Mi van, ma sem jött a busz? – Tudjuk, valójában miért késel, és azt is, hogyan változtathatsz rajta

-–

Tartozom egy vallomással már az elején

Az emberiség kényszerű felosztásában én is a notórius késők táborát erősítem. A barátaim sokat tudnának mesélni erről – nem kevés bosszúság közepette –, bár szerencsére inkább már csak nevetnek rajta. Persze akad olyan társaság is, ahol én „nagyon rendesnek” számítok, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Habár az elmúlt években úgy tűnt, javul nálam ez a tendencia, hiszen a fővárosi távolságok, a kiszámíthatatlan buszközlekedés és a felelősségteljesebb felnőttes feladatok valamelyest rábírtak arra, hogy időben elinduljak mindenhova. Illetve a barátom is nagyon nehezen viseli a késést,  így ha nem akarok egy „méregzsákkal” randizni, muszáj a megbeszéltek szerint érkeznünk. Vagy még hamarabb…

Azonban otthon, vidéken valahogy még mindig nem bírok magammal: elszöszölöm a készülési időt, legyintek, hogy „ó, hát bőven ráérünk”. Elolvasok még egy fejezetet a könyvből, vagy pakolászok, mosogatok, háromszor cserélek ruhát, és aztán öt perccel a megbeszélt időpont előtt kapok észbe, hogy „bassza meg, megint el fogok késni”.

Amióta beköltöztem a budapesti belváros kellős közepére, újra minden olyan közelinek tűnik, hogy visszatért ez a nagyon rossz szokás is. Így, ha a Keleti pályaudvar vagy Kelenföld környékén egy bőröndöt cibáló, őrülten rohanó nőt láttok, az nagy valószínűséggel én leszek. Sajnos az indokoltnál többször játszom el mostanában, hogy a buszon szitkozódom, amiért ennyi piros lámpa van, és már megint dugó alakult ki a városban, ezért marhára nem haladunk; fogadkozom, hogy soha többé nem centizem ki ennyire, mert rettentő idegőrlő; esetleg fohászkodom az égieknek, hogy „csak most az egyszer érjünk már oda”. Valahogy mindig éppen odaérünk, tehát hepiend a vége. Elérem a vonatot, felszállok, és már indul is, aztán meg még vagy öt percig lihegek. Nem beszélve arról, hogy hány idegsejtem pusztul el a procedúra során.

Ha mindig késel, nem feltétlenül a te hibád, lehet, hogy csak így vagy „behuzalozva”

Kutatók szerint a késők egy csoportja szereti az izgalmakat, és a rohanásból adódó adrenalin mozgatja őket.

Azt is mondják, hogy a késők gyakran nagyon optimisták… és ez nem csak abból fakad, hogy akiket megvárakoztatnak, azok nyilván iszonyú bosszúsak és csalódottak. Sokkal inkább köszönhető annak, hogy elrugaszkodnak a valóságtól, mintha egy képzelt varázsvilágban élnének, ahol például még a teleportálás is lehetséges.

(Ezt én is gyakran gondolom, amikor egészre kellene odaérnem valahova, és egy perccel előtte indulok el egy másik helyről…) Álmodozók nagy tervekkel, amelyeket biztosan véghez visznek „majd egyszer”, csak addig belemélyülnek abba, amit épp csinálnak, és fogalmuk sincs, mennyi idő telik el közben.

Jeff Conte amerikai pszichológus híres 2001-es kutatása szerint az emberek két típusra oszthatók fel az időérzékelésük alapján. Az A-típusú emberek ambiciózusok és sikerorientáltak, míg a B-típusúak felfedezők, náluk a kreativitás dominál. A kísérletben csupán meg kellett becsülniük – természetesen segítség nélkül –, mennyi idő alatt telik el egy perc. Az A-típusú emberek átlagosan 58 másodperc után gondolták ezt, ellenben a B-típusúakkal, akik 77 másodperc után érezték az egy perc végét.

A késés üzenetértékű – nem mindegy, hogyan értelmezik

A pontatlan emberekkel kapcsolatos percepciók általában mindig elég negatívak (néha persze jogosan), lustának és udvariatlannak tartja őket a közvélekedés. Sok megvárakoztatott személy érzi úgy, hogy a másik erőfölényét vagy érdektelenségét akarja így a tudomására hozni, hiszen „ő megteheti, hogy játsszon valaki idejével”, vagy azt is üzenheti egy késés, hogy „a másik dolgom jóval fontosabb volt, mint a veled való találkozás”.

Az is elképzelhető, hogy a késő narcisztikus hajlama tör felszínre, és csupán figyelemre vágyik, amit tíz–húsz perces késéssel meg is kaphat még egy nagyobb csoport esetén is. Az ajtónyitáskor rászegeződnek a tekintetek és ha olyan a pozíciója, össze is foglalhatják neki az eddig elhangzottakat, hogy be tudjon kapcsolódni, tehát könnyen célt ér. 

A másik oldalon pedig alacsony önértékelés is állhat a késés hátterében. „Még arra is alkalmatlan vagyok, hogy időben érkezzem” – ez az ő mottójuk. Tulajdonképpen már az indulás pillanatában elkezdik hergelni magukat negatív gondolatokkal, sokkal rosszabbakat is a saját fejükhöz vágnak, mint amit az gondol róluk, akit megvárakoztatnak.

Vannak, akik utálnak késni, mások meg utálnak korán érkezni

A késés egyik leggyakoribb oka Psychology Today szerint az, hogy az emberek egy része kifejezetten utál túl hamar megérkezni. Ennek ugyan tudatában van, de tudat alatt is munkálkodhat benne a gátló erő. Akit ez hajt (vagyis pont, hogy nem annyira hajt), úgy érzi, hatékonysági szempontból nem a legjobb üzlet, hiszen nem tud mihez kezdeni a várakozási idővel. Az a negyedóra ugyanis általában nem elég arra, hogy belekezdjen valamibe, semmittevéssel tölteni pedig túl nagy luxusnak tűnik.

Bár tisztában van vele, hogy a másik ideje ugyanolyan érték, a sajátját is fontosnak tartja, ezért nehezen veszi rá magát, hogy abból bármennyit is elvesztegessen. Hát, ilyen ez az önző világ. Illetve még közrejátszik az is, hogy a várakozást sokan nyugtalanítónak élik meg. Félnek ettől a kényelmetlen, akár kínosnak tűnő szituációtól, amíg várnak valamire vagy valakire. Mivel nagyon szeretnék elkerülni, inkább megpróbálnak pont időben érkezni, ez pedig gyakran késésbe fullad. Persze érdemes vice versa is végiggondolni a helyzetet, mert ugyanolyan rosszérzéssel töltheti el a másik oldalt is a várakozás ténye. Egyszerűen bennük erősebb az a hajtóerő, hogy utálnak késni.

Oké, és mit tehetünk?

A későknek érdemes tudatosítani ezt a fajta félelmet és annak további forrásait, utána kezdődhet a rosszul rögzült szokások felülírása. Az például jó első lépés, ha átkeretezik magukban a korai érkezést (legyen az valódi, fizikai megérkezés, vagy akár egy anyag leadása), és elkezdenek értékként tekinteni rá.

Segíthet még, ha önbecsapásos módszerrel tíz–tizenöt perccel korábbi időpontot sulykolnak magukban, mert ha ahhoz képest hozzák a szokásos formájukat, az máris pontosságot eredményez.

A menthetetlenül krónikus (vagy annak tűnő) késők jutalmazhatják is magukat, ha időben megérkeznek valahova, vagy elkészülnek egy feladattal. Így átalakul a gondolkodási séma, és a jutalom megszerzése csábítóbb lesz, mint a büntetés elkerülése, feltéve, hogy megfelelő kedvességeket találnak ki.

Evidensnek tűnhet, hogy tervezzenek előre – és mint késő és örök halogató szerintem ez a legnehezebb, mert biztosan van valami hiba az időérzékelő-központomban, így nehéz felmérni, hogy egy-egy feladat vagy utazás valójában mennyi időt fog igénybe venni. (Nem egyedi az esetem: egy kutatásban kimutatták, hogy az emberek átlagosan negyven százalékkal alábecsülik egy feladat elvégzésének idejét). A késők továbbá gyakrabban szoktak multitaskingolni is (köztük én is). Szóval az időmenedzsment nem az erősségem, de az utazási időt mindenképpen érdemes mér előre is ellenőrizni, illetve indulás előtt is megnézni a valós forgalmi adatokat. Még mindig sokkal elegánsabb szólni előre, hogy nem érünk oda, mint kételyek között hagyni a másikat.

A pontosság mintaképei pedig a legfontosabb, amit tehetnek, hogy kommunikálnak. Megkérdezik, hogy tudnak-e valamiben segíteni, mert gyakran előfordul, hogy a másik késik. Fontos, hogy ne dühösen, hanem megértéssel próbáljanak a késők felé fordulni. A másik, amit tehetnek, hogy határokat húznak, és elmondják, mi fog történni, ha legközelebb is késik az illető.

(Vagy a késők egyszerűen csak vessék be ezeket a kifogásokat mentőöveket, amiket a WMN-es kollégák már korábban összegyűjtöttek.)

Deli Csenge

További források: ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61