valakit nem tudnak ellátni kellő időben. 

Fegyelmezetlen tömegek

Péntektől az iskolák hivatalosan zárva vannak, ahogyan az összes ellátóegység is. A karantén ellenére azonban még mindig sok a fegyelmezetlen. A londoni metrók tömött kocsikkal közlekednek, lehetetlenné téve a minimum kétméteres távolságot az emberek közt. 

Két hete hétvégén még családilag, nagyszülőkkel együtt is akár vidáman kávéztak, étteremben ebédeltek. Múlt hétvégén pedig – lévén hogy az ellátóhelyek bezártak – kiözönlöttek a szabadba, a tengerparti sétányokra, és nagy tömegekben sétálgattak. Maszk vagy kesztyű szó szerint senkin nem volt. A kézfertőtlenítő itt már hónapok óta hiánycikk, és maszkot sem lehet kapni. 

Nehezítő tényezőként Nagy-Britanniában vasárnap volt anyák napja, és mivel akkor még nem élt a kijárási tilalom, a miniszterelnök intelmei ellenére is sokan köszöntötték fel idős szeretteiket, „csak adok már neki egy csokor virágot!” felkiáltással. 

Úgy érzem, a helyzet eleinte nem a szolidaritást, hanem az önzést hozta ki az emberekből. 

A minap egy NHS-, vagyis egészségügyi dolgozó sírva mondta el, hogy miután egész nap az életét kockáztatja, munka után az alapélelmiszereket sem tudja beszerezni. Az üzleteket úgy lerabolták az emberek, hogy sok helyen már hetek óta üres polcok tátonganak. Állítólag egymilliárd fonttal többet költöttek országszerte az emberek élelmiszerre, mint egy hónapja. 

A legtöbb üzlet az időseknek és rászorulóknak külön reggeli nyitva tartást kínál, hogy nagyobb biztonságban vásárolhassanak. Online házhoz szállításra hetek óta már időpontot sem lehet foglalni, maximum áprilisra, mert – nagyon helyesen – e szolgáltatás esetében is előnyben részesítik a rászorulókat. Emellett az említett segélykiáltás után több élelmiszerbolt-hálózat bevezetett egy exkluzív órát mindennap, amikor csak az egészségügyi dolgozók vásárolhatnak.

Az az érzésem, hogy az angolok eleinte kissé félvállról vették a helyzetet, hiszen a kormány is így tett, és sokáig a „Keep calm and carry on” (Maradj nyugodt, és folytasd a dolgod) elvét vallották. Félő, hogy ennek hamarosan nagyon nagy ára lesz: exponenciálisan nő mind a megbetegedések, mind a halottak száma. És az egészségügyi ellátórendszer itt békeidőben is leterhelt.

Rosszabb alapállapotból indulunk, mint az észak-olaszországi Lombardia, ahol már a nagyon jól felszerelt kórházak is megroppannak a súlyos, életveszélyes esetek számától. 

Ugyanakkor – hogy a mérleg nyelvét kissé visszabillentsük – kevesebb mint 24 óra alatt jelentkezett 405 ezer önkéntes, amikor az NHS az állampolgárok segítségét kérte. Eközben jelenleg 4000 fős ad hoc kórházat hoznak létre az egyik hatalmas kiállítási csarnokban, az Excel Centerben, és folyamatosan bővítik az összes kórház kapacitását, valamint lélegeztetőgép- és speciáliságy-felszereltségét. 

Egyelőre az országban nincs elég teszt, így vélhetően rengetegen úgy fertőznek, hogy nincsenek is tisztában ezzel. Még a szupermarketben is szájkendő, kesztyű vagy akár sál nélkül mennek, és még csak most kezdik egyes áruházak követelni, hogy a vásárlók egymástól két méter távolságot tartsanak – legalább a sorban állásnál. 

Túlélési stratégia a bezártság heteire 

Mindeközben én beszereztem egy csomó társasjátékot és egy asztalra szerelhető hálót, hogy pingpongozhassunk. Lélekben is próbálok felkészülni a hosszú távú bezártságra, hiszen minimum tizenkét hétről beszélnek a szakértők, de a legtöbb előrejelzés szerint két hullámban akár egy évig is tarthat a most kezdődő időszak (nyáron lecsendesedik és novemberben újult erővel  visszatér). 

A személyes életemben egyre inkább elkezdtem befelé fordulni, sokat meditálni, könyvet olvasni és a lehető legkevesebbet a híreket, hogy minél jobban megóvjam a lelki békémet. Sajnos azon kívül, hogy bezártam magunkat, sokat nem tehetek a kinti események megfékezésére. Bevásároltam annyi élelmiszert, hogy a kisfiammal – ha jól beosztjuk – egy hónapig kitart. Minél tovább nem kell mennem emberek közé, annál jobb.  

Ennek köszönhetően automatikusan beosztóbb lettem.

Életemben először megszámoltam, mennyi tészta, liszt, cukor vagy épp konzerv van itthon. És úgy gazdálkodom, hogy egy főzésből két-három napig elvagyunk. Érdekes mindezt megélni, már most hozott egy belső szemléletváltást.

Mivel van egy zsebkendőnyi kertünk, ha tehetjük, majd kertészkedünk odakint. Ha pedig nem, hát pingpongozunk a télikertben, és társasozunk (mindamellett, hogy nekem több lett a munkám az elmúlt hétben, mint valaha, és Áron is rengeteget tanul). 

Ez a mi generációnk világháborúja, paradigmaváltás minden most élő ember számára. Én úgy vagyok vele, hogy ez egy szuper alkalom, hogy morálisan megméressem magam. Nem akarom, hogy könnyűnek találtassak. Úgyhogy én otthon maradok, és új ajtót nyitok önmagam felé.

Kégl Ágnes