–

Fú, de szar lehet azoknak, akikért mennek – nem mondjuk ki, de a férjemmel mindketten ugyanerre gondolunk, ahogy megfordulunk az autóval. Három hatalmas termetű férfi katonai egyenruhában, egyik vezet, a másik kettő kifelé lóg a dzsipből, és gépfegyvert szorongat.

Aztán, ahogy a férjem belenéz a visszapillantóba, én pedig megfordulok, hogy lássam, mi ez a nagy hacacáré a kiabáló katonákkal, egyszerre ordítjuk el magunkat:

– Baszd meg! Ezek értünk jönnek!

Na, kellett nekünk delfin! Az egész a rohadt delfinekkel kezdődött, most meg mindjárt legéppuskáznak bennünket a kősivatagban. Ez van, ha én szervezem a nyaralást.

Jó, mondom az elejéről, mert kicsit tényleg bonyolult. Szóval a vámügyintéző mondta, hogy kijjebb kell parkolnunk. Azt persze nem mondta, hogy egyúttal agyon is lőnek, de, gondolom, neki aztán végképp mindegy, hogy két flúgos turistával több vagy kevesebb.

Elismerem, már az is felvet kérdéseket, hogy kerültünk Dubaj és Kis-Omán határára. Mondom: a delfinek miatt. Komolyan.

Az egész úgy kezdődött, hogy eljöttünk nyaralni az Emírségekbe, és a férjem elmondhatatlanul fontosnak tartotta, hogy delfineket lásson. Mivel nekem elveim vannak (tudniillik fogságban tartott állatoknak nem tapsikolunk se cirkuszban, se vízishow-n), neki meg felesége (én), a tengeröbölben pedig, ahol strandoltunk, egy fia delfint nem láttunk, el kellett gondolkodnom az alternatív megoldásokon. Az én férjem ne érezze, hogy bármiből is kimarad azért, mert engem vett el, ha delfint akar, hát lesz neki delfin!

A barátainktól kaptuk a fülest, hogy Ománban vannak delfintúrák, vadon élő állatokat lehet megfigyelni. A neten lenyomoztam, hogy ezek ráadásul nem is akármilyen emlősök, hanem keleti púposhátú delfinek, ami felpiszkálta bennem az egykori biológiatagozatost. Szerintem ez volt az a pont, ahol hirtelen már én akartam jobban látni őket, de a férjem tudja, hogy ez egyben ugyanaz a pont, ahol már nem ajánlatos letörni a lelkesedésemet, úgyhogy belevágtunk a Sivatagi Delfin hadműveletbe.

Mivel Dubajban rengeteg a vízumcsaló, előre figyelmeztettek, hogy átmehetünk ugyan Ománba, csak az nem biztos, hogy vissza is engednek bennünket ugyanazon a napon. Kis-Omán viszont – egy, az Emírségek földnyelve által lehasított, ezáltal különálló ománi földterület – ilyen szempontból más elbírálás alá esik, oda nyugodtan mehetünk.

Minden ígéretesen indult

A hajóutakat szervező ománi cég képviselője majd kiugrott a bőréből, hogy egy magyar újságíró a keleti púposdelfinekről szeretne cikket írni, biztosított hát afelől: lefoglalt nekünk két helyet az egy órakor induló hajóra. Csakhogy kiderült: a bérelt autóval nem léphetünk át se kis-, se nagy ománi határt. Ez persze nem csüggesztett, mondtam a férjemnek, hogy ha tevegelnünk kell a delfinekig, akkor tevegelni fogunk. Tulajdonképpen majdnem így is lett, de aztán mégis szereztem transzfert a határról, igaz, kicsit gyanús volt, hogy a delfinesek többször is jelezték: nagyon kedvezményesen visz majd el minket Kaszab városába, ahonnan a delfintúra indul. Csak aztán jött a vámügyintéző a maga hülye szabályaival, hogy ott nem parkolhatunk, menjünk vissza a határállomás elé.

Hát így kerültünk ide, a hadonászó géppuskások elé.

Az ablakot nem merem lehúzni, megállni szintén nincs merszünk, így reménykedünk, hogy legalább addig nem lövik szét a bérautó kerekeit, amíg szabályosan le nem parkolunk. A dzsip sofőrje bevág elénk a határállomás előtti téren, az egyik katona meg a puskacsővel mutogatja a férjemnek, hova parkoljon. Porzik körülöttünk az út, tisztára egy sivatagi autóversenyes videoklipben érzem magam, csak kicsit jobban félek.

Mivel nem akarjuk még egy balesettel is rontani a helyzetet, kiszállok, hogy irányítsam a parkolást. A géppuskások mellénk kanyarodnak, még mindig hadonászva közelítenek; a férjem mozdulatlanul áll a kocsival, mert nem tudja eldönteni, hogy a forgalmi helyzetet oldja-e meg, vagy engem védelmezzen a testével.

– A férje vagy az apja? – kérdezi foghegyről az egyik fegyveres, én pedig sajnos nem tudom kiélvezni, hogy ennyire fiatalnak néznek, mert attól tartok, hogy ha rosszul válaszolok, börtönbe csukják a hites uramat – akiről egyébként, minthogy nem vettem fel a nevét, semmilyen módon nem tudom bebizonyítani, hogy a hites uram.

– A férjem – mondom a földet bámulva.
– Mondja meg neki, hogy szálljon ki, beszédünk van vele.

Mivel egyelőre nem világos, hogy emberrablónak nézik-e, vagy valami más miatt akarják falhoz állítani, tapintatosan közlöm vele, hogy szálljon ki. Én jobbnak látom, ha nem szólok – se elrablott menyasszonyi, se karakán hitvesi minőségemben.

– Hova mennek? – kérdezi olyan mogorván az egyik fegyveres, mintha el akarnánk lopni az országukat.
– Ománba – mondja a férjem.
– Omán a másik irányban van – bök a puskacsővel a határ felé.

Mire kimondanánk, hogy tudjuk, csak minket ideküldtek, int, hogy adjuk az útleveleinket. Aminek láttán csak még idegesebb lesz.

– Hogy jöttek át a határon?!
– Nem jöttünk át, még most akarunk átmenni – tárja szét a karját a férjem.
– De hát láttuk, hogy Omán felől jöttek! Itt csak kifelé menő pecsét van, hogy jöttek át a határon?
– Nem jöttünk át, még át sem mentünk Ománba, csak a kollégája mondta, hogy rossz helyen parkolunk, és át kell állnunk ide.
– Mit akarnak Ománban? – kérdezi a másik puskás olyan fejjel, mintha abban reménykedne, hogy most aztán hazugságon kap minket.
– Delfinlesre megyünk.

Kezd vörösödni a fejük, azt hiszik, szívatjuk őket.

– Gyalog? – kérdezi a katona, mintha ez lenne a sztori leggyengébb pontja.
– A bérelt autót nem vihetjük át a határon.
– Akkor vegyük át még egyszer. Gyalog mennek delfinlesre a sivatagba?

Na, jó, ez azért tényleg elég szarul hangzik.

– A túloldalon várnak minket – bököm ki végül, de esküszöm, már a térdem is reszket a hosszú szoknya alatt.
– Ki?
– Egy sofőr.
– Hogy hívják?
– Fogalmam sincs, csak a telefonszámát küldték el.

Azt hiszem, sikerült tíz másodperc alatt drogcsempésznek feltüntetnem magunkat. Talán mégis jobb, ha a férjem beszél.

– És mi a terv? Itt hagyják az autót, és elindulnak a sivatagba fényes délben? Tudják, hány fok van most?
– Negyvenöt – bökök az autó hőmérője felé, de gyorsan rá is jövök, hogy a kérdés költői volt, úgyhogy eldugulok.
– Hívják fel a sofőrt, beszélni akarok vele – mondja a két fegyveres közül a marconább. Nem mintha a másik barátságosabbnak tűnne.

Tárcsázok, és imádkozom, hogy a sofőr, akit gondolatban elneveztem Alinak, tényleg ott várjon a határ túloldalán, és nála legyen a telefonja. Néhány csöngés után Ali felveszi, én pedig odanyújtom a puskásnak a mobilom, próbálva nem gondolni arra, hogy a külvilággal való utolsó kapcsomat adtam egy vadidegen fegyveres kezébe.

A hadonászásból ítélve cseppet sem néznek bennünket normálisabbnak, de legalább kiderül, hogy Ali vár minket odaát. Noha a delfines sztorinkról még mindig nincsenek meggyőzve, jelzik, hogy átengednek bennünket Ománba, igaz, a hangjukban egyúttal azt is érzem: nem bánnák, ha egyáltalán vissza se jönnénk. Beszállítanak a kocsiba, és a puskatussal mutogatva elvezényelnek egy szerintük megfelelő parkolóhelyre.

Egy kecske legelészik békésen az autó fölötti hegyoldalban álló, egyébként teljesen levél nélküli fán (igen, rajta), nekem meg hirtelen az fut át az agyamon, miért kellett nekünk flancolnunk a rohadt delfinekkel, miért nem jó nekünk a kecske. Most már mindegy.

A lassan guruló dzsip felvezetésével elirányítanak minket a határátkelő megfelelő sorompójához, és szigorú tekintettel végignézik, ahogy a negyvenöt fokos hőségben elindulunk a kősivatagban.

Ali odaát remekül szórakozhatott a telefonhíváson, mert fülig érő szájjal vár – igaz, ha elképzelem magunkat, ahogy poroszkálunk fényes délben, nekem is röhögnöm kell egy kicsit. Mintha beszippantott volna egy Rejtő-regény. Ali figyelmeztet, hogy csatoljuk be a biztonsági öveket. Két perc, és megértem, miért: sziklába vájt szerpentineken száguldunk, a kősivatag fenséges szépségét csupán néhány autóroncs csipkézi az út mellett, amelyek sofőrjei vélhetően kevésbé vették jól a kanyarokat, mint mi. Ha a gyomrom nem lenne még mogyorónyi az idegtől, most biztos hányingerem lenne.

Kaszab apró városka, nyilvánvalóan nem a delfinles az évezred üzlete a kősivatag közepén. Remélem, nem indult el nélkülünk a túra, súgom oda a férjemnek, amikor megérkezünk a kikötőbe. Egyik hajóról a másikra ugrálva jutunk el ahhoz, amely a delfinekhez visz majd minket. A kapitány furcsa arckifejezéssel üdvözöl, és int, hogy helyezzük magunkat kényelembe. Már javában hajózunk kifelé az öbölből, amikor leesik a tantusz: mi ketten vagyunk a teljes turistacsoport.

Épeszű ember nem akar negyvenöt fokban delfinlesre menni.

Sokáig persze egy megátalkodott delfin nem sok, annyit sem látunk: csak a kősivatag és a sötétkék tenger mindenfelé. Gyönyörű és egyben rémisztő látvány: sehol egy zöld folt. Pedig emberek is élnek errefelé, mutatja a fénymásolt A4-es lapon a kapitányunk, több falu is megbújik a sziklák között. Az ománi kormány látja el őket vízzel, egy helyütt látszik is a falu hatalmas műanyag víztartálya. Szürreális az egész. Mi van, ha egyszer csak elfelejtik feltölteni a tartályt?

Az úgynevezett delfinöbölben a kapitány leállítja a motort.

A férjem épp azt magyarázza, hogy az sem baj, ha nincs delfin, olyan szép tiszta a víz, hogy szívesen úszik egyet, amikor egy akkora rája úszik el mellettünk, hogy be sem férne a nappalinkba.

És ekkor megpillantjuk az első delfint! Eleinte óvatosan, távolról köröz a hajó körül, aztán feltűnik egy másik is mögötte. Végül pedig egy harmadik, amelyik egész közel merészkedik a hajóhoz. Megáll egy pillanatra, és esküszöm, hogy minket néz – mintha tudná, hogy mi vagyunk az a két idióta, akit majdnem legéppuskáztak, hogy keleti púposdelfineket láthassanak a természetes élőhelyükön.

 Csepelyi Adrienn